Önismeret, szabadság.

Hogyan szerezzünk barátokat, hogy bánjunk az emberekkel?

HARMADIK RÉSZ
TIZENKÉT MÓD ARRA, HOGY MEGNYERD AZ EMBEREKET SAJÁT ELKÉPZELÉSEIDNEK

Szeretnél-e olyan varázsigét, amely megszüntet minden vitát, kellemetlenséget, majd jóakaratot teremt és általános megértést? Igen? Helyes. Tessék, itt van, mondjad: "Ön igazán nem tehet arról, hogy ez a véleménye. Az ön helyében az enyém is ez lenne." Az ilyen válasz lecsendesíti a legháborgóbb fickót is; te pedig tökéletesen őszinte vagy, mert ha az ő helyében lennél, valóban éppen úgy gondolkodnál, mint ő. Vegyük például A1 Capone esetét, és tegyük fel, hogy ugyanazt a testet, vérmérsékletet és gondolkodást örökölted, amit ő, és életed az övével azonos környezetben és tapasztalatok közt folyt volna; ez esetben pontosan az lennél, aki ő - és ott lennél, ahol ő. Ezek a dolgok (és csak ezek a dolgok!) tették azzá, ami. Az egyetlen ok például, amiért nem vagy csörgőkígyó, az a körülmény, hogy a szüleid nem voltak csörgőkígyók. Az egyetlen ok, amiért nem csókolod meg a teheneket, és a kígyókat nem tekinted szent állatoknak, az, hogy véletlenül nem valamelyik hindu családban születtél a Brahmaputra partján. Nagyon kicsi az érdemed abban, hogy az vagy, ami A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA vagy - és ne feledd el, a másik sem sokat tehet arról, hogy olyan, amilyen, amikor ingerülten, elfogultan és esztelenül vitatkozik veled. Legjobb, ha sajnálod szegény ördögöt. Légy hozzá irgalmas, és érezz részvétet iránta! Mondd magadban azt, amit John B. Gough szokott mondani, valahányszor egy-egy részeg alakot látott tántorogni az utcán: "Te jó Isten, ott megyek én!" Az emberek háromnegyed része éhezi és szomjúhozza az együttérzést. Adj nekik, és szeretni fognak! Egyszer rádióelőadást tartottam Louisa May Alcottról, a híres írónőről, akinek szerepe volt az amerikai polgárháborúban is. Természetesen tudtam, hogy a Massachusetts állambeli Concord városban él, és ott írta halhatatlan könyveit - hiszen legismertebb munkája is éppen a massachusettsbeliek életét festi élénk színekkel. Figyelmetlenségből azonban azt mondtam, hogy meglátogattam régi otthonát a New Hampshire-beli Concord városában. Ha csak egyszer mondok New Hampshire-t, ez még megbocsátható lett volna; de sajnos! jaj! kétszer mondtam. Elárasztottak levelekkel és táviratokkal, gúnyos üzenetekkel, amelyek úgy keringtek védtelen fejem körül, mint a darazsak. Sokan méltatlankodtak, néhányan még sértegettek is. Egy hölgy, aki a massachusettsbeli Concordban nevelkedett, de most Philadelphiában élt, rám mennydörögte emésztő haragját. Akkor sem lehetett volna kese- rűbb, ha azzal vádolom Alcott kisasszonyt, hogy új-guineai emberevő. Amint ezt a levelet olvastam, az volt az érzésem: hála Isten, nem én vagyok ennek a nőnek a férje. Aztán az volt az első gondolatom, hogy megírom neki: az én tévedésem földrajzi, az övé viszont modorbeli. Ez lett volna levelem első mondata; aztán nekigyürkőztem volna, AMIT MINDENKI KÍVÁN 2.29 hogy jól megírjam a véleményem. De mégsem tettem. Uralkodtam magamon. Rájöttem, hogy ezt minden hirtelen haragú bolond megtenné - és a legtöbb bolond meg is tenné. Én azonban különb akartam lenni a bolondoknál. Elhatároztam, hogy ellenségből baráttá változtatom. Ez már olyan párviadal, olyan játék, amelyet szívesen játszom, így szóltam magamban: végeredményben az ő helyében valószínűleg én is így éreznék, elhatároztam tehát, hogy megértem az ő szempontját. Legközelebb, amikor Philadelphiában jártam, felhívtam telefonon. A beszélgetés körülbelül így zajlott le: ÉN: Asszonyom, néhány hete levelet kaptam öntől, amelyet szeretnék most megköszönni. Ő (egy kissé éles, de jó gyerekszobára valló hangon): Kivel beszélek, kérem? ÉN: Nem ismerjük egymást személyesen. Dale Carnegie vagyok. Ön végighallgatta egy rádióelőadásomat, amelyet pár hete Louisa Alcottról tartottam, és amelyben azt a megbocsáthatatlan baklövést követtem el, hogy azt mondtam: a New Hampshire-beli Concordban élt. Szerencsétlen tévedés volt, és szeretnék elnézést kérni érte. Igazán kedves volt öntől, hogy időt szakított magának a levélírásra. Ő: Sajnálom, Mr. Carnegie, hogy azt írtam, amit írtam. Egy kicsit kijöttem a sodromból, és ezért én kérek elnézést. ÉN: Nem! Nem! Nem önnek kell elnézést kérnie, hanem nekem. Minden iskolásgyerek tudja, én meg eltévesztettem. A rákövetkező vasárnap tartott rádióelőadásomban egyszer már elnézést kértem általában, és öntől most személyesen is szeretnék. A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA Ő: Tudja, én a massachusettsbeli Concordban születtem. A családom két évszázadon át vezető szerepet vitt ebben az államban, és én nagyon büszke vagyok a szülőhazámra. Csakugyan nagyon dühös voltam, amikor ön azt mondta, hogy Louisa May Alcott New Hampshire-ben született. Azért mégis szégyellem azt a levelet. ÉN: Biztosítom, hogy ön tizedannyira sem volt dühös, mint én. Tévedésem igazán nem árthatott Massachusettsnek; engem mégis nagyon bántott. Ritkaság, hogy az ön társadalmi osztályához tartozók időt szakítsanak maguknak az írásra, remélem azonban, ön újból ír nekem, ha felfedez valamilyen tévedést bármelyik előadásomban. Ő: Tudja, nekem tetszik az a mód, ahogyan a kritikámat fogadja. Igazán sajnálom, hogy nem ismerem közelebbről. Bocsánatkéréssel, és az álláspontjára való helyezkedéssel tehát elértem, hogy ő is elnézést kérjen, és megértsen engem. Megvolt az az elégtételem, hogy uralkodtam magamon, és hogy a sértésre kedvességgel válaszoltam. Sokkal mulatságosabb dolog is volt megkedveltetnem magam vele, mint az javasolnom neki, hogy ugorjon a vízbe. Mindenkinek, aki a Fehér Házból kormányozza az Egyesült Államokat, szinte naponta meg kell birkóznia az emberekkel való helyes bánásmód nehézségeivel. Taft elnök sem volt kivétel; tapasztalatból tanulta meg, milyen hatalmas, szinte vegyi hatása van a rokonszenvnek, amely semlegesíti a sértődések savlerakódásait. Könyvében eléggé mulatságos példát mond el arról, hogyan csendesítette le egy elégedetlen és becsvágyó anya dühét. "Egy washingtoni hölgy - írta Taft -, akinek a férje bizonyos politikai befolyással rendelkezett, hat héten át gyö AMIT MINDENKI KÍVÁN 2.29 tört azzal, hogy nevezzem ki a fiát valamilyen állásba. Félelmetes számú szenátor és képviselő támogatását szerezte meg, és mindegyikkel eljött hozzám, hogy lássa, elég meggyőzően beszélnek-e. A szóban forgó álláshoz műszaki képzettség kellett, és így - az illető hivatal főnökének az ajánlatára - valaki mást neveztem ki. Ekkor kaptam egy levelet az anyától, amelyben az állt, hogy én vagyok a legszívtelenebb ember, mert boldogtalanná tettem, pedig az ellenkezője csak egy kézmozdulatomba került volna. Elpanaszolta továbbá, hogy megdolgozta saját államának a képviselő-testületét egy olyan törvényjavaslat érdekében, amelyet különösen a szívemen viseltem - és íme, így háláltam meg az ő jóakaratát. Ha az ember ilyen levelet kap, az az első gondolata, hogyan lehetne a levélírónak alaposan megmondani, mekkora illetlenséget követett el, sőt mennyire szemtelen volt. Aztán az ember megírja a választ - és ha elég esze van, elteszi a fiókba, és bezárja. Két nap múlva előveszi a levelet - az ilyesmire legalább két napig kell halogatni a választ -, és akkor már nem is küldi el. Pontosan így tettem én is. Leültem tehát, és írtam egy másik, nagyon udvarias levelet az anyának, és közöltem vele, hogy megértem a csalódását, de neki is meg kell értenie, hogy a kinevezés nem csupán tőlem függött, hanem mivel műszaki képzettségű embert kellett arra a helyre állítanom, meg kellett hallgatnom a hivatalfőnök javaslatát is. Kifejeztem azt a reményemet, hogy fia az általa már betöltött állásban is bizonyára eléri mindazt, amit édesanyja remél tőle. Ez a levél kiengesztelte az anyát; írt is nekem újból egy pár sort, és sajnálkozását fejezte ki az előbbi levele miatt. Mivel azonban a szóban forgó kinevezés megerősítése A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA késett, egy idő múlva újból levelet kaptam, amely látszólag az asszony férjétől jött, bár ugyanaz a kéz írta, mint az előzőeket. Ebben arról kaptam értesítést, hogy az elszenvedett idegi megrázkódtatás következményeként az asszony ágynak dőlt, és az orvosok igen súlyos gyomorrákot állapítottak meg. Nem gyógyítanám-e meg a feleségét azzal, hogy visszavonom az első kinevezést, és a fiáéval helyettesítem? Újabb levelet kellett írnom, ez alkalommal a férjnek; reményemnek adtam kifejezést, hogy a bajmegállapítás téves, és közöltem vele, mennyire átérzem azt a szomorúságot, amelyet felesége súlyos betegsége jelent számára, sajnos azonban lehetetlen visszavonnom a kinevezést, mert a megerősítése időközben megtörtént. Két nappal később pedig, amikor egy hangverseny volt a Fehér Házban, a feleségemet és engem persze ez a házaspár üdvözölt legelőször, holott az asszony rövid idővel azelőtt még a halál árnyékában volt..." Jay Mangum egy olyan oklahomai liftszerelő vállalat képviselője volt, amely luxushotelek liftjeinek javítására kötött szerződést. Az egyik hotel igazgatója ragaszkodott hozzá, hogy két óránál többre - a vendégek kényelme érdekében - ne zárják le a javításra szoruló liftet. A javítási munkálatok ugyanakkor legalább nyolc órát vettek volna igénybe, és a legjobb szerelők sem mindig álltak a rendelkezésre. Amikor Mangum úr mégis rá tudott állítani erre a munkára egy kitűnően képzett szerelőt, felhívta a hotel igazgatóját, és anélkül, hogy vitába szállt volna vele a munka elvégzéséhez szükséges időt illetően, a következőket mondta: "Rick, tudom, hogy nagy nálatok a forgalom, és szeretnéd, ha a lehető legrövidebb ideig szünetelne a lift. Meg AMIT MINDENKI KÍVÁN értem az álláspontodat, és mindent megteszünk, hogy megfeleljünk ennek. Azonban a hiba olyan jellegű, hogyha nem végezzük el a teljes javítást, a lift még tovább romlik, és akkor kénytelenek lesztek hosszabb időre nélkülözni. Tudom, hogy nem örülnél, ha napokra kényelmetlenséget kellene okoznod a vendégeknek." Az igazgató belátta, hogy nyolcórai leállás kevesebb, mint a néhány napos. Az igazgató kívánságának elismerésével - hogy első a vendég - Mangum úr meggyőzte a megrendelőt és a maga oldalára állította. Joyce Norris, egy zongoratanár a Missouri állambeli St. Lonis-ból, mesélte, hogyan oldott meg egy problémát, amely a tizenéves leánytanítványokkal szokott előfordulni. Babette, így hívták az egyik kislányt, körmei különösen hosszúak voltak. Ez komoly hátrány annak, aki szabályos stílusban akar zongorázni. Norris asszony így mesélte el az esetet: "Tudtam, hogy a hosszú körmök akadályozni fogják őt abban, amire a legjobban vágyott; hogy jól játsszon. Az első megbeszélésen nem hoztam szóba a körmeit, mert nem akartam kedvét szegni már az elején, és azt is tudtam, hogy nem szívesen vágná le azt, amit oly nagy gonddal megnövesztett. Az első óra végén azonban elérkezettnek láttam az időt és így szóltam: >Babette, szép kezed és g3'önyörű körmeid vannak. Ha azonban olyan jól akarsz játszani, amilyen jól a képességeid alapján képes vagy, meg fogsz lepődni, mennyivel gyorsabban és könnyebben menne, ha rövidebbek lennének a körmeid. Gondolkodj el ezen, jó?< A kislány akkor grimaszt vágott, jelezve egyértelmű nemtetszését. Az anyjával is beszéltem a dologról, és ismét megemlítettem, milyen szépek is a kislány körmei. Nála sem A MEGNYERÉS TIZENKÉT MÓDJA arattam nagyobb sikert. Világos volt, hogy neki is fontos volt, hogy Babette körmei hosszúak legyenek. A következő héten Babette megint órára jött. Megrökönyödve láttam, hogy a körmei rövidek voltak. Megdicsértem, amiért ilyen áldozatot hozott. Az anyjának is megköszöntem, amiért hatni tudott a lányára. De ő azt válaszolta, hogy >szó sincs róla, nem neki köszönhető, maga döntött így, és ez volt az első eset, hogy valaki kedvéért levágta a körmeid. " Norris asszony megfenyegette volna tanítványát? Azt mondta-e neki, hogy nem tanítja őt ilyen hosszú körmökkel? Nem, egyiket sem. Csak ráébresztette, hogy a hosszú körmök gátolják a művészi fejlődésben, amiért érdemes áldozatot hozni. Alighanem S. Hurok volt Amerika legkiválóbb hangversenymenedzsere. Egy negyedszázadon át foglalkozott művészekkel - olyan világhírűekkel is, mint Saljapin, Isadora Duncan és Anna Pavlova. Tőle hallottam: elsősorban megértésre volt szüksége, hogy a heves vérmérsékletű nagy művészekkel bánni tudjon. Meg kellett értenie még nevetséges különcködéseiket is. Három évig volt Saljapin impresszáriója - a világ egyik legnagyobb basszusáé. De Saljapinnal rengeteg baja volt. Úgy kellett bánni vele, mint egy elkényeztetett gyerekkel, menedzsere szerint "minden tekintetben pokoli a fickó". Saljapin például felhívta Hurokot aznap délben, amikor fel kellett lépnie, és azt mondta: "Rettenetesen rosszul érzem magamat. Be vagyok rekedve, nem tudok énekelni ma este." Vajon vitatkozni kezdett-e Hurok a művésszel? Dehogy. Tudta, hogy a színházi vállalkozónak ez tilos. Inkább átszaladt tehát Saljapin szállodájába, és szinte csepe AMIT MINDENKI KÍVÁN gett az együttérzéstől. "Milyen kár - sopánkodott milyen kár! Borzasztó, kedves barátom, borzasztó. Persze, hogy nem énekelhet. Rögtön lemondom az előadást. Csak néhány ezer dollárjába kerül, de hát ez igazán semmi a hírnévhez képest." Saljapin erre sóhajtott, és így szólt: "Talán átjöhetne később megint. Jöjjön ötkor, és akkor majd meglátjuk." Öt órakor Hurok ismét átment a szállóba, és csepegett a részvéttől. Újból azt ajánlotta, máris mondják le a hangversenyt - mire Saljapin ismét sóhajtott, és így szólt: "Nos, jöjjön át később még egyszer. Lehet, hogy jobban leszek." Fél nyolckor kijelentette, csak úgy hajlandó énekelni, ha Hurok előbb kiáll a Metropolitan színpadára és bejelenti, hogy Saljapin erősen meghűlt és rekedt. Hurok mindig meg is ígérte, hogy megteszi bár sohasem tette meg -, mert tudta: ez az egyetlen módja annak, hogy a nagy énekest a színpadra állítsa. Dr. Arthur I. Gates a következőket mondjad nevelés lélektana című könyvében: "Az együttérzés az emberi természet általános vágya. A gyermek rögtön közli, ha sérelem érte; esetleg maga sebzi meg magát, hogy bőséges részvétet arasson. A felnőttek is... ugyanezzel a céllal mutogatják sérüléseiket, mesélgetik baleseteiket, különösen a sebészi beavatkozás részleteit. A valóságos vagy vélt bajok feletti önsajnálat, bizonyos mértékig, tulajdonképpen általános tünet." Ha tehát az emberek gondolkodását a magadéra akarod formálni, kezdd el gyakorolni... Kilencedik alapelv LÉGY FOGÉKONY A MÁSIK ÖTLETEI ÉS KÍVÁNSÁGAI IRÁNT!