Dale Carnegie
SIKERKALAUZ 1.
Hogyan szerezzünk barátokat, hogy bánjunk az emberekkel?
Egyenes út az érvényesüléshez. írta: Lowell Thomas
Ez a Dale Carnegie-ről írt életrajzi tanulmány eredetileg az első kiadás bevezetője volt. A mostani kiadásban újra közreadjuk, hogy néhány további adattal szolgáljon Dale Carnegie-ről. Ezerkilencszázharmincöt januárjában, egy hideg téli estén, kétezer-ötszáz férfi és nő zsúfolódott össze a New York-i Pennsylvania Szálló nagy báltermében. Fél nyolckor már minden ülőhelyet elfoglaltak. Nyolc órakor még egyre özönlött a kíváncsi tömeg. A hatalmas erkély csakhamar zsúfolásig megtelt, minden talpalatnyi helyen álltak, és az emberek százai - a fárasztó napi munka után - másfél óra hosszat ácsorogtak, hogy tanúi legyenek ... ugyan minek is? Egy divatbemutatónak? Egy hatnapos kerékpárversenynek vagy Clark Gable személyes fellépésének? Nem. Ezeket az embereket egy újsághirdetés csábította oda. A két nappal korábbi New York-i Sun esti számában jelent meg egy egész oldalas hirdetés: Tanuljon meg hatásosan beszélni! Képezze magát vezetővé! EGYENES ÚT Régi fogás? Igen, de - akár hiszik, akár nem - a világ leggyanakvóbb városában, olyan pangás idején, amikor a lakosság húsz százaléka segélyből élt, kétezer-ötszáz ember felkerekedett, és összecsődült a Pennsylvania Szállóban erre a hirdetésre. A hallgatóság a gazdasági vezető réteghez tartozott: főtisztviselők, munkaadók, diplomás emberek voltak. Ezek a férfiak és nők azért jöttek, hogy meghallgassák egy ultramodern és ultragyakorlati tanfolyam megnyitóját. Hogyan beszéljünk hatásosan, és hogyan befolyásoljuk az embereket az üzleti életben? címmel, a Dale Carnegie nevét viselő és a hatásos beszéddel, valamint a különféle emberi kapcsolatokkal is foglalkozó intézet rendezésében. Miért volt ott ez a kétezer-ötszáz üzletember? Talán a válság hirtelen rádöbbentette őket, hogy magasabb képzettségre van szükségük! Nyilvánvalóan nem, hiszen ugyanezt a tanfolyamot huszonkét éven át minden télen megtartották New Yorkban, zsúfolt házak előtt. Ez idő alatt több mint tizenötezer szakembert és diplomást oktatott Dale Carnegie. Még olyan nagy, tapasztalt és régimódi szervezetek is, mint a Westinghouse villamossági művek, a McGraw-Hill kiadó, a New York-i telefontársaság, a brooklyni kereskedelmi kamara stb. stb. is megrendeztették ezt a tanfolyamot irodáikban, a saját alkalmazottaiknak és vezetőiknek. Az a tény, hogy ezek az emberek - tíz vagy húsz évvel a középiskola vagy az egyetem elvégzése után - idejönnek és részt vesznek ilyen kurzuson, világos bizonyítéka nevelési rendszerünk megdöbbentő hiányosságainak. Mit kívánnak tanulni a felnőttek? Ez fontos kérdés, és AZ ÉRVÉNYESÜLÉSHEZ hogy felelni tudjanak rá, három nagy amerikai testület (a chicagói egyetem, a felnőttek továbbképzését irányító intézet és a Y. M. C. A., azaz a Keresztény Ifjak Egyesületének iskoláiból alakult szervezet) vizsgálatot végzett, amely két évig tartott. A vizsgálat feltárta, hogy a felnőtteket legfőként az egészségük érdekli, másodsorban pedig az emberi kapcsolatok kezelésének módja: meg akarják tanulni az emberekkel való bánásmód és az emberek befolyásolásának művészetét. Nem szónokok akarnak lenni, és nem érdeklik őket a lélektanról szóló magasröptű eszmefuttatások sem, egyszerűen olyan gyakorlati tanácsokat akarnak, amelyet azonnal felhasználhatnak az üzleti életben, a társasági érintkezésben és otthon. Tehát ezt akarják a felnőttek megtanulni? "Rendben van - mondták azok, akik a vizsgálatot végezték. - Nagyszerű. Ha ezt akarják, tőlünk majd megkapják." Tankönyvet kerestek, és rájöttek, hogy soha olyan munka nem íródott, amely eligazított volna az emberi kapcsolatok mindennapi nehézségei között. Szép kis kutyaszorító! Évszázadokon át tudós könyveket írtak a görög meg a latin nyelvről és a magas matematikáról , olyan tárgyakról, amelyekért az átlagos felnőtt olvasó egy lyukas garast sem ad. Hanem arról az egyetlen tárgyról, amelyre kíváncsi, amelyben szenvedélyesen igényli az irányítást és a segítséget - semmit a világon! Ezért gyűlt össze a kétezer-ötszáz kíváncsi felnőtt a Pennsylvania Szálló nagy báltermében egy újsághirdetésre. Végre azt kapták, amit oly régóta kerestek. Valamikor a középiskolában vagy az egyetemen buzgón 30 0 EGYENES ÚT magoltak abban a biztos hitben, hogy csak a tudás lehet a hivatali és anyagi felemelkedés alapja. Aztán néhány év az üzlet és a munka forgatagában keserű kiábrándulást hozott. Látták, hogy a komoly üzleti sikerek jelentős részét azok aratták, akiknek - tudásukon kívül - beszélőképességük is volt, meg tudták nyerni az embereket saját gondolataiknak, és így el tudták "adni " tudásukat és ötletüket. Hamar rájöttek aztán, ha az ember az üzleti életben boldogulni akar, az egyéniség és a beszédkészség sokkal fontosabb, mint a latin igék tudása vagy bármilyen főiskolai oklevél. Az a New York-i újsághirdetés azt ígérte, hogy a Pennsylvania szállóbeli összejövetel igen szórakoztató lesz. így is volt. Tizennyolc ember, aki elvégezte már a tanfolyamot, a mikrofon elé állt, és tizenöten közülük kaptak 75 másodpercet, hogy elmondják a mondókájukat. Csak hetvenöt másodpercig beszélt mindegyik; akkor megszólalt a gong, és az elnök elkiáltotta magát: "Elég! Kérem a következőt!" Az egész olyan gyorsan zajlott, ahogy egy bölénycsorda mennydörög keresztül a síkságon. A hallgatóság másfél órán át figyelte az előadást. A beszélők az amerikai üzleti élet keresztmetszetét képviselték: egy kiskereskedelmi lánc igazgatója, egy pék, egy kereskedelmi vállalat elnöke, két bankár, egy teherautó- ügynök, egy vegyészeti utazó, egy biztosítási tisztviselő, egy téglagyáros egyesület titkára, egy könyvszakértő, egy fogorvos, egy építész, egy gyógyszerész (aki Indianapolistól New Yorkig ezer kilométernél hosszabb utat tett AZ ÉRVÉNYESÜLÉSHEZ meg, hogy részt vegyen a kurzuson), egy ügyvéd (aki Havannából jött, hogy itt készüljön fel egy fontos háromperces beszédre). Az első előadó, Patrick O'Haire, Írországban született, és csak négy évig járt iskolába; aztán átvergődött Amerikába, és itt mint szerelő, később mint gépkocsivezető dolgozott. Negyvenéves korára, ahogyan a családja nőtt, nőttek a gondjai is; így aztán megpróbált teherautókat eladni. Kisebbrendűségi érzése miatt - amely, amint elmondta, egészen tönkretette - legalább féltucatszor kellett fel-alá járnia minden iroda előtt, amíg annyira összeszedte a bátorságát, hogy be mert lépni. Ez úgy elvette a kedvét az ügynökségtől, hogy már arra gondolt: visszamegy a műhelybe, és megint kétkezi munkával keresi meg a kenyerét amikor egy nap levelet kapott, amelyben meghívták az éppen induló, Dale Carnegie-féle kurzusra. Nem akart részt venni a tanfolyamon. Attól félt, hogy egy csomó magasabb képzettségű emberrel kerül össze, és nem találja majd a helyét köztük. Kétségbeesett felesége beszélte rá, mondván: "Csak jót tehet neked! Óriási szükséged van rá. " El is ment oda, ahol a kurzust tartották - és ismét öt percig állt a járdán, amíg annyira összeszedte magát, hogy be mert lépni. Az első néhány alkalommal, amikor beszélni próbált, szédült a félelemtől. Ahogyan a hetek múltak, egyre bátrabb lett, és csakhamar rájött, hogy szeret beszélni - minél nagyobb a tömeg, annál jobban. Az egyes emberektől való félelme is megszűnt. Már nem félt a saját vevőitől! Bevétele rakétasebességgel nőtt. Ma egyike a legelső eladó-" művészek"-nek New Yorkban. Azon az estén a EGYENES ÚT Pennsylvania Szállóban kétezer-ötszáz ember előtt vidáman és gördülékenyen mesélte el sikerének történetét. Egyik nevetéshullám a másik után sepert végig a hallgatóságon; kevés hivatalos szónok versenyezhetett volna vele. A következő előadó, Godfrey Meyer, ősz hajú bankár volt, tizenegy gyermek apja. Az első alkalommal, amikor a tanfolyamon beszélni próbált, a szó szoros értelmében megnémult, agya felmondta a szolgálatot. Az ő története a tanúbizonyság arra, hogy csak olyan ember számíthat vezető szerepre, aki jól tud beszélni. A Wall Streeten dolgozik, és huszonöt éve él a New Jersey államban levő Cliftonban. Huszonöt évig nem vett részt a közügyekben, és talán ötszáz embert ismert. Röviddel azután, hogy beiratkozott a Carnegie-tanfolyamra, adófelszólítást kapott, és a - szerinte - igazságtalanul magas összeg felbőszítette. Máskor otthon füstölgött volna magában, vagy legfeljebb a szomszédainak panaszolta volna. Ehelyett most feltette a kalapját, bement a városi közgyűlésre, és nyilvánosan adta ki a mérgét. Nyilvános méltatlankodásának az volt az eredménye, hogy a cliftoni polgárok unszolni kezdték, jelöltesse magát a város tanácsába. így aztán hetekig járt egyik gyűlésről a másikra, leleplezte a városi testület pénzpocsékolását és túlkapásait. Kilencvenhat jelölt indult. Mikor a szavazatokat megszámlálták, kiderült, hogy Godfrey Meyer győzött. Egyik napról a másikra a negyvenezer lakosú város egyik vezetője lett. Beszédeinek az lett az eredménye, hogy hat hét alatt nyolcvanszor több barátot szerzett, mint a megelőző huszonöt év során. És tanácsnoki fizetésében a Carnegietanfolyam díja évi ezer százalékban visszatérült. AZ ÉRVÉNYESÜLÉSHEZ A harmadik szónok, egy nagy országos élelmiszer-ipari egyesülés feje elmondta, hogy képtelen volt felállni az igazgatósági üléseken és kifejteni nézeteit. Két meglepő következménye lett annak, hogy megtanult a saját lábára állni. Csakhamar kinevezték az egyesülés elnökének, és ebben a minőségében kénytelen volt beszédeket tartani Egyesült Allamok-szerte. Beszédei kivonatát az Associated Press, az egyik legnagyobb amerikai hírügynökség leadta a napilapoknak és ezek, valamint a kereskedelmi szakfolyóiratok sorra közölték megnyilatkozásait. Miután megtanult beszélni, két év alatt nagyobb népszerűséget szerzett a vállalatának és gyártmányainak, mint amekkorát azelőtt a negyedmillió dolláros hirdetések. Bevallotta, hogy korábban habozott, ha telefonon villásreggelire kellett hívnia egy fontos üzletembert - gátlásai voltak. Most - hála a tekintélyének - ugyanezek az emberek hívják őt villásreggelire, és mentegetőznek, amiért rabolják az idejét. A beszédkészség egyenes út az érvényesüléshez. Az embert előtérbe állítja, és lehetővé teszi, hogy fejjel a tömeg fölé emelkedjék. És azt az embert, aki jól tud beszélni, rendszerint minden vonatkozásban tehetségesebbnek hiszik, mint amilyen valójában. A felnőttek továbbképzése manapság már nemzeti mozgalom, és ennek a mozgalomnak a motorja Dale Carnegie, az az ember, aki több beszédet hallgatott és bírált meg, mint bárki más. Az egyik híres amerikai karikaturista szerint százötvenezret. Ha ez a szám nem döbbenti meg az olvasót, gondoljon arra, hogy Amerika felfedezésétől a huszadik század elejéig eltelt négyszáz évnél hosz EGYENES ÚT szabb idő minden napjára egy-egy beszéd jut. Vagy más szóval: ha mindenki, akit meghallgatott, csak három és fél percet kap, és megállás nélkül követi egyik a másikat, szünet nélkül éppen egy teljes évig tart, amíg végighallgatja valamennyit. Dale Carnegie saját pályafutása, amely tele van vargabetűkkel, a legkifejezőbb példája annak, hogy mit érhet el az ember, aki egy eredeti eszme megszállottja, és lelkesedik az eszméért. Egy Missouri állambeli tanyán született, amely tizenöt kilométernyire volt a vasúttól. Tizenkét éves koráig villamost nem látott. Ma pedig, 1941-ben, negyvenhat éves korában, világszerte ismerik: Hongkongtól Hammerfestig, sőt egy ízben közelebb jutott az Északi-sarkhoz, mint amilyen közel volt Byrd tengernagy főhadiszállása a délihez. Ez a missouribeli fickó valamikor gyümölcsszedő gyerek volt óránként öt centért, most percenként egy dollárt kap azért, hogy a nagyvállalatok vezetőit a beszéd művészetére oktassa. Ez az egykori tehénpásztor, aki valaha szarvasmarhát terelt, borjúk bőrére égetett billogot, és Dél-Dakotában lóháton sövényt ugratott, később Londonba ment, és tanfolyamokat rendezett a walesi herceg védnöksége alatt. Ez a kölyök, aki maga volt a megtestesült kudarc az első néhány alkalommal, amikor nyilvánosan beszélni akart, később az én személyes menedzseremmé vált. Saját sikereim nagy részét a Dale Carnegie-vel való gyakorlásnak köszönhetem. A fiatal Carnegie-nek meg kellett küzdenie tanulásáért, mert a jó szerencse mindig elkerülte az Északnyugat-Mis AZ ÉRVÉNYESÜLÉSHEZ souriban levő öreg tanyát. A folyó évről évre kiáradt, elpusztította a gabonát, és elmosta a szénát. A hízott disznók évről évre megbetegedtek, és elpusztultak kolerában; a marha meg az öszvér ára lezuhant, és a bank végrehajtással fenyegetőzött. Kétségbeesésében a család eladta a tanyát, és másikat vett Warrensburg mellett, ugyancsak Missouri államban, az állami tanítóképző intézet közelében. Lakást és állást napi egy dollárért kaphatott volna a városban, de az ifjú Carnegie ezt sem győzte. így azután a tanyán lakott, és mindennap belovagolt az öt kilométerre levő iskolába. Otthon a teheneket fejte, fát vágott, disznókat etetett - és egy petróleumlámpa fényénél tanulta a latin igéket, amíg a szeme káprázni nem kezdett, és el nem szundított. Mikor éjfél körül ágyba került, három órára állította be az ébresztőórát. Édesapja törzskönyvezett disznókat tenyésztett, és a kegyetlenül hideg téli éjszakákon félő volt, hogy a malacok megfagynak, ezért aztán kosárba rakták őket, a kosarakat a konyhai tűzhely mögé állították, és betakarták jutazsákkal. A malacoknak hajnali háromkor szopniuk kellett. Mikor tehát az ébresztőóra megszólalt, Dale Carnegie kibújt az ágyból, kivitte a malacokat az emséhez, megvárta, amíg jóllaktak, aztán visszavitte őket a konyhatűzhely melegébe. Hatszáz tanuló volt az intézetben - és mindössze hatan voltak, köztük Dale Carnegie, akiknek nem volt pénzük városi szállásra. Szégyellte a szegénységét, amely arra kényszerítette, hogy minden este visszalovagoljon a tanyára, és megfejje a teheneket. Szégyellte a szűk kabátját és a rövid nadrágját. Csakhamar kifejlődött benne a kisebbrendűségi érzés - és körülnézett, hogy megtalálja a legrö 30 6 EGYENES ÚT videbb utat az érvényesüléshez. Hamarosan észrevette, hogy voltak bizonyos befolyásos csoportok az intézetben: a futball- és a baseballjátékosok, meg azok a fickók, akik megnyerték a vita- és szónokversenyt. Felmérte, hogy nincs tehetsége a sporthoz, tehát elhatározta: megnyeri az egyik szónok versenyt. Hónapokig készült rá. Gyakorolt a nyeregben az iskoláig és vissza; gyakorolt fejés közben, meg akkor is, amikor a szénát rakta fel a csűrben, nagy élvezettel, lendületesen szónokolt a megrémült galamboknak a japán bevándorlás feltartóztatásának szükségességéről. De kárba veszett a szorgalom és a gyakorlás: egyik kudarc a másik után érte. Tizennyolc éves volt abban az időben, érzékeny és büszke. Annyira elkedvetlenedett, úgy megviselte a sikertelenség, hogy még öngyilkosságra is gondolt. És akkor hirtelen elkezdett győzni, nem is egy versenyen, de az intézet valamennyi szónokversenyén. Tanulótársai kérték, hogy gyakoroljon velük - és ők is győztek. Egy-egy vizsga letétele után nyomtatott levelezési tanfolyamokat adogatott el Nyugat-Nebraska és Kelet-Wyoming homokdombjai közt a gazdáknak... Mégis hiába volt minden erőfeszítése és szorgalma: az utolsó vizsgát nem tudta letenni. Ez annyira megviselte, hogy szállodai szobájában az ágyra vetette magát, és kétségbeesésében sírni kezdett. Visszavágyott az intézetbe és a legszívesebben visszavonult volna az élet küzdelmeitől, de nem tehette. így aztán elhatározta, hogy Omahába megy, és más foglalkozás után néz. Nem volt pénze vasúti jegyre, tehát tehervonaton ment, két kocsirakomány vadlovat etetve és itatva a viteldíj fejében. Dél-Omahában az AZ ÉRVÉNYESÜLÉSHEZArmour & Co. cég ügynökeként szalonna-, szappan- és disznózsír-eladással foglalkozott. Munkaterülete fent volt a Bad Lands és Dél-Dakota nyugati, tehéntenyésztő, indiánok lakta vidéke között. A területét tehervonaton, postakocsin, lóháton járta be; útszéli fogadókban aludt, ahol mindössze lepedőkkel választották el a szobákat. Könyvekből tanulta a kereskedés mikéntjét, betöretlen vadlovakon lovagolt, indiánokkal kártyázott, és rájött, hogy kell a kinnlevőségeket behajtani. Ha például valamelyik szatócs nem tudott készpénzben fizetni a megrendelt szalonnáért és sonkáért, Dale Carnegie levett egy tucat cipőt a kereskedő polcáról, eladta őket a vasutasoknak, és továbbította a bevételt a munkaadójához. Száz mérföldnél többet utazott naponta tehervonaton. Ha a vonat megállt valahol, hogy kirakodjék; ő berohant a városba, végigjárt három-négy kereskedőt, felvette a rendeléseket, és amikor a mozdony fütyült, lélekszakadva visszarohant, és felugrott a mozgó vonatra. Két év alatt az ügynöki körzetét, amely a huszonkilenc körzet közül a huszonötödik helyen állt, feltornázta az első helyre. Főnökei elő akarták léptetni, mondván: "Ön csodákat művelt." De visszautasította az előléptetést, és otthagyta az állást; New Yorkba ment, beiratkozott az Amerikai Színművészeti Főiskolára, és egy vándortársulatnál dr. Hartley szerepét játszotta a Cirkusz Polly című színdarabban. Sohasem lett volna belőle egy új Booth vagy egy új Barrymore. Hamarosan rá is jött. így hát újból ügynök lett; ezúttal teherautókat adott el Packardék megbízásából. Nem értett a gépekhez, és nem is érdekelték. Nyomorultul érezte magát, minden nap kínszenvedés volt számá EGYENES ÚT ra. Arra vágyott, hogy legyen ideje tanulni és megírni azokat a könyveket, amelyekről még valamikor az intézetben álmodozott. Otthagyta ezt az állást is. Elbeszéléseket és regényeket akart írni, és az esti iskolában való tanításból akarta fenntartani magát. De mit tanítson? Amint visszagondolt az intézetre és ottani munkájára, úgy látta, hogy a szónoki beszéddel kapcsolatos gyakorlata több bizalmat, bátorságot, súlyt és emberekkel való üzleti tárgyalókészséget adott neki, mint az összes többi ottani tudomány együttvéve. Ekkor ostromolni kezdte a New York-i Y. M. C. A.-iskolákat, hogy adjanak neki lehetőséget olyan tanfolyam vezetésére, amely üzletembereket tanít szónoklatra. Mit? Szónokokat képezni üzletemberekből? Lehetetlen! Már tudták. Kísérleteztek ilyen tanfolyamokkal - és mindegyik kudarcot vallott. Nem akarták az esténkénti kétdolláros fizetést megadni neki, abban egyeztek meg, hogy a tiszta jövedelemből kap százalékos részesedést -, ha egyáltalán lesz tiszta jövedelem. És három éven belül harminc dollárt fizettek neki esténként - kettő helyett. A tanfolyam terjedt. Más Y. M. C. A-iskolák is hallottak róla, meg más városok is. Dale Carnegie csakhamar ünnepelt előadó lett; beutazta New York, Philadelphia, Baltimore vidékét és később Londont, Párizst is. A meglevő tankönyvek mind túl elvontak, túl kevéssé gyakorlatiak voltak az ő tanfolyamaira összesereglett üzletemberek számára. Végül ő maga írt egyet. Hatékony előadásmód és az emberek befolyásolása az üzleti életben címmel. Most ez a hivatalos tankönyve az összes Y. M. C. A-isko AZ ÉRVÉNYESÜLÉSHEZ 30 9 Iának, valamint az Amerikai Bankárok Egyesületének és a Hitelezők Nemzeti Egyesületének is. Most sokkal több felnőtt jár Dale Carnegie tanfolyamaira, mint a huszonkét New York-i főiskola és egyetem hasonló tanfolyamaira összesen. Dale Carnegie állítja, hogy rendkívüli helyzetben minden ember tud beszélni. Azt mondja, ha képen vágod és leütöd a város legtudatlanabb emberét, amikor felkel, olyan ékesszólással, hévvel, lendülettel beszél majd, hogy lepipálja a legnagyobb szónokot is. Azt is állítja, hogy szinte mindenki elfogadhatóan tud a nyilvánosság előtt beszélni, ha van önbizalma, és van fontos mondanivalója. Dale Carnegie szerint az önbizalom kifejlesztésének az a módja, hogy megtegyük, ami nehezünkre esik, és gyűjtsünk minél több sikeres tapasztalatot. Ezért minden hallgatónak minden előadáson beszélnie kell. A hallgatók beszélnek is, hiszen mindnyájuknak egy a céljuk, és az állandó gyakorlattal olyan bátorság, bizalom és lelkesedés alakul ki bennük, amely átszövi a kurzuson kívüli beszélgetéseiket is. Miből élt Dale Carnegie ezekben az években? Nem a beszéd tanításából - ez mellékes volt. Azt tűzte ki céljául, hogy segítse az embereket gátlásaik legyőzésében és önbizalmuk kifejlesztésében. Beszédtanítással kezdte ugyan, de a hallgatók üzletemberek voltak, és osztálytermet sem láttak belülről vagy harminc éve. Legtöbben részletekben fizették a tandíjat. Eredményeket akartak, mégpedig gyorsan - olyan eredményeket, amelyeket már másnap felhasználhatnak üzleti megbeszéléseikben és csoportok előtti beszédeikben. Ez arra kényszerítette, hogy gyors és gyakorlatias le EGYENES ÚT gyen. Ennek megfelelően egyedülálló tanítási módszert alakított ki, amely sajátos vegyüléke a szónoklat, az üzletkötés, az emberi kapcsolatok és az alkalmazott lélektan oktatásának. Mivel Dale Carnegie semmiféle merev szabálynak nem rabszolgája, olyan tananyagot dolgozott ki, amely úgy ragad az emberre, akár a bogáncs - és ugyanakkor szórakoztató. Mikor a tanfolyamok befejeződnek, a hallgatók megalkotják saját társasköreiket, és évekkel később is folytatják kéthetenkénti találkozásaikat. Egy tizenkilenc főnyi csoport például Philadelphiában a téli időszak során havonta kétszer találkozik a húszas évek elejétől kezdve. Egyesek gyakran autóznak száz-kétszáz kilométert, hogy részt vehessenek a tanfolyamon. Egy hallgató minden héten rendszeresen "bejárt" Chicagóból New Yorkba. William James, a Harvard Egyetem tanára azt mondta egyszer, hogy az átlagember rejtett szellemi képességeinek csak tíz százalékát fejleszti ki. Dale Carnegie azzal, hogy az emberek segítségére van rejtett lehetőségeik teljes feltárásában, a felnőttek nevelésének egyik legjelentékenyebb mozgalmát hozta létre. NAPLÓ NAPLÓ NAPLÓ UTÓSZÓ 315 Kötetünkben közreadjuk Mohás Lívia utószavát, amelyet Dale Carnegie könyvének 1989-es új kiadásához írt. Az utószó - amely röviden summázza a könyv fő gondolatait - Varga István háború előtti (és az 1989-1991 közötti új kiadások alapjául szolgáló) fordításából idéz. Jelen kötetünk a mű modern, a magyarországi Dale Carnegie Képviselet vezetője által szakmailag ellenőrzött, a magyarországi tanfolyamokon is használatos terminológiára építő fordítása. UTÓSZÓ A harmincas évek derekán berobbant Amerikába Dale Carnegie könyve. A szerző nem tudós, nem pszichológus, nem is a széppróza művésze. Munkája nem szolgál semmiféle kriminális, kalandos, szerelmi vagy szexizgalommal - és mégis! Mi lehet a titka? Miért emlékeznek rá ma is olyan sokan, noha évtizedekkel ezelőtt olvasták a könyvet, s több mint negyven esztendeje nem adták ki nálunk. A titok egyszerű, mint maga a könyv. Épp ez a már leírt szó: az EGYSZERŰSÉG az, ami megragadó benne. Sugárzik soraiból a meggyőződés, a buzgó hit, és hiába látjuk sok helyen a naivitását, ennek ellenére szeretjük. Mintha valahol mélyen mindannyian tudtuk volna, tudnánk, amit mond, de bizonytalankodva, kishitűen, homályosan. Carnegie pedig tudatunk homályos zugából kiemeli saját tapasztalatainkat, elénk teszi, és a ráismerés, az "ahá"-élmény földeríti az olvasót. "Ez az! Tudtam, csak épp nem jutott eszembe!"-érzésünk lesz tőle. De van más is, amiért ma is tisztelnivaló ez az itt-ott 316 UTÓSZÓ már bizony beporosodott könyv, s ez a tartalom vezérdallama, amely más-más variációban vonul végig a fejezeteken. A vezérdallam így fordítható le szavakra: VEDD TEKINTETBE, HOGY A MÁSIK IS EMBER, FIGYELJ RÁ! S miközben ezt a dallamot variálja a szerző, ilyen tanácsokat sorol: "Mutass őszinte érdeklődést mások iránt!", "Hallgass figyelmesen, és bátoríts másokat, hogy önmagukról beszéljenek!", "Beszélj olyan dolgokról, amelyek a másikat érdeklik!", "Őszintén éreztesd a másikkal, hogy kettőtök közül ő a fontosabb!", "Ne árrá gondolj, mit szeretsz te, hanem arra, mit szeret ő!", "Mosolyogj!", "Ne kritizálj!", "Légy jó modorú!", "Abból indulj ki, hogy mindenki becsületes!". Nos, az olvasó szeme bepárásodik a vágyakozástól. Olyan emberi közösség után vágyna, ahol így viselkednek vele, ahol csupa Carnegie-iskolából kikerült teremtmény létezik. Hiszen e tájakon igazán nem kényeztetjük egymást az udvariassággal s a másik méltányolásával. "Légy jó modorú!", olvassuk, miközben körül vagyunk véve rossz modorú emberekkel, akik nem gonoszak, nem rosszindulatúak, nem rossz jellemúek, csupán tudatlanok a modor dolgában, s talán ezért fukarkodnak a tisztelet apró jeleivel. Csakhogy ez a fukarkodás naponta konkrét pszichés fájdalmat okozhat szerteszét. Vajon mi lenne, ha mától kezdve mi magunk viselkednénk pontosan így, ahogyan a szerző javasolja? Ezen tűnődve s a tanácsait továbbgondolva ütköznek ki a könyv túlegyszerűsítései és naivitásai. Arra ugyan mérget vehet az olvasó, hogy e tanácsokat követve szerezhet talán még barátokat is, de olyan embereket mindenképpen, akik szíves- örömest elidőznek a társaságában. Miért is ne! Per UTÓSZÓ 317 sze, hogy szívesen jönnek, ha mi mindig figyelmesen meghallgatjuk őket, ha mindig olyan dolgokról beszélgetünk velük, amelyek őket érdeklik - és így tovább Carnegie módjára. Annyian jönnek majd, hogy akár fogadóórákat, fogadónapokat tarthatunk, sorba állnak majd az emberek, akár a szülők a tanári asztalnál értekezlet után. És jönnek seregestül a "rút kis kacsák", akik önbizalmat kaphatnának tőlünk, és Micimackó barátai közül megjelenne Füles, remélve, hogy mellettünk leszokik az örökös borúlátásról. Ha ez a célunk - jó. Fel lehet morzsolódni is ilyen mód, a mások gondjától, ami persze tiszteletre méltó vállalkozás, csak hát az világlik ki - ha Carnegie néhány szép tanácsa mögé pillantunk -, hogy az emberi viszonyok nem mindenben olyan egyszerűek, mint ahogyan ez a lelkes könyv sugallja. "Először a hibáidról beszélj!" Rendben van. Csakhogy az emberekben az az erős meggyőződés él, hogy mindenki önmagát ismeri a legjobban, ami ugyan nem igaz, de mégis így hisszük. S ha valaki készségesen nyilatkozik a hibáiról, mi ugyancsak készségesen elhisszük neki... elhisszük végül, hogy ez itt egy érdemtelen ember. "Ne tégy túl a barátaidon!" Helyes. De mi van akkor, ha valakinek a barátai lusták, szerény képességűek, gyatra tehetségűek? "A dicsőség mindig a másiké." Jó, legyünk nagylel- kűek, és engedjük át neki a dicsőséget. És ha egy idő után a másik úgy hiszi, CSAKIS Ő a VALAKI, mi pedig a senki? Vagyis eltorzítottuk az ítélőkészséget... "Gyorsan és határozottan valld be, ha tévedtél!" -e tanáccsal kapcsolatban egy amerikai írót említ a szerző, akit az ingerült olvasó lehordott, mert nem értett egyet a 318 UTÓSZÓ cikkével. Mire az író így válaszolt a dühös olvasónak: "Nekem sem tetszik, amit tegnap írtam. Örülök, hogy megtudtam, miképp vélekedik erről a kérdésről. Ha legközelebb erre jár, meg kell látogatnia, és véglegesen tisztázzuk a dolgot." Szép. Ám ha az író gyakorta ír ilyen leveleket, akkor inkább az olvasói beszélgetésekben fogja tökéletesíteni magát, semmint az írásban. A legnaivabb részeket a boldog családi élet szabályainál olvashatjuk. Itt érezni valóban a régimódiságot, s azt, hogy az utóbbi ötven esztendőben tüneményes gyorsasággal változott meg a nő-férfi kapcsolat belső dinamikája s e téren a beállítódásunk. Bár a nőkérdésről s a női szerepekről elég végletesen gondolkodunk, még itt a fehér kultúrában is, egyikünk a nőket a világ négereinek tartja, másikunk az élet nagy mozgatóinak. De Carnegie nem ilyenekről vitázik, más dimenziót céloz. "Hogyan áshatod meg legbiztonságosabban házasságod sírját?", kérdezi, s a válasz: zsörtölődéssel. Ám a zsörtölődést kizárólag nők reprezentálják (Lincolnné asszony, Eugenie császárné és Tolsztoj gróf felesége), csakis nők a házasságok sírásói. Lehetséges, hogy a harmincas évek közepéig kizárólag a feleségek voltak rossz természetűek? Carnegie sugallata szerint a sikeres házasság az, ahol a feleség meg sem kísérli elérni férje intellektusát. A például választott házaspár életében így múlnak az idők: miután a férj fáradtan hazajött, hiszen egész délután különféle szellemes nők társaságában kellett szópárbajt vívnia, akkor a felesége csacska fecsegése felüdülést jelentett neki. Felvehette szellemi papucsát. Sütkérezhetett felesége imádatában. Mert itt aztán a feleség olyan asszony volt, aki csakis a férjéért élt! Fáradhatatlanul dicsérte és bámulta az urát, UTÓSZÓ 319 nem csoda, ha a férfi így nyilatkozott: a feleségem sosem untat, noha harminc éve vagyunk házasok... (Milyen érdekes... és ah!, azok a régi szép házasságok, sóhajtozhatnánk.) A férjek is kapnak tanácsot. Dicsérjék meg a sült csirkét, vigyenek olykor virágot, és néha szervírozzák ágyba a reggelit a feleségüknek. (Isten a tudója, de ez utóbbiak tényleg jó tanácsok.) A könyv java része azonban nem a házasságról szól, hanem az üzleti élet vidékére kalauzol el bennünket. A példákban is ritkán szerepelnek a csacsogó és csacska (de épp ezért kiváló) feleségek, inkább autóügynökök, bankemberek, üzletkötők, tábornokok, elnökök. S cél a jó üzlet. Az üzlet, az üzlet! Ebben kell jártasnak lenni, itt kell a bánni tudás művészetét elsajátítani. Ez a szemlélet itthon is feltámadt, Amerikában régtől fogva él. De mi minden történt már azóta, hogy Carnegie megírta könyvét! Tengernyi tudásanyagot gyűjtött össze a pszichológia az emberi relációk, a személyközi (interperszonális) kapcsolatok, a társas viselkedés terén. Sorra, rendre jelennek meg Amerikában a "how to" ("hogyan csináld") könyvek, amelyek a szakzsargont és a tekervényesnek látszó pszichológusi gondolkodást "lefordítják" a nem szakmabelieknek, és alaposan megtűzdelik gyakorlatias szempontokkal. Olyan stüusban tálalják a kísérletek és vizsgálatok módjait, eredményeit és a következtetéseket, hogy azok bárki számára követhetőek, intellektuálisan hozzáférhetőek. A közlők nem engedik meg maguknak a szellemi lustaság luxusát, azt, hogy unalmasan, szürkén, fűrészporízűen adják elő a mondandókat. Ebből is adódik, 320 UTÓSZÓ hogy az emberek pszichológiai kulturáltsága általában jóval a miénk fölött van. Másrészt a nem pszichológus szakemberek (közgazdászok, menedzserek stb.) is fölfegyverkezhetnek lélektani ismeretekkel, amit beemelnek a maguk szakterületére. A nyugati világra oly jellemző teljesítményvágy lecsap a pszichológusok által kiásott, megformált eredményekre, és felszippantja őket, ez aztán újabb lökést ad az emberi relációk tanulmányozásának. A Carnegie-féle szabatos, jól fogalmazott lélektani jellegű írások odakinn ma is gyakoriak. Igaz, a vezető embereknek már jóval Carnegie előtt is írtak könyvet a vezetés alapelveiről, a reneszánsz idején Niccolo Machiavelli. Az akkori eszmény: a kemény kéz, a mindent legázolás, a félredobott morál. Mintha a múltak nagy formátumú üzletemberei ezt a fajta eszményt követték volna. De a stílus és az ideál változik. Napjainkban azt mondja a Harvard Business School tanára (Joanne B. Ciulla): "Próbálkozz a szelídséggel!" Szerinte a mai vezető üzletember inkább tanácsadó, példakép, emberi értékek kovácsolója és megtartója, inkább szelíd a jámborságig, mintsem erőszakos, legázoló fajta. A beosztottjairól van egy ideálképe, s amikor beszél, nem is a beosztotthoz szól, hanem ehhez az ideálképhez, miközben előlegezi a bizalmat. Mígnem a másik felnő az előlegezett bizalom miatt az ideálképhez. (L. Carnegie...) Számos színezete lehet az így felfogott vezetőeszménynek. H. J. Leavitt, a Stanford professzora a menedzserek három típusát különbözteti meg. Az útkereső, neki "küldetése van", az ösztöneit követi, bölcs és képzeletét mozgósítva éri el a célt. Ez az igazán jófajta vezető Leavitt szerint, mert problémaérzékeny és ügyes kérdéseket tud UTÓSZÓ 321 feltenni. A másik típus a problémamegoldó, aki pompásan elemzi a helyzeteket, és ellenőriz mindent. A harmadik a kivitelező típus, ő a csapatmunkák, a konszenzusok és emberi kapcsolatok mestere. Nem hiányoznak a női vezetőknek írt s adott tanácsok sem. Marilyn Loden kutató szerint az üzletemberek tradicionálisan férfias stílusa voltaképp hiányos, hiányzik be- lőle több olyan szín és minőség, amit a nők tudnának hozzáadni a vezetői palettához. A nők intuitívebbek, jobbak a megérzéseik, kitartóbbak, szívósabbak, jobban értenek az "ügyeskedéshez". Több száz nőt interjúvolt, és tapasztalata szerint a nők között magas szintű a munkamorál, s az a meggyőződésük: kétszer olyan erősen kell dolgozniok, mint a férfiaknak ahhoz, hogy félannyira elismerjék őket, mint a férfi vezetőket. A legnagyobb előrelépés a "Milyen legyen a vezető" teóriák terén az a meglátás, hogy a jó vezető az emberek- ből azt hozza ki, ami a legjobb bennük, a másik embert helyezi figyelme középpontjába, tekintetbe veszi az emberek érzékenységét, tud mosolyogni... s hirtelen úgy érezzük, a modern kutatók Carnegie-éhez nagyon hasonló elveket igazolnak. Mintha Dale Carnegie könyvének vezérdallamából valóban kikeveredne egyfajta ÚJ ÉLETFELFOGÁS, amely nem szemfényvesztéssel és gyanús varázslással hozza be az utcánkba a másik embert, hanem a tisztességes jó modor kellemével. A "tisztesség" szót meg kell ismételni, mert ami Carnegie egy kissé híg könyvében még jó dolog az, hogy néhol a finom különbségek megtételére is vállalkozik. Különbséget tesz például a hízelgés és a másik önbecsülésének méltányolása között. Ezek azok a mikrojelenségek és mikrotörténések, 322 UTÓSZÓ amelyek gyakran lejátszódhatnak közöttünk, de aligha gondolunk utána, hogy az egyik, a hízelgés, eliszaposítja a karakterünket, a másik ember önbecsülésének méltányolása viszont termékennyé teheti a kapcsolatainkat. Noha látszatra, a jelenség szintjén, alig észlelhető e két akció között a különbség. Ez az új életfelfogás, amit Carnegie sugall, voltaképp könyvének vezérdallama, vagyis az, hogy a MÁSIK IS EMBER, FIGYELJ RÁ! Mohás Lívia Minerva Kiadói és Szolgáltató Kft. A kiadásért felel: dr. Lengyel János ügyvezető igazgató K-1032 - Budapest, 1992 Szakmailag ellenőrizte: Sarkadi Krisztina (Dale Carnegie Képviselet) Műszaki szerkesztő: Orlay Márton A fedélterv Szabó Árpád munkája A fedélfigura fotóját a Hamburg-Mannheimi Biztosító (Hamburg, Németország) szívességből bocsátotta rendelkezésünkre Formátum: (Fr/5). Terjedelem: 16,4 (A/5) ív Nyomta és kötötte: Széchenyi Nyomda Kft., Győr 92.K-2229 Felelős nyomdavezető: Nagy Iván igazgató A könyv haszna 8 pontban 1. Kizökkent régi szellemi beidegződéseidből. Új gondolatokat, új ötleteket, új becsvágyat ébreszt. 2. Könnyen és gyorsan szerzel barátokat. 3. Nő a: néppzeijŰ6éfled.j -j - 4- 4~ 4 1 -j j 4. Magad mellé állítod az embereket, 5. Nő a befolyásod! tekintélyed és kezdeményezőkészséged. 6. Megérted mások problémáit, elkerülöd a meddő vitát, emberi kapcsolataid kellemesek és zökkenőmentesek lesznek. j j 7. Jobb előadó és szórakoztató társalgó leszél. 8. Magaddal tudod ragadni munkatársaidat. A 36 nyelvre lefordított könyv hatására ez történt több mint 44 millió olvasóval.