Bevezető

  1944 után észak-Erdély újra Románia része lett. Nagy változásoknak volt kitéve az egész ország, mivel 1948-tól a Román Kommunista Párt vette át a hatalmat. Céljukként tűzték ki a bankok, az ipari vállalatok, a termőföldek, valamint más javak állami tulajdonba vételét. Székelyföldön 1949-től fogtak neki a kollektivizálásnak. Az 1952-ben szovjet mintára létrehozott Magyar Autonóm Tartomány, amelynek területét módosítva, a magyar lakosság hátrányára 1960-ban létrehozták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, átélte az erőszakos kollektivizálás nagyját, hiszen hivatalosan 1962-ben fejeződött be ez a nagy terv.
  Ceausescu 1965-ös hatalomra jutása után egyre gyakoribb követelmény lett az úgynevezett "önkéntes tevékenység", amelyet "hazafias munká"-nak neveztek. Ezt a modellt még Lenintől lesték el, aki 1918-tól vezette be Oroszországban. Ezek a rendelkezések kihatottak az élet minden területére. Hangsúlyosan érződött az oktatásban is. Az 1968-as megyésítést követően az "önkéntesség a haza építésében" megszokott gyakorlattá vált, az 1970/20 sz. törvény azonban már javasolja a lakosság részvételét a közmunkában. Az 1977/38 sz. rendelet felkéri az ország embereit az önkéntes munkára. Az ezt követő, aggasztóan romló helyzetben az 1985/1-es törvény kötelezővé teszi az állampolgároknak a helyi fejlesztéshez való hozzájárulást.

Diákok bevonása az "önkéntes munkába"

  Szintén az 1960-as években kezdődik el a diákok bevonása az említett folyamatba. Mint ismeretes, a kezdeti lelkesedéstől eltekintve a közmunka minden, csak nem önkéntes. A törvénybe iktatott javaslat sem fedte már a valóságot.
  Először az egyetemistákat vonták be a "haza építésébe", majd hamarosan követték a gimnázium tanulói: először a IX–XII., majd az V–VIII. osztályok. Néhol még a III–IV. osztályos diákokat is beszervezték.
A szeptember 15-i hivatalos tanévkezdés utáni napokban elkezdődött az őszi betakarítás. Nem volt kibúvó, mivel a pártvezetés rendelettel utasította az iskolákat a munkában való részvételre. Voltak helyek, ahol a nagyobb gimnazisták több héten át mezőgazdasági táborokban töltötték az első tanulási heteket: zöldséget, gyümölcsöt és más terményt gyűjtöttek be. Reggeltől késő délutánig dolgoztak, egy tízórai- és egy uzsonnaszünet közbeiktatásával. ők "ingyen" kapták az ételt.
  A kisebb gimnazistákat legtöbbször a településük környékére vezényelték ki. A gyümölcsök mellett különböző zöldségeket, főleg hagymát, sárgarépát, krumplit, kukoricát szedtek. A diákokat a tanárok ügyelték fel. Gyakori volt az egyetlen pihenő idő, amikor az étkezésre is sor került. Az eleséget viszont otthonról kellett vinni. Az iskola igazgatóságának pedig a település pártvezetőinek kellett beszámolnia a munkáról és a begyűjtött termés minőségéről, mennyiségéről.
  A diákok hangulatát javítva a tanárok azzal rukkoltak elő, hogy jó a friss levegőn, olyan, mint egy kirándulás. A diákok egy része örült is, hogy legalább később kezdődik az iskola, viszont az egyformán követelt munka próbára tette őket, mert a különböző felépítésű és a munkában különböző jártasságú diákok vegyesen tudtak teljesíteni. Ilyenkor nem maradt el a megkülönböztetés sem. Voltak, akik szorgalmukért jutalomban, dicséretben részesültek. Azért együttesen alapelismerésben is részesítették a diákokat, amelyet hivatalosan az osztályfőnökök vagy nagyobb rangú pártvezetők mondtak el. Néha ösztönzés gyanánt kevéske zsebpénzzel toldották meg az elvégzett munka gyümölcsét. Munka közben balesetek is előfordultak. A felmerülő problémákat a felügyelő tanároknak kellett megoldaniuk. Megesett, hogy a mezőgazdasági munkák október végéig, ritkábban november elejéig is elhúzódtak.
  A hazafias munka itt nem állt le. A mezőgazdasági munka után kis pihenővel indult a következő kampány. A diákok vasat vagy más fémet, papírhulladékot voltak kötelesek összegyűjteni és leadni, de nem maradt el a gyógynövény vagy az erdei gyümölcsök gyűjtése és leadása sem.
  Az iskolákon belül az osztályok között is folyt a hazafias verseny, hogy melyik osztály miből teljesített a legjobban, és melyik volt a legügyesebb. A legfurcsább rendelkezés talán a selyemhernyó-tenyésztés volt. A pártvezetők úgy gondolták, hogy ezt a munkálatot az ország saját maga meg tudja oldani. Ezt is az iskolákra sózták, de a lelkes diákok sem bírtak el ezzel a feladattal, amit a Román Kommunista Párt a saját propagandájával – tudniillik hogy a "sokoldalúan fejlődő szocializmusban az életszínvonal egyfolytában emelkedik" - egyszerűen nem tudott összeegyeztetni, elfogadhatatlannak tartotta. Ezért a tanulókat aztán más típusú fizikai munkákra fogták.
  A diákok munkájáról a korabeli lapok írtak. Minden esetben kifejezték a diákok "önkéntes" munkához való hozzáállását, lelkesedését és szakértelmét. Voltak azért „eltévelyedett” ifjak is, akik kikerülték a "hazafias munká"-t. Eme diákok drasztikus szankciókkal számolhattak. Néha választhattak a magatartásukért kapott jegyük levonása vagy a vizsgákon elért alacsonyabb osztályzat között. Nem maradt el a megszégyenítés és az „önkéntes” önkritika megírása sem, hogy ilyen bűnös dolgot a Párt és a haladás ellen többet nem fognak elkövetni. Egyeseket kitettek a Kommunista Ifjak Szövetségéből (KISZ), sőt elkobozták a pionírnyakkendőjüket is. Mindez, az elégedetlenség ellenére is, szinte zökkenőmentesen így működött az 1989-es rendszerváltásig.

Önkéntes munka a Gimnáziumban

  A fém- és papírhulladék-gyűjtés a mi iskolánkban is meg volt szervezve, viszont a Gimnázium hátsó udvarán, az úgynevezett Micsurin-kertben kis farmot hoztak létre. Többnyire zöldségtermesztéssel és kis háziállatok tenyésztésével foglalkoztatták a diákokat. A zöldségmagokat, palántákat, valamint a kis háziállatokat, főleg nyulat, tyúkot, a diákok hozták. A zöldségek, gyümölcsök a begyűjtést követően, valamint a kisállatok, levágásuk után, az iskola kantinjába kerültek. A friss eleség egy részéből tehát még a diákok is részesültek. A nyersanyag, azaz az ételnek való finomságok egy bizonyos részét, segítségként, a városi étkezdékhez vitték át. Megtörtént az is, hogy az idősebb diákok egy részét a csíkszépvízi gáthoz, a Dunát a Fekete-tengerrel összekötő csatornához, esetleg más építkezési telepre vezényelték, vagy szántott területeket pucoltak meg az apró kövektől stb.

Krumpliszedés

  A krumpliszedés vagy ahogy mifelénk szokás mondani, a pityókaszedés volt a legmeghatározóbb ősz eleji hazafias munka, amellyel jómagam Zsögödbe járva iskolába, negyedikes koromban ismerkedtem meg. A tanítók szeptember elején kijelentették, hogy a mi iskolánk negyedikesei is pityókát fognak szedni. Szerintük azért kellett ebbe a negyedikeseknek, sőt a harmadikosoknak is belevágni, hogy az iskola lemezjátszóhoz juthasson. Vagyis a korszak elvárásainak megfelelően legyen felszerelve. Több mint kéthetes munka után az iskola csakugyan megvásárolhatta a lemezjátszót, és mi, diákok többnyire hazafias nótákat és verseket hallgathattunk rajta. Az V–XII. osztályosok viszont nem lemezjátszóért vagy más iskolai eszköz beszerzéséért, hanem "önkéntes kötelezettséggel" szedték a krumplit.
  A nagy iskolákban, mint amilyen a Márton Áron Gimnázium elődje is volt, komolyan meg kellett szervezni a pityókaszedést. Ha közel volt a mező, akkor a diáksereg a tanárok irányításával fegyelmezetten, hosszú sorokban ment ki a mezőre. Ha távolabb esett a településtől, akkor utánfutókkal felszerelt teherautók, traktorok vagy raboknak szánt gépkocsik szállították ki őket a helyszínre. A munka befejeztével, az esetek többségében, gyalog kellett hazakutyagolniuk a diákoknak. A táv lehetett több mint 10 km is. A tanár felügyelők mellett – saját munkájuk végzése közben – nagyobb diákok is felügyelték osztálytársaikat. A munka valamilyen szinten összekapcsolódott az időjárással. Ha nagyon esett, csak akkor nem kellett menni, vagy abba lehetett hagyni a szedést. Kajaszünetekben folyt a pityókasütés. A diákok száraz csirákból tüzet rakva dobálták bele a krumplit. A külseje elszenesedett, de a belsejét jóízűen el lehetett fogyasztani. Látszott, ki kóstolta meg a sült krumplit, mert kormos lett az arca tőle. Pihenőidő alatt egeret is hajkurásztak egyesek. Mások, amikor munkához láttak, apró krumplival dobálták egymást. A gyerekcsínyek enyhítették a munka elvégzésének terhét.
  Nagy általánosságban két hétig tartott a pityókaszedés, de ha jó volt a termés, megduplázódott vagy akár triplázódott ez az időszak.
  Diénes Zsófia, aki 1972-ben érettségizett iskolánkban, a Gimnázium egykori román nyelv és irodalom szakos tanára, Váli éva által szerkesztett Közös nevezőnk című, tanárok és diákok visszaemlékezéseit tartalmazó könyvében megemlíti a pityókaszedést is. Kilencedik osztályban egyszer sem tudta megúszni ennek az időszaknak egyetlen napját sem. Sőt, ha idejében nem szedték ki a kollektíveknél (mezőgazdasági társulatoknál) a terményt, akkor az iskolából tanórákról kivéve egyik percről a másikra autóbuszon találták magukat, és egy röpke utazás után máris szedték a pityókát. Még novemberben is. A hideg nem számított az elvtársaknak, csak a dolgoztatás. Hiába a munka, úgyis összefagytak a tanulók, míg a szedés végére értek. Még havazásban is dolgoztak. Soha nem lehetett tudni, hogy mi fog történni másnap. Tízedikes korukban új osztályfőnököt kapva a társaság felbátorodott. A reggeli névsorolvasás után a Gimnázium hátsó kerítésénél, levéve egy-két lécet, meglógtak kirándulni. Általában Csíksomlyó felé vették az irányt. Az osztályfőnök valószínűleg tudta, de úgy tett, mintha nem lenne tudomása róla. Az osztály azokban a lógós időkben kovácsolódott össze.
  Xántusz János 1981-ben érettségizett. Az egyik meghatározó sulis élményét a pityókaszedéshez köti. 1979 őszén osztályukat Csatószegre osztották be. Több mint két hétig szedték a pityókát. Reggeli találkozó után busszal mentek a falu határáig, onnan elgyalogoltak a mezőre. Visszafelé utánuk jött a busz, és azzal tértek haza Csíkszeredába. Egyik nap késett a busz, és néhányan a tisztelendő atya kertjéből almát szedtek. A falubeliek résen voltak, és panaszt tettek a papnál. Az osztályfőnök, kiigazítva a csorbát, elküldte a tisztelendő atyához a gyerekeket bocsánatot kérni. Azok meg is tették. Akkor ott a pap bácsi írt egy levelet a tanároknak, hogy ne büntessék meg a gyerekeket, hiszen semmilyen kárt nem tettek sem neki, sem a faluközösségnek. Elismerte, hogy megesik a fiatalokkal az ilyen csínytevés.
  Kósa Mária (szül. Csók) 1975-ben érettségizett. Ôtödikes korában, 1967 őszétől, Madéfalva határában osztálytársaival együtt szedte a pityókát. Rossz idők voltak. Emlékszik, hogy fújt a hideg szél, még az eső is esett. A gyermekek hamar megfáztak. Az osztályfőnökük tüzet rakott, és pityókát főzött nekik. Attól melegedtek meg valamennyire. A gimnáziumban tízedikes volt, amikor november első hetében még mindig szedték a pityókát. Akkorra már igen hidegek jártak. Havas eső hullt, de a munkának menni kellett. A jeges földrögök közül szedték ki, ráfagyott a kezük.
  Azután jött még az igazi megmérettetés, mivel az elmaradt időt tanulási vonalon be kellett pótolni. Akkoriban évharmadok voltak, és az első évharmad a téli vakációig tartott. Fele az időnek pityókaszedéssel telt. A tanárok csak amúgy „gyúrták” az anyagot. Feleltetni kellett, felmérőket íratni, és az érettségi tantárgyakból évharmadi dolgozatot íratni. A felsőbb vezetés ilyenkor elnézőbb volt, viszont a megoldást mindig a pedagógusoknak kellett megtalálniuk. Bár sem a tanfelügyelőség, sem az iskola igazgatósága nem ellenőrizte szőrszálhasogató módon a pótlás folyamatát, az így sem ment egyszerűen. Még a kéthetes kimaradást valahogy be lehetett pótolni, de egy hónapot aligha. A diákok több házi feladatot kaptak, a tanárok, ahol tehették, összevont leckékkel próbálkoztak, és az anyag leadásának második évharmadra való csúsztatását is megkockáztatták. Az évharmadi dolgozatoknál csak azokat a leckéket kérték számon, amelyeket ténylegesen sikerült átvenniük a diákokkal.


A hazafias munka művelése országunkban a Ceausescu-korszakban zajlott. Hiába próbálták másként meghatározni, nem volt benne fikarcnyi önkéntesség sem, inkább volt nevezhető kötelező kényszermunkának. Ebbe az ötödikes diákoktól az egyetemistákig mindenki teljesen be volt vonva. Iskolánk esetében a diákok nemcsak a pityókaszedésből vagy zöldség - és gyümölcsbegyűjtésből, hanem a nyúlfarmlétesítésből, valamint az építkezésből is kivették a részüket. Az élelmet otthonról kellett vinniük a dolgozóknak. A munkákról csak orvosi igazolással lehetett hiányozni, amit azonban nehezen lehetett megkapni.

Irodalom

* Antal Imre. "Tisztesség adassék". Lapok a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium történetéből, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1994, 47.
* Borbé Levente: Kommunista világ a Gimnáziumban. In: A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium évkönyve az 2009– 2010. tanévről. Közreadja: az igazgatóság, Csíkszereda, 2011, 285–290.
* Borbé Levente: A Micsurin-kert. In: A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium évkönyve az 2012– 2013. tanévről. Közreadja: az igazgatóság, Csíkszereda, 2014, 249–260.
* Bottoni, Stefano: Sztálin a székelyeknél. A Magyar autonom Tartomány Története (1952–1960), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008.
* Váli éva (szerk.): Közös nevezőnk. Mozaikkockák egy iskola életéből 1945–1990, Typographic nyomda, Csíkszereda, 2005, Diénes Zsófia: 354–355., Xántusz János: 422–423.
(Megjegyzés: Kósa Mária nem szerepel a könyvben. Az ő véleménye szóbeli közlésből származik.)

Magyar nyelvű internetes források

• László Márton: Kollektivizálás Székelyföldön.
• Novák Csaba Zoltán: Időutazás az átkosban sorozatának hetedik része. Diákok a munka mezején.
• Szávuly Anita: Emlékek a kommunizmusról.

Román nyelvű internetes források

• Bouleanu, Elisabeth: "Voluntariatul" obligatoriu de pe vremea lui Ceausescu: Ce înseamnă de fapt munca patriotică.
• Brinzea, Alexandru Eduard: Comunism pe Burta Goala – ep10. munca patriotica agricola.
• Elevii de la Liceul "Gheorghe Sincai" din Bucuresti merg la Ferma 3 din Popesti Leordeni, la muncă patriotică. Arhiva TVR Elevi la munca patriotică, 1969.
• Valeriu Antonovici: Rezumat – Munca Patriotică

Borbé Levente,
könyvtáros