erről szól az új mocun lemez. most már tisztázódott mind az öt szám, az összes rész, váltások, szólamok és mintha már olykor hallanám a fejemben a végeredményt próba közben. jó esetben tényleg hasonló lesz.

és hogy miről szól? mindarról, ami körülvesz. amit gerjesztünk magunk körül és ahogy az általunk épített görbe tükrön át láttatjuk a valóságot. ez az a képlet, amit négyen írunk és amit önállóan egyikünk se tudna leírni.

három koncert, mielőtt belevágnánk a felvételbe:
február 27, Filter - mocun & Dyas - velős és húzós dalaink
március 27, Pótkulcs - teljes dalgyűjteményünk
április 10, aftermusic - pozvakowski & viative & mocun - drone elszállásunk
várunk, ha jöttök.

nyomj rá: mocun

a tegnapi Trafós Touch & Punkt live remixről értekeznék emitt.

szóval kezdésként BJ Nilsen remixelte ott helyben Hildur Gudnadóttir (Múm) melankóliába hajló csellójátékát. vagyis amit Hildur játszott, egyből felvett és szűrőkkel, pitch effektekkel, ring modulatorral és egyéb ketyerékkel átalakítva egyből játszotta is. Ableton Live remekül működött, volt hogy 20 sávnyi csellószólam válaszolt Hildur dallamaira (nekem ez a rész tetszett legjobban). hasonló eredményre jutottak, mint Christian Fennesz, csak épp a cselló miatt sokkal bensőségesebb volt a hangulata.
majd Szalóki Ági énekelt 10 percet egyedül. bevallom, Ági engem eddig nem kimondottan nyűgözött le. az a benyomásom róla, hogy tehetséges és akar, de az érzelmi érettség még csak nyomokban fedezhető fel hangjában. mi több, akkor is általában véletlenül tör elő. szóval hiányzik egy regiment élettapasztalat, netán egy jó fél év sírással és szégyennel töltött idő, utána sokkal hitelesebb és hihetőbb lett volna, amiről itt énekelt. technikailag persze tökéletes volt és kifejezetten tetszett, ahogy az indiai elemeket vegyítette alapvetően a magyar népdal éneklésből szerzett tudásával.

no és a csattanó ekkor következett.
Jan Bang (őt még Nils Petter Molvaer zenekarából ismerem és ott is kiváló munkát végzett koncerten) és Erik Honoré az eddigi fellépők audio anyagait remixelte, míg két másik srác a video és foto anyagokból készített rögtönzött projektorvetítést ehhez. a koronát Sidsel Endresen éneke jelentette, aki mintha a gyerekeknek fáradt volna le pár tojásért a sarki közérthez. Sidsel meglepő természetességgel énekel érzelmileg bonyolult és facsaró dallamokat. eszközkészlete is rendkívül tág, a csettintésektől kezdve minden létező torokhangot bevon. ez elsőre elég őrjítő, ám mesterien végzi. tudom, nem szép dolog hasonlítgatni, ám valamilyen szinten mégis adta magát - ugyanis Ági éneke néha feltűnt a srácok által remixelt hangfoszlányok között. Sidsel zsigerből hozza saját magát, míg Ági próbál megfelelni.

összességében semmi különösre, nagyon speciálisra nem kell számítani egy ilyen koncerten, mégis azt vettem észre, hogy még pár órával később is járnak a hangok a fülemben és ütöm azt a kifordult ritmust, amit ott hallottam. vagyis nagyon megmozgatott a koncert és érzelmileg is felfordítja kicsit az embert. ha másért nem is, de ezért feltétlenül ajánlom.

nyomj rá: zene

mostanában nincs sok időm, azt a keveset is igyekszem okosan beosztani. így sem végzek gyorsan mindennel. még szerencse, hogy a válság nem kedvez a munkaerőpiacoknak valamint a forintnak sem, így nem kell annyira sietnem.

persze egyre többen rónak meg, hogy nem fordítok elég időt másokra. és nem védekezem: igen, most tényleg vége az elmúlt két évnek, most elsősorban magamra figyelek. mert egyszerűen ilyen passzban vagyok és sok olyan pici dolog van, amit ki kell egyenesítenem magamban. és ha akarom, ha nem, egyre magányosabb célok felé tartok.

ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy valamennyire ezek a csalódások kikerülhetetlenek és pont az a feladatunk, hogy a megváltoztathatóság reményét megtartsuk magunkban és ha kell, legközelebb sikerrel használjuk. na vége az ezotérikus félórának, nem kell megérintened a képernyőt.
egyre többször térek vissza a szikh honlapokra, mert tetszenek e vallás kitűzései, mégha az egyistenhittel és az alkohol absztinenciával nem is értek egyet.

most, hogy ezek a gondolatok járnak fejemben és nehezen tudok mit kezdeni a megrovások és panaszok sorával, egyre többször veszem elő a pár évvel ezelőtti Celtic Frost lemezt, a Monotheistet. roppant vészjósló és egyedi hangulata van, legalább annyira zenei, mint amennyire színpadiasan felépített dalokkal bír. és amennyire rideg és egyszerű, annyira sokféle módon fejez ki mély érzéseket. tényleg ajánlom, de messze nem könnyű hallgatnivaló és nem is biztos, hogy mindenkihez szól.

nyomj rá: napló