Önismeret, szabadság.

Hogyan szerezzünk barátokat, hogy bánjunk az emberekkel?

MÁSODIK FEJEZET

AZ EMBEREKKEL VALÓ BÁNÁSMÓD NAGY TITKA

Csak egyetlen módon bírhatunk rá arra bárkit, hogy bármit megtegyen. Gondolkoztunk már ezen valaha? Igen, csupán egyetlen módon - azt kell elérnünk, hogy a másik meg akarja tenni, amit mi szeretnénk. Ne feledjük el: nincs más mód.

Persze kényszeríthetünk egy embert arra, hogy oda "akarja" adni az óráját - ha pisztolycsövet nyomunk a bordái közé. Kényszeríthetjük az alkalmazottunkat is, hogy "akarjon" tisztességesen dolgozni - amíg hátat nem fordítunk neki -, ha kidobással fenyegetjük. Korbáccsal vagy fenyegetéssel egy gyermeket is kényszeríthetünk, hogy azt tegye, amit akarunk. Azonban számolnunk kell ezeknek a gyors módszereknek a nemkívánatos visszahatásával is.

Az egyetlen mód, amellyel rávehetek valakit, hogy bármit megtegyen: megadom neki, amit kíván. De mit kíván az ember általában? Dr. Freud, a világhírű bécsi tanár, aki a huszadik század egyik legkiemelkedőbb lélekbúvára volt, azt mondta: mindennek, amit teszünk, két eredője van - a nemi ösztön és a nagyravágyás.

John Dewey tanár, Amerika jeles gondolkodója, egy kissé másképpen fogalmazza meg ezt a tételt. Szerinte az emberi természet legerősebb ösztöne "a fontosság vágya". Ne feledjük el ezt a kifejezést: "a fontosság vágya". Igen jelentékeny dolog ez. Az olvasó sokat hall majd róla ebben a könyvben.

Mit kíván az ember általában? Nem sokat, de amit kíván, ahhoz annyira ragaszkodik, hogy nem lehet megtagadni tőle. Csaknem minden felnőtt ezeket kívánja:

1. Egészséget és hosszú életet.

2. Élelmet.

3. Alvást.

4. Pénzt és azokat a dolgokat, amelyek pénzen megszerezhetők.

5. Túlvilági életet.

6. Szexuális örömet.

7. Gyermekei jólétét.

8. Saját személye fontosságának az érzését.

E vágyak közül csaknem valamennyi kielégül - egyet kivéve. De ez az egy csaknem olyan mély és parancsoló, mint az élelem vagy az alvás utáni vágy - és ez ritkán elégül ki. Ez az, amit Freud "nagyravágyás"-nak és amit Dewey "a fontosság vágyá"-nak nevez.

Lincoln egyszer így kezdett egy levelet: "Mindenki szereti a bókot." William James pedig ezt mondta: "Az emberi természet lényege az elismerés utáni sóvárgás." Figyeljük meg: nem kívánságról, vagy vágyról, vagy óhajról beszélt, hanem sóvárgásról. Ez a valami gyötrő és csillapíthatatlan éhség az emberi természetben; és az a ritka egyéniség, aki kielégíti ezt az éhséget, tud valóban uralkodni az embereken, sőt ahogyan mondják - "még a temetkezési vállalkozó is sír majd, ha meghal".

A fontosság utáni vágy az egyik legfőbb tényező, amely az embert az állattól megkülönbözteti. Például: mikor az apám Missouriban gazdálkodott, minőségi disznókat és törzskönyvezett szarvasmarhákat tenyésztett. Ezeket be szoktuk mutatni a megyei vásárokon és élőállat-kiállításokon a Közép-Nyugaton mindenfelé. Tucatszámra nyertük az első díjakat. Apám gombostűvel rátűzte a kék szalagokat egy fehér vászondarabra, és valahányszor barátok vagy látogatók jöttek, mindig elővette a vászoncsíkot. Ő tartotta az egyik végét, én a másikat, és így mutogatta a kék szalagokat.

A disznók nem törődtek az általuk nyert kék szalagokkal. Apám azonban igen. A díjak adták meg számára a fontosság érzését.

Ha őseinkben nem munkálkodott volna szüntelenül a fontossági érzés, nem lett volna civilizáció. Enélkül éppen olyanok lennénk, mint az állatok.

A fontossági érzés ösztönzött egy tanulatlan fűszeressegédet arra, hogy tanulmányozza azokat a jogi könyveket, amelyeket ötven centért vásárolt egy csomó kacat között.

Az olvasó bizonyára hallott erről a fuszeressegédről. Lincolnnak hívták...

Ugyanez a vágy űzte Dickenst, hogy írja meg halhatatlan regényeit. Ez a vágy hajtotta Sir Christopher Wrent, hogy megtervezze kőbe vésett szimfóniáit. Ez a vágy halmoztatott fel olyan milliókat Rockefellerrel, amelyeket sohasem költött el. Ez a vágy ösztönzi városunk leggazdagabb emberét, hogy olyan házat építtessen, amely sokkal nagyobb, mint amekkorára szüksége van.

Ez a vágy sarkall minket, hogy kövessük a legutolsó divatot, megvegyük a legújabb kocsit, és elhíreszteljük, hogy nekünk vannak a legcsodálatosabb gyermekeink. Ez a vágy csábít sok fiatalt arra, hogy bűnözővé váljék. "A mai átlagos fiatal bűnözők - mondja New York egyik magas rangú rendőrtisztviselője - el vannak telve önmagukkal: a legtöbbnek a letartóztatás után az az első óhaja, hogy lássa azokat a szennylapokat, amelyek hőst csinálnak belőle. Az a kellemetlen kilátás, hogy esetleg helyet kell foglalni a villamosszékben, távolinak látszik, mindaddig, amíg bámulhatja a saját képmását Babe Ruth, La Guardia, Einstein, Lindbergh, Toscanini vagy Roosevelt képe mellett."

Ha elmondod, milyen fontosnak érzed magad, megmondom, ki vagy. Ez határozza meg a jellemedet. Ez a legfőbb jellemző. John D. Rockefellernek például az adta meg a fontosság érzését, hogy pénzt adott egy modern pekingi kórház felállítására, amelyben olyan embereket ápolnak, akiket sohasem látott, és nem is fog. Diliingernek viszont az adta meg a fontosság érzését, hogy gengszter volt, bankrabló és gyilkos. Amikor a rendőrök üldözték, berontott egy tanyára valahol Minnesotában, és azt mondta: "Én vagyok Diliinger! - Büszke volt rá, hogy ő az első számú közellenség: Nem akarlak bántani titeket, de én vagyok Diliinger!"

Igen, az egyetlen lényegbevágó különbség Diliinger és Rockefeller közt az, hogyan elégítik ki fontossági érzésüket. A történelem tele van olyan híres emberek mulatságos példáival, akik a fontosságukat akarták bizonyítani. Még Washington is azt kívánta, hogy "Ő hatalmassága, az Egyesült Államok elnöke" legyen a címe; Kolumbusz pedig "az óceán tengernagya és India alkirálya" címért esedezett. Nagy Katalin nem volt hajlandó olyan levelet felbontani, amely nem "O Cári Felségé"-nek szólt; Lincoln felesége pedig mint a nőstény tigris támadt Grant feleségére: "Hogy mer ön leülni az én jelenlétemben, mielőtt engedélyt adok rá?!"

Milliomosaink anyagilag támogatták Byrd tengernagy antarktiszi felfedező útját, abban a reményben, hogy jéggel borított hegyek egész sorozatát nevezi el róluk; Victor Hugó nem is óhajtott kevesebbet, minthogy Párizs városa az ő tiszteletére változtassa meg a nevét. Sőt Shakespeare is, a nagyok legnagyobbika, úgy igyekezett bearanyozni a nevét, hogy nemességet és ezzel címert szerzett a családjának.

Az emberek néha megbetegszenek, hogy együttérzést és figyelmet keltsenek maguk iránt, és így fontossá váljanak.

Vegyük például McKinley elnök feleségét. Kényszerítette a férjét, hogy lényeges államügyeket hanyagoljon el, miközben az Egyesült Államok elnöke néha órákig ült felesége ágya szélén, átkarolta az asszonyt, és álomba ringatta. Mrs. McKinley azzal is táplálta figyelmesség utáni mardosó vágyát, hogy ragaszkodott hozzá: férje várja meg a fogorvosnál, és egyszer viharos jelenetet rögtönzött, amikor az elnöknek egyedül kellett hagynia őt a fogorvosnál, mert az egyik miniszterrel volt megbeszélése.

Egy Mary Roberts Rinehart nevű írónő egyszer mesélt nekem egy nagyszerű, életerős fiatal nőről, aki egyik napról a másikra teljesen elhagyta magát. Úgy érezte, hogy számára nem maradt más, csak a magány és az elöregedés.

Ágynak dőlt; idős anyja tíz éven át hordta-vitte a tálcákat, a fehérneműket fel a harmadik emeletre, tíz éven át gondozta és kiszolgálta "beteg lányát". Egy napon az idős és megfáradt asszony összeesett és meghalt. Egy-két hét elteltével a "beteg" lábra állt, felöltözött és visszatért a normális életbe.

Tekintélyes orvosok állítják, hogy az emberek az őrületbe menekülnek, ha annak álomországában vélik megtalálni a fontossági érzést, amelyet a valóság kegyetlen világa megtagadott tőlük. Az Egyesült Államok kórházaiban több ember szenved lelki bajoktól, mint az összes többi betegségtől együttesen.

Mi az őrültség oka? Senki sem tud válaszolni erre a fontos kérdésre; tudjuk azonban, hogy egyes betegségek - mint például a vérbaj - tönkreteszik az agysejteket, és őrültséget okoznak. Valóban, a lelki betegségnek körülbelül a fele olyan testi okoknak tulajdonítható, mint az agysérülés, a szeszes italok, a mérgek és a balesetek. De a másik felerésznek - és ez az elkeserítő a dologban -, a többi embernek, aki megőrül, az agysejtjei szervileg teljesen egészségesnek látszanak. Ezeknél a haláluk utáni mikroszkópos vizsgálat nem tud mást kimutatni, mint azt, hogy agyuk szervileg éppoly egészséges volt, mint bárkié.

Hát akkor miért őrültek meg? Egyszer az egyik legjelentősebb kórház főorvosának tettem fel ezt a kérdést. Ez a többszörösen kitüntetett elmegyógyász őszintén megmondta, hogy nem tudja. Senki sem tudja biztosan. Viszont azt állította, hogy sok őrült az őrültségben találja meg azt a fontossági érzést, amelyet a való világban képtelen volt elérni. Aztán elmesélte nekem a következő történetet: "Éppen most van egy betegem, egy asszony, akinek a házasságából tragédia lett. Szeretetet, nemi kielégülést, gyermekeket és társadalmi tekintélyt akart; de az élet meghiúsította minden reményét. Férje nem szerette; még arra sem volt hajlandó, hogy együtt étkezzenek, és az asszonyt arra kényszerítette, hogy az ételt a dolgozószobájában szolgálja fel. Nem voltak gyermekei, nem volt társadalmi állása; tehát megőrült, képzeletben elvált az urától, és újból felvette a lánykori nevét. Most azt képzeli, hogy ismét férjhez ment egy angol arisztokratához, ragaszkodik hozzá, hogy Lady Smithnek szólítsák. Ami pedig a gyerekeket illeti, most azt képzeli, minden éjszaka újat szül. Minden alkalommal, amikor meglátogatom, így szól: >Doktor úr, gyermekem született tegnap éjjel.*"

Az élet egyszer zátonyra futtatta ennek az asszonynak az álomhajóját a valóság szikláin; de az őrültség napsütötte, színes szigeteinek öbleiben valamennyi hajója versenyezve fút a kikötő felé, dagadó, szélhajtotta vitorlákkal.

Tragikus? Ó, nem is tudom. Orvosa ezt mondta: "Ha kézrátétellel meggyógyíthatnám, akkor sem tenném. így sokkal boldogabb."

Többségükben az őrültek valamennyiünknél boldogabbak.

Sokan örülnek annak, hogy őrültek. Miért is ne?

Kínzó kérdéseiket megoldották. Aláírnak neked egy egymillió dolláros csekket, vagy ajánlólevelet adnak Aga kánhoz. Saját álomvilágukban megtalálták azt a fontossági érzést, amely után úgy sóvárogtak.

Ha egyes emberek annyira éhesek erre a fontossági érzésre, hogy megőrülnek, mert másként nem szerezhetik meg, képzeljük el, milyen csodákat tehetünk akkor, ha az őrültség innenső oldalán becsületesen méltányoljuk az embereket.

Tudomásom szerint az amerikai üzleti élet felvirágzásának őskorában Charles Schwab az elsők között kapott egymillió dollár feletti fizetést.

Miért fizetett Carnegie, az acélkirály Schwabnak egymillió dollárt évenként, más szóval több mint háromezer dollárt naponta? Miért? Talán mert Schwab lángész? Nem. Talán mert többet tudott az acélgyártásról, mint más emberek? Képtelenség. Schwab maga mondta nekem, hogy sokan voltak a munkatársai között, akik többet tudtak az acélgyártásról, mint ő.

Schwab azt állítja, hogy ezt a fizetést nagyrészt azért kapta, mert tudott bánni az emberekkel. Megkérdeztem, hogyan csinálta. íme, itt a titok saját szavaival; ezeket a szavakat bronzba kellene vésnünk és kiakasztanunk minden otthonban, minden iskolában, minden üzletben, minden irodában; a gyermekeknek ezeket a szavakat kellene kívülről megtanulniuk, ahelyett, hogy agyukat latin igék ragozásával vagy Brazília évi csapadékmennyiségével tömik tele; ezek a szavak szinte képesek arra, hogy átalakítsák bárki életét, aki megfogadja őket:

"Azt a képességemet, amellyel lelkesedést tudok önteni az emberekbe, Isten legnagyobb adományának tekintem, és a módszeremet is, az elismerést, a bátorítást, amellyel minden emberből a legjobbat tudom kihozni. Semmi más nem sorvasztja el úgy az emberek becsvágyát, mint a feletteseiktől származó kritika. Én sohasem bírálok senkit. Hiszek abban, hogy az embereket ösztönözni kell a munkára. így aztán szeretek dicsérni, de gyűlölöm, ha hibát kell találnom. Elismerésem szívélyes, s nem fukarkodom a dicsérettel."

Ezt teszi Schwab. De mit tesz az átlagember? Éppen az ellenkezőjét. Ha valami nem tetszik neki, mindjárt az ördögöt emlegeti; ha meg tetszik, nem szól egy árva szót sem.

"Sok embert és köztük sok kiválót ismerek a világ különféle tájairól - mondta Schwab -, de olyannal még nem találkoztam, bármily nagy vagy kiváló volt is, akit ne ösztönzött volna jobban a megbecsülés, mint a bírálat."

Őszintén szólva, Andrew Carnegie sikerének ugyanez volt az egyik legfontosabb oka. Carnegie éppígy dicsérte a munkatársait nyilvánosan is és a magánéletében is. Még a sírkövén is dicsérni akarta őket. Maga írta meg a sírfeliratát, amely így hangzott: "Itt nyugszik valaki, aki tudta, hogyan gyűjtsön maga köré nála okosabb embereket."

Az emberek őszinte megbecsülése volt Rockefeller sikerének is az egyik titka. Amikor például egy társa, Edward T. Bedford rosszul számított ki egy bizonyos üzleti lehetőséget, és helytelen dél-amerikai vásárlással a cégnek egymillió dolláros kárt okozott, "John D." azt mondta, hogy Bedford mindent megtett - és az esetet lezárták.

Sőt Rockefeller keresett valamit, amit megdicsérhetett; meg is köszönte Bedfordnak, hogy sikerült megmenteni a befektetett tőke hatvan százalékát. "Igazán nagyszerű - vélte Rockefeller. - Nem sikerülhet mindig minden még nekünk sem idefent..."

Gyűjteményemben van egy történet, amelyről tudom, hogy sohasem történt meg, de olyan jól illusztrálja mondanivalómat, hogy nem hagyhatom ki:

A történet szerint egy parasztasszony egy kimerítő, munkával telt nap végén vacsora gyanánt egy púpozott tál szénát tett a férfiak elé. Amikor a megdöbbent férfiak megkérdezték, hogy mi történt vele, tán csak nem őrült meg, az asszony így válaszolt: "Honnan tudhatnám, hogy észreveszitek-e egyáltalán? Húsz éve főzök rátok, és ezalatt az idő alatt egyetlen szóval sem mondtátok, hogy amit esztek, az különbözik-e a szénától!"

Amikor néhány éve felmérés készült a férjüket elhagyó nőkről, nem nehéz kitalálni, mi volt döntésük fő oka: a megbecsülés hiánya. És fogadni mernék, hogy a feleségüket elhagyó férjek körében ugyanilyen eredményre jutnánk.

A házasfelek gyakran megfeledkeznek arról, hogy kimutassák a másik iránt érzett megbecsülésüket.

Egyik tanfolyamtársunk felesége a következő kéréssel . állt elő a férjének: ő és a felekezet legtöbb nőtagja egy önismereti kurzusra kezdtek járni. Azt kérte a férjétől, hogy segítsen kitalálni, mi az a hat dolog, amely révén ő jobb feleséggé válhat. A férfi a tanfolyamon a következőket mondta: "Meglepett a kérés. Őszintén szólva, nem lett volna nehéz hat dolgot előhozni, amelyben örültem volna, ha a feleségem megváltozik - de nem soroltam fel.

Azt kértem tőle, hogy térjünk vissza a dologra később.

Másnap reggel nagyon korán felkeltem, és a virágüzletből rendeltem a feleségemnek hat szál vörös rózsát, amelyhez a következő cédulát mellékeltem: >Nem tudok hat olyan dolgot, amelyben meg kellene változnod. Olyannak szeretlek, amilyen vagy.< Amikor este hazaértem, mit gondolnak, ki várt az ajtóban? Igen, a feleségem: könnybe lábadt szemmel. Fölösleges mondani, hogy rettentően örültem, hogy nem tettem eleget a kérésének. A következő vasárnap feleségem beszámolt a csoportjának az eredményről: néhány nő ezután eljött hozzám és elmondták, ez volt a legnagyszerűbb dolog, amelyről valaha hallottak.

Itt értettem meg, mekkora erő is a megbecsülés."

Ziegfeld, a leglcitűnőbb színházi vállalkozó, aki valaha is elkápráztatta a Broadwayt, hírnevét annak a furfangos képességének köszönhette, amellyel valóságos "dicsfényt" vont az amerikai lányok köré. Többször megtette, hogy egy kis szürke egeret, akire senki sem nézett volna kétszer, a titokzatosság és a vonzerő bűbájával vett körül a színpadon. Ismerve a megbecsülés és a bizalom értékét, úgy viselkedett, hogy ezek a nők - pusztán lovagiassága és méltánylása miatt - szépnek érezzék magukat. Amellett bőkezű volt: a kóristalányok fizetését heti harminc dollárról sokszor százhetvenötre emelte; gavallér is volt: a "Follies" minden bemutatójára táviratot küldött a főszereplőknek, és a legkisebb táncosnőt is elárasztotta szép rózsákkal.

Egyszer fogyókúrába kezdtem, és hat nap, hat éjszaka nem ettem semmit. Nem volt nehéz. A hatodik nap végén kevésbé voltam éhes, mint a másodikén. Mégis ismerek - és mindenki ismer - olyan embereket, akik azt gondolnák, hogy bűnt követnek el, ha a családjukat vagy az alkalmazottaikat hat napon át éhezni engednék; másrészt ugyanezek az emberek hat napig, meg hat hétig, meg néha hatvan évig is engedik, hogy családtagjaik vagy alkalmazottaik ne részesüljenek abban az elismerésben, amely után csaknem annyira sóvárog mindenki, mint az élelem után.

Tápláljuk a gyermekeinket, barátaink és alkalmazottaink testét; de milyen ritkán tápláljuk az önbecsülésüket! Ellátjuk őket marhasülttel és burgonyával, hogy erősek legyenek; de nem törődünk azzal, hogy megkapják tőlünk az elismerést, ami pedig úgy kellene nekik, mint egy falat kenyér.

Paul Harvey A történet háttere című rádiósorozatában beszélt arról, hogy az őszinte megbecsülés mennyire megváltoztathatja az emberek életét. Elmondta, hogy évekkel korábban egy detroiti tanár megkérte az egyik diákot, bizonyos Stevie Morrist, hogy segítsen megtalálni az osztályteremben bujkáló egeret. A tanárnő ugyanis értékelte Stevie azon természetadta képességét, hogy vak fiú lévén, kifinomult a hallása. Ez volt az első alkalom, hogy valaki felfigyelt a fiú hallására. Ezt az esetet a fiú évekkel később egy új élet kezdetének nevezte, mert ettől kezdve fejlesztette módszeresen a hallását és vált belőle olyan híres popénekes, akit ma Stevie Wonder néven ismer és szeret a világ.

Egyes olvasók ezen a ponton bizonyára azt mondják majd: "Régi fogás! Mese habbal! Ugyan! Hízelgés! Én is kipróbáltam. Hiába - értelmes embereket nem lehet elkábítani vele."

Természetes, hogy a puszta hízelgés ritkán hat az értelmes emberekre. A hízelgés sekélyes, önző és nem is őszinte. Kudarcot kell vallania - és rendesen így is történik. Igaz, egyes emberek annyira éhezik és szomjazzák az elismerést, hogy akármin mohón kapnak, ahogy az éhező a morzsán.

Maga Viktória királynő is fogékony volt a hízelgésre. Disraeli megvallotta, hogy bizony nem fukarkodott vele, ha a királynővel tárgyalt. Az ő szavaival élve: csak úgy odacsapta, mint kőműves a vakolatot. Disraeli azonban egyike volt a legcsiszoltabb, legpallérozottabb és legokosabb férfiaknak, akik valaha is uralkodtak a kiterjedt angol birodalom felett. Lángész volt a maga nemében. Ami sikerült neki, nem okvetlenül sikerülne nekünk, sőt végeredményben a hízelgés több kárt hozna, mint hasznot. A hízelgés olyan, mint a hamis pénz: esetleg bajba juttat, ha el akarod költeni.

Hát akkor mi a különbség az elismerés és a hízelgés között? Igazán egyszerű. Az egyik őszinte, a másik pedig nem. Az egyik szívből jön, a másik csak szájból. Az egyik önzetlen, a másik önző. Az egyiket mindenütt szívesen fogadják, a másikat mindenütt elutasítják.

Egyszer láttam Obregon tábornok szobrát Mexikó-Cityben.

A mellszobor alá a tábornok ezen bölcs szavait vésték: "Ne az ellenségeidtől félj, akik megtámadnak. A barátaidtól félj, akik hízelegnek!"

Nem! Nem, a világért sem! Eszem ágában sincs a hízelgést dicsérni. Isten ments! Új életfelfogásról beszélek.

Hadd ismételjem: új életfelfogásról van itt szó.

V. Görgy angol király Buckingham-palotabeli dolgozószobájának a falán hat bölcs mondás volt olvasható. Az egyik mondás így hangzott: "Sose kívánj és sohase fogadj el olcsó dicséretet." Igen: minden hízelgés csak olcsó dicséret. Egyszer olvastam egy meghatározást a hízelgésről, amelyet érdemes megjegyeznünk: "A hízelgés pontosan azt mondja nekünk, amit mi gondolunk magunkról."

"Bárhogy fejezed is ki magad - mondta Ralph Waldo Emerson -, sohasem mondhatsz mást, csak mi lényeged."

Ha az összes teeendőnk az lenne, hogy hízelegjünk, ez mindenkinek sikerülne, és valamennyien az emberekkel való bánásmód szakértői lennénk.

Amikor éppen nem gondolunk semmiféle határozott feladatra, időnk 95 százalékában rendszerint önmagunkkal foglalkozunk. Ha tehát egy kis ideig megpróbáljuk, hogy ne magunkra gondoljunk, hanem a velünk szembenálló másik ember jó tulajdonságaira, akkor nem szükséges olyan olcsó és hamis hízelgésekre fanyalodnunk, amely szinte már kimondása előtt gyanús.

A másik ember értékeinek elismerése és megbecsülése manapság ritka, mint a fehér holló. Elfelejtjük megdicsérni gyermekünket, hajójegyet hoz haza az iskolából, elfelejtjük bátorítani, amikor leányunk először arat sikert a konyhában, vagy fiunk először eszkábál madáretetőt. Petiig a pozitív szülői visszajelzés nagyon sokat jelent a gyermek számára.

De nemcsak a gyermekre van ez jó hatással; ha ízlett az étel, dicsérd meg a szakácsot, ha az eladó szokatlanul figyelmes hozzád, köszönd meg a gesztusát.

Minden közéleti ember tudja, mennyire megnehezíti a dolgát, ha közönségétől nem kap pozitív visszajelzést.

Ami igaz a profi előadók esetében, kétszeresen igaz az egyszerű közalkalmazott, gyári munkás esetében. Napi életünk sokszor bonyolult viszonyrendszerében sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a velünk kapcsolatba kerülő munkatársak, üzletfelek, barátok és családtagok először is emberi lények, akik sóvárogják a megbecsülést. Ez az a törvényes fizetési eszköz, amely mindenkinek jólesik.

Egy idevágó történet: Pamela Dunham, a Connecticut állambeli New Fairfieldből, egyszer nehéz feladattal találta magát szemben. Az általa ellenőrzött hálózat egyik boltjának takarítója olyan rossz munkát végzett, hogy ezt a többi alkalmazott nem hagyta szó nélkül. Gúnyolni kezdték és szemetet dobáltak a folyosóra, hogy éreztessék vele eredménytelenségét. Az egész odáig fajult, hogy a bolt forgalma visszaesett. Pamela több módszert is kipróbált a férfi motiválására - de nem járt eredménnyel. Észrevette azonban, hogy néha rendesen kitakarította a rábízott helyiségeket. Úgy döntött, hogy a többiek előtt fogja megdicsérni. Ezután a férfi munkája napról napra javult, és hamarosan ugyanolyan jól dolgozott, mint a többiek.

Ma kitűnően dolgozik, munkatársai elismerik és megbecsülik.

Az őszinte elismerés megtette a hatását, míg a kritika vagy gúny célt tévesztett.

Azzal, hogy megbántunk valakit, nemhogy megváltoztatnánk rossz tulajdonságait vagy szokásait, hanem épp ellenkező hatást érünk el. Van egy régi mondás, amelyet kivágtam és felragasztottam a tükröm szélére, hogy mindennap szem előtt legyen: Ami jót ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Ha elszalasztod vagy figyelmen kívül hagyod, még egyszer nem lesz ilyen lehetőséged.

Az általam többször idézett kitűnő gondolkodó, Emerson mondta: "Minden ember, akivel összekerülök, bizonyos mértékig felettem áll. Abban, amit tanulok tőle."

Ha ez igaz Emersonnal kapcsolatban, vajon nem igaz-e ezerszeresen ránk nézve? Hagyjuk egy kissé abba a saját teljesítményeinkkel, saját vágyainkkal való foglalkozást.

Próbáljuk meg kideríteni a másik ember jó tulajdonságait.

Aztán feledjük el a hízelgést - adjunk nyílt, őszinte elismerést. "Elismerésed legyen szívélyes, s ne fukarkodj a dicsérettel, és az emberek dédelgetni fogják, kincsként őrzik majd, egész életükön át ismételgetik a szavaidat - évekkel azután is, amikor te magad már régen elfeledted őket."

Második alapelv:
Adj nyílt, őszinte elismerést!