Önismeret, szabadság.

Hogyan szerezzünk barátokat, hogy bánjunk az emberekkel?

HARMADIK RÉSZ
TIZENKÉT MÓD ARRA, HOGY MEGNYERD AZ EMBEREKET SAJÁT ELKÉPZELÉSEIDNEK

Nagy-New Yorknak földrajzilag csaknem a közepén lakom; mégis alig egypercnyire a házamtól terjeszkedik egy vad, szűz erdőnyúlvány, ahol tavasz idején a földiszeder habfehér virágai nyílnak, ahol mókusok laknak és nevelik a kicsinyeiket, és ahol a lóhere hatalmasra nő. Ez az érintetlen kis erdő Forest Park, valószínűleg csaknem ugyanolyan, amilyen Amerika felfedezése idején lehetett. Gyakran járok oda sétálni a kutyámmal. Rex barátságos, ártalmatlan kis jószág, és mivel ritkán találkozunk arrafelé bárkivel is, gyakran elengedem póráz és szájkosár nélkül. Egy nap szembetalálkoztunk egy rendőrrel, akiben égett a vágy, hogy megmutassa, mekkora úr is ő. "Hogy engedheti szabadjára a kutyáját szájkosár és póráz nélkül - támadt rám. - Nem tudja, hogy törvényellenes?" Csendesen feleltem: "De igen, tudom, de azt hittem, itt nem okozhat semmiféle kárt." Ő így folytatta: "Azt hitte! A törvény fütyül arra, hogy maga mit hisz. Az a kutya megölhet egy mókust vagy megharaphat egy gyereket. Hát most az egyszer még nem jelentem fel; de ha újra elcsípem azt a kutyát póráz és szájkosár nélkül, akkor majd a bíróság előtt felel érte." HA TÉVEDTÉL, VALLD BE! Szelíden megígértem, hogy engedelmeskedem - egy ideig. Rex azonban nem szerette a szájkosarat és én sem. Elhatároztuk, hogy szerencsét próbálunk. Minden nagyszerűen ment egy darabig; aztán mégis bajba kerültünk. Egyik délután egy dombgerincen futottunk versenyt, Rex meg én, amikor megdöbbenésemre hirtelen megláttam a fenséges törvényt, egy pej ló nyergében. Rex volt éppen elöl, egyenesen a rendőr előtt állt meg. Tudtam, hogy benne vagyok a pácban, ezért nem vártam, amíg a rendőr megszólal, hanem magam kezdtem el: "No, most rajtacsípett bűnös vagyok, nincs mentségem. Még figyelmeztetett is a múlt héten, hogy megbüntet, ha még egyszer szájkosár nélkül hozom ki a kutyát." Az őr csendesen válaszolt: "Nos, tudom, nagy a kísértés, hogy szaladgálni engedjen egy ilyen kis kutyát, amikor senki sem látja." így feleltem: "Biztos, hogy erős a kísértés, de hát a törvény tiltja." Az őr ellenkező véleményen volt: "Az ilyen kis kutya tulajdonképpen nem tesz semmi kárt." Nem adtam igazat neki: "Az biztos, de mégis megölhet néhány mókust." Ezzel fejezte be: "Nos, azt hiszem, egy kicsit túl szigorúan veszi a dolgot. Mondok valamit. Engedje csak szabadon, ott a dombon túl, ahol már nem látom - és nem tudok róla." Ez a rendőr, ember lévén, meg akarta mutatni, hogy ő milyen fontos személyiség. Amikor tehát magamat kezdtem szidni, az önérzetét csak azon az egy módon elégíthette ki, hogy nagylelkűen megkegyelmezett. De ha védeni akartam volna magam - nos, bizonyára az olvasó is próbált már hivatalos közeggel vitatkozni. Ahelyett azonban, hogy kardot rántottam volna, elismertem, hogy tökéletesen igaza van, és nekem tökéletesen nincs igazam; A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA mindezt gyorsan, nyíltan és lelkesen ismertein el. Az ügy tehát barátságosan elintéződött azzal, hogy én az ő álláspontjára helyezkedtem, ő pedig az enyémre. Maga Lord Chesterfield sem lehetett volna előzékenyebb, mint ez a lovas rendőr, aki egy héttel korábban még a törvény szigorával fenyegetett. Ha már benne vagyunk a pácban, vajon nem jobb-e, ha magunk mondjuk el a szemben állónak rólunk alkotott véleményét? Nem könnyebben viseljük-e el az önbírálatot, mint bármiféle szidást idegen ajkakról? Mondd el magadról mindazokat a lekicsinylő dolgokat, amelyekről tudod, hogy a másik ezeket gondolja rólad, vagy ezeket szándékozik mondani - de azelőtt, mielőtt neki ideje lenne rá! -, és meglátod, hogy kifogtad a szelet a vitorlájából. Száz az egyhez az esély arra, hogy nagylelkű és megbocsátó lesz, és elnézi a hibádat éppúgy, mint a lovas rendőr tette velem és Kex kutyámmal. Egy reMámgraffiais, Ferdinánd F. Wanen, ezzel a módszerrel nyerte meg egyik szeszélyes, házsártos megrendelője jóakaratát. így mondta el a történetet: "Ha az ember hirdetési és sokszorosítási célokra készít rajzokat, ezeknek igen pontosaknak kell lenniök. Egyes művészeti szerkesztők azt kívánják, hogy igen gyorsan készüljenek el a rajzok, a hamamiunka pedig ritkán hibátlan. Ismerek egy művészeti szerkesztőt, aki különösen szeret valami apró hibát találni. Gyakran jöttem ki utálkozva az irodájából, nem a bírálat, hanem a támadási módszere miatt. Egyszer egy sürgős munkát szállítottam neki, nemsokára telefonált, hogy azonnal keressem fel, mert valami nincs rendben. Amikor odaértem, éppen az várt, amire számítottam - és amitől tartottam. Ellenséges HA TÉVEDTÉL, VALLD BE! volt és kárörvendő. Valósággal nekem esett, hogy miért tettem ezt meg azt. Itt volt számomra a jó alkalom, hogy gyakorlatban kipróbáljam a tanfolyamon tanultakat, így szóltam tehát: >Kedves uram, ha az, amit mond, igaz, akkor hibás vagyok, és baklövésemre nincsen mentség. Elég régen készítek rajzokat önnek ahhoz, hogy ezt tudjam. Szégyellem magam.< Azonnal védelmébe vett engem: >Igen, igaza van, de hát ez mégsem olyan súlyos hiba. Csak... - Félbeszakítottam: Minden hiba pénzbe kerülhet, és mind bosszantó.< Közbe akart szólni, de nem engedtem. Elememben voltam: életember először önmagamat bíráltam, és tetszett a dolog. Folytattam tehát: >Gondosabbnak kellett volna lennem. Sok munkát kapok öntől, és a legjobbat kell nyújtanom; teljesen át fogom dolgozni ezt a rajzot.< - Ellenkezett. >Nem! Nem! Igazán nem akarnék ilyen kényelmetlenséget okozni.< Dicsérte a munkámat és megnyugtatott, hogy csak kisebb változtatást óhajt, közölte, hogy az én kis tévedésem a cégnek nem került pénzébe; tulajdonképpen csak egy kis részletről van szó, emiatt az embernek nem is érdemes izgulni. Tehát az a buzgalom, amellyel önmagamat bíráltam, elvette minden harci kedvét, végül elvitt ebédelni és mielőtt elbúcsúztam, nemcsak egy fizetési utalványt, hanem egy újabb megbízást is adott." Ha elismerjük a saját hibánkat, az nem csupán azt jelenti, hogy visszavonulót fújunk a vétkünk miatt, de gyakran elégtételt is veszünk vele, és nem utolsósorban éppen ezáltal korrigálhatjuk az elkövetett hibát. Bruce Harvey Új-Mexikó államból egyszer tévesen regisztrálta egy betegszabadságon lévő alkalmazott járandó A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA ságát és a teljes fizetését utalta át nekir Amikor felfedezte a hibát, úgy kívánta korrigálni, hogy a következő fizetéskor a pluszban kiutalt teljes összeget levette volna az illető fizetéséből. Az alkalmazott kérte, hogy ne tegye, mert anyagi csődbe kerül, s inkább visszafizeti részletenként. Ehhez azonban a főnök engedélye kellett, és Harvey tudta, hogy ez esetben rajta, a hiba elkövetőjén csattan az ostor. Úgy érezte, mivel ez az egész az ő hibája, jobban jár, ha beismeri a főnöke előtt. így mesélte: "Bementem a szobájába és elmondtam neki, hogy hibát követtem el, majd részleteztem az esetet. O indulatosan úgy reagált, hogy a munkaügyeseket terheli a felelősség. Én kitartottam amellett, hogy az én hibám volt. Erre ő a bérszámfejtőket kezdte okolni. Én váltig erősködtem, hogy én vagyok a hibás. Végül rám nézett és így szólt: >Oké, maga a hibás. Akkor most hozzuk rendbe!< A korrekció megtörtént, és senki nem került nehéz helyzetbe miatta. Büszke voltam, mert sikerült bűnbakkeresés nélkül megoldanom ezt a kényes kérdést, és a főnököm is jobban megbecsül azóta." Minden bolond megpróbálhatja, hogy megvédje a saját tévedéseit, és a legtöbb bolond meg is teszi, de azt, aki képes a saját hibái bevallására, ez a tulajdonsága a tömeg fölé emeli, és a méltóság meg a diadal érzésével tölti el. Az egyik legragyogóbb dolog, amit a történelem feljegyzett Róbert E. Leeről az, hogy teljesen magára vállalta a felelősséget Pickett gettysburgi vereségéért az amerikai polgárháború idején. Pickett rohama kétségtelenül a legragyogóbb és legfestőibb támadás volt ebben a háborúban. Pickett maga is festői jelenség volt. Haját olyan hosszúra növesztette, HA TÉVEDTÉL, VALLD BE! hogy dióbarna fürtjei csaknem a vállát verték, és - mint Napóleon olaszországi hadjárata során - csaknem naponta lángoló szerelmes leveleket írt a harctéren. Hűséges csapatai üdvrivalgással kísérték azon a gyászos júliusi délutánon, amikor vidáman lovagolt az ellenséges vonalak felé, rézsútosan a jobb fülére csapott sapkával. Éljenezték és követték őt, ember ember mellett, sor sor nyomában, lobogó zászlókkal és a napfényben csillogó szuronyokkal. Pompás látvány volt, merész és nagyszerű. A csodálat moraja futott végig a szembenállókon is. Pickett csapata könnyű ügetéssel haladt előre, gyümölcsösön, gabonaföldön, réten és vízmosáson át. Az ellenséges ütegek irtózatos réseket ütöttek soraikban - ők azonban csak nyomultak előre, félelmetesen és ellenállhatatlanul. Az ellenséges gyalogság hirtelen felemelkedett egy kőfal mögül, ahol addig rejtőzött, és sortüzet nyitott Pickett védtelen csapataira. A dombtető egyetlen lángmező volt mészárszék, égő tűzhányó. Egy kivételével Pickett valamennyi ezredparancsnoka elesett pár perc alatt, ötezer embere közül négyezer nemkülönben. Az egyetlen sértetlen parancsnok a végső zűrzavarban a csapatok élére állva előrefutott, átugrott a kőfalon és - sapkáját kardja hegyén lengetve - így kiáltott: "Üsd, vágd!" A katonák mentek is. Átugrottak a falon, szuronnyal rohantak ellenfeleikre, koponyákat zúztak szét puskájuk agyával, és sikerült is kitűzniök a Dél néhány zászlaját Cemetery Ridge déli részén. A lobogók csak egy pillanatig lengtek ott, de ez a pillanat - bármely rövid volt is - számukra a polgárháború csúcspontját jelentette. Pickett ragyogó és hősies támadása mindamellett már a A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA vég kezdete volt. Lee kudarcot vallott: nem tudta a lábát megvetni Északon - és tudta is, hogy ezzel a Dél sorsa megpecsételődött. Lee-t olyan szerencsétlenné tette és úgy megrázta ez a fordulat, hogy beadta a lemondását és arra kérte Jefferson Davist, a Konföderáció elnökét: nevezzen ki helyére "egy fiatalabb és tehetségesebb embert". Ha Lee másra akarta volna hárítani a felelősséget Pickett vereségéért, egy tucatnyi mentséget találhatott volna. Csalódott néhány hadosztályparancsnokában. A lovasság sem érkezett meg idejében a gyalogsági támadás támogatására. Ez ment rosszul, és ez sikerült balul. Lee azonban túlságosan nemes gondolkodású volt ahhoz, hogy másokat kárhoztasson. Amikor Pickett megvert és véres csapatai visszaküzdötték magukat a déliek állásaihoz, Róbert E. Lee eléjük lovagolt, egészen egyedül és úgy vádolta magát, hogy szinte magasztosan hangzott: "Mindez az én hibám, és egyedül én veszítettem el ezt a csatát." Az egész történelem folyamán kevés tábornok volt elég bátor és jellemes ahhoz, hogy ezt bevallja. Michael Cheung, Hongkongban tanító egyik tanárunk mesélte, hogy a kínai kultúra számos olyan problémát hozott a felszínre, amelyek megoldásához a modern kor princípiumai adták a kulcsot, nem pedig a régi tradíciók fenntartása. A tanfolyamon volt egy középkorú férfi, aki- től a fia már hosszú évek óta teljesen eltávolodott. Az apa korábban ópiumszívó volt, de addigra elvonókúrán esett át. A kínai kultúrában az idősebbik személy nem teheti meg az első lépést: a fiúnak kellett volna tehát kezdeményezni a közeledést. Az apa elmondta a tanfolyamon, mennyire szeretné látni a fiát és unokáit. A csoporttársak, lévén mindegyikük kínai, mélyen átérezték a konfliktus HA TÉVEDTÉL, VALLD BE! lényegét. Az apa egy ideig úgy vélte, a fia kötelessége a szülő megbecsülése, s hogy igaza van, amiért nem enged a vágyának és megvárja, amíg amaz megy el hozzá. A kurzus vége felé az apa ismét a csoporthoz fordult: "Gondolkodtam a problémán. Dale Carnegie azt mondja, ha tévedtél, azonnal és félreérthetetlenül ismerd el. Már túl késő ahhoz, hogy azonnal tegyem, de még félreérthetetlenül megtehetem. Én rontottam el a kapcsolatunkat. Igaza volt, amikor nem akart engem látni és kizárt az életéből. Talán szégyenletes, hogy egy fiatalabb férfitól kérem a bocsánatát, de mégiscsak az én hibám volt, és az én felelősségem, hogy beismerjem." A csoport megtapsolta és egy emberként mögé állt. A következő alkalommal elmesélte, hogy ment el a fiához, hogyan kérte és kapta meg a bocsánatát, s hogyan ismerte meg a menyét és az unokáit. Elbert Hubbard egyike volt a legeredetibb íróknak, akik valaha is felkavartak egy egész nemzetet; maró mondatai gyakran keltettek szenvedélyes haragot. Hubbard azonban, aki ritka ügyességgel bánt az emberekkel, gyakran változtatta barátokká ellenségeit. Amikor például az egyik ingerült olvasó írt neki és közölte vele, hogy nem ért egyet bizonyos cikkével, és az írót a világon mindennek elnevezte, Hubbard így válaszolt: "Gondolja meg, kérem, hogy én magam sem értek egészen egyet vele. Nekem sem tetszik ma, amit tegnap írtam. Örülök, hogy megtudtam, miképpen gondolkozik erről a kérdésről. Ha legközelebb erre jár, meg kell látogatnia, és véglegesen tisztázzuk a dolgot. Addig pedig fogadja üdvözletemet a távolból." Ugyan mit mondhatunk annak, aki így bánik velünk? A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA Amikor igazunk van, finoman és tapintatosan kíséreljük meg elfogadtatni ezt embertársainkkal; amikor pedig tévedünk - és ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, ez meglepően gyakran fordul elő -, gyorsan és lelkesen ismerjük be saját tévedésünket. Ez az eljárás nem csupán bámulatos eredményeket hoz majd, de (akár elhiszi az olvasó, akár nem) sokkal kellemesebb is, mint az önigazolás. Ne feledjük el ezt a régi mondást: "Harc után sohasem nyerhetsz eleget; de ha te engedsz, gyakran többet kapsz, mint amennyit vártál." Harmadik alapelv HA TÉVEDTÉL, ISMERD EL AZONNAL ÉS FÉLREÉRTHETETLENÜL!