Önismeret, szabadság.

"Az, aki ismeri önmagát, édes;
már maga, a jelenléte is olyan, mint a méz."
(Osho: Metafizika)




lap tetejére

Dale Carnegie

SIKERKALAUZ 1.

Hogyan szerezzünk barátokat, hogy bánjunk az emberekkel?

Hogyan készült ez a könyv és miért? 15

ÍRTA DALE CARNEGIE

A huszadik század első harmincöt évében az amerikai könyvkiadók több mint kétszázezer könyvet dobtak piacra.

Többségük halálosan unalmas volt, sokra pedig ráfizettek.

Azt mondtam, "Sokra"? A világ egyik legnagyobb kiadóvállalatának elnöke egyszer bevallotta nekem, hogy a cége - hetvenöt év kiadói tapasztalattal a háta mögött - minden nyolc kiadott könyv közül hétre ráfizet.

Honnan hát a merészség, hogy egy újat írjak? És ha már megírtam, önök miért fárasztanák magukat az elolvasásával?

Világos kérdések, megpróbálok válaszolni rájuk. 1912 óta vezetek New Yorkban továbbképző tanfolyamokat üzletemberek és más hivatásbeliek számára. Először csak szónoki tanfolyamokat vezettem azzal a céllal, hogy gyakorlati tapasztalataim alapján olyan önálló gondolkodásra tanítsam őket, amellyel elképzeléseiket világosabban, hatékonyabban és meggyőzőbben fejthetik ki az üzleti tárgyalások során és a nyilvánosság előtt.

De az idő múlásával fokozatosan rá kellett jönnöm, ezeknek a felnőtteknek nem elég csak a beszédkészségüket fejleszteni, hanem az érvényesülés művészetének más aspektusait is figyelembe kell venni a mindennapi üzleti és társadalmi életükben.

Az is világossá vált, hogy nekem is nagy szükségem van ilyen típusú gyakorlatokra. Az elmúlt évekre visszatekintve, megdöbbenéssel látom, mennyire hiányzott belőlem is ez a finesz és empátia. Bár lett volna ilyesféle könyvem, mint ez, húsz évvel korábban! Milyen megfizethetetlen kincs lett volna akkor!

Emberekkel foglalkozni a legnehezebb, különösen az üzleti életben. Ez akkor is igaz, ha az illető háziasszony, építész vagy mérnök. Az a kutatási program, amelyet néhány évvel ezelőtt az oktatás továbbfejlesztésére létrehozott Carnegie-alapítvány támogatásával végeztek, igen fontos és jellemző tényt hozott napvilágra, amit azután a Műszaki Tudományok Carnegie Intézetének további kutatásai is megerősítettek. Jelesül azt, hogy még az olyan műszaki területen is, mint a mérnöki pálya, az egész anyagi megbecsülésének csak mintegy 15%-a köszönhető a szakmai tudásnak, mintegy 85%-ban az emberi érintkezések terén megnyilvánuló készségek dominálnak, tehát a személyiség és a vezetői képességek játsszák a döntő szerepet.

Éveken át vezettem időszaki kurzusokat a philadelphiai Mérnökök Klubjában és az Amerikai Elektromérnökök New York-i Egyesületében. Több mint tizenötezren látogatták ezeket a tanfolyamokat. Azért jártak hozzám, mert évek megfigyelései és tapasztalatai alapján rájöttek, hogy nem a legjobban képzett mérnököket fizetik meg a legjobban.

A munkaerőpiacon átlagos fizetésért átlagos képzettségű mérnököt, könyvelőt, építészt vagy más hivatásbelit bármikor lehet találni. De az a személy, aki a szakmai képzettségen felül még a gondolatait is ki tudja fejteni, alkalmas a vezetésre és magával képes ragadni másokat - az magasabb kereseti lehetőségre számíthat.

Pályafutása csúcsán "John D.", az idősebb Rockefeller, azt mondta egyszer, hogy "az emberekkel való bánásmód képessége épp olyan megvásárolható árucikk, mint a cukor vagy a kávé. Én pedig többet fizetek ezért a képességért, mint bármi másért a világon".

Az olvasó azt hihetné, hogy az Államok főiskoláin gombamódra szaporodtak a világ legjobban fizetett készséget fejlesztő kurzusok. De ha csak egyetlen ilyen gyakorlati tanfolyamot indítottak az ország egyetlen főiskoláján is, ez bizony jócskán elkerülte a figyelmemet.

A chicagói egyetem és egyesült Y. M. C. A.-iskolák végeztek egy vizsgálatot annak megállapítására, mit is akarnak a felnőttek valójában tanulni. Ez a vizsgálat 25 000 dollárba került, és két évig tartott. Utolsó részét Connecticut állam egyik jellegzetesen amerikainak tartott városában, Meridenben végezték. Minden merideni nagykorú polgárt megkértek, hogy válaszoljon 156 kérdésre.

Ilyenekre, mint: "Mi a foglalkozása vagy hivatása?

Képzettsége? Mivel tölti a szabadidejét? Mennyi a jövedelme?

Hobbijai? Céljai? Problémái? Milyen témában merül el a legszívesebben?" És így tovább. A vizsgálat kiderítette, hogy a felnőtt polgárt leginkább az egészsége érdekli, második helyre került a többi emberrel való kapcsolat: hogyan kedveltetheti meg magát velük és hogyan nyerheti meg őket a saját elképzeléseinek.

így aztán a vizsgálatot végző bizottság elhatározta, hogy ilyen tanfolyamot indít a városban. Szorgalmasan keresték a témára vonatkozó szakkönyveket - de egyet sem találtak. Végül a felnőttoktatás kimagasló szaktekintélyéhez fordultak, tud-e olyan munkáról, amely megfelelne a tanfolyam igényeinek. "Tudom, mire volna szükségük - válaszolta a szakember de ezt a könyvet még nem írták meg."

Tapasztalatból tudtam, hogy az állítása igaz, mert magam is éveken át kutattam valamiféle gyakorlati kézikönyv után ebben a témakörben. Mivel pedig nem találtam, megpróbáltam magam írni egyet a saját tanfolyamaimra, íme, elkészült. Remélem, megnyeri az olvasó tetszését.

Előkészület gyanánt elolvastam mindent, amit csak találtam erről a tárgyról - újságcikkektől kezdve régi filozófusok munkáin át egészen a válóperi jegyzőkönyvekig.

Ezenfelül megbíztam egy gyakorlott kutatót, aki másfél évig különféle könyvtárakban olvasta mindazt, amire az én időm kevés volt; ő azután végigböngészte a lélektan bölcselmeit, folyóiratcikkek tömegét, és átrágta magát számtalan életrajzon, hogy megállapíthassa, milyen volt a régi idők nagyjainak kapcsolata az emberekkel. Julius Caesartól Thomas A. Edisonig minden korszak nagy alakjának életrajzát elolvastuk. Emlékszem, egyedül Theodore Rooseveltről száznál több életrajzot olvastunk.

Elhatároztuk, hogy nem kímélünk sem időt, sem költséget, és előbányászunk minden praktikus eszmét, amelyet bárki bármikor használt az idők folyamán annak érdekében, hogy barátokat szerezzen és befolyást gyakoroljon az emberekre.

Én magam egy sereg sikeres emberrel beszélgettem, olyan feltalálókkal, mint Marconi és Edison; politikusokkal, mint Franklin D. Roosevelt és James Farley; az üzleti élet olyan prominenseivel, mint Owen D. Young, film sztárokkal, mint Clark Gable, Mary Pickford. Meg akartam ismerni a kapcsolatteremtő módszereiket.

Az így összegyűlt tengernyi anyagból egy rövid előadást készítettem Hogyan szerezzünk barátokat, és hogyan bánjunk az emberekkel? címmel. Kezdetben rövid volt, de mostanra másfél órás előadássá duzzadt. Évekig ez az előadás volt a Carnegie Intézet tanfolyamának tananyaga.

Elmondtam és utána arra kértem a hallgatókat, hogy menjenek és próbálják ki az üzleti és társadalmi érintkezéseik során, majd jöjjenek vissza és számoljanak be tapasztalataikról és az elért eredményről. Igen érdekes megbízatás volt! Ezek a férfiak és nők, önbizalomra éhesen, el voltak ragadtatva a gondolattól, hogy egy újfajta kísérlet részesei lehetnek - az emberi kapcsolatok első és egyetlen laboratóriumában.

Ez a könyv nem a megszokott módon született. Úgy nőtt, ahogyan a gyermek növekszik. Kinőtte a laboratóriumot; felnőtt emberek ezreinek a tapasztalatai érlelték tovább és tovább.

Évekkel ezelőtt néhány általános szabállyal kezdtük, amelyek elfértek egy postai levelezőlapon. Később nagyobb lett a lap mérete, majd röpcédulává növekedett.

Megint később füzetsorozattá bővült, amelyek mindegyike túlhaladta az előzőt méretben és terjedelemben. Tizenöt évi kutatómunka és kísérletezés után most itt van ez a könyv.

Szabályaink, melyeket megalkottunk, nem pusztán elméletiek és nem is légből kapottak. Úgy működnek, mint a varázslat. Bármily hihetetlenül hangzik is, ezeknek a módszereknek az alkalmazása valósággal forradalmasította a sok-sok ember életét.

Egyetlen példa; az egyik tanfolyamra beiratkozott egy férfi, akinek 314 alkalmazottja volt. Eveken át hajszolta és szidalmazta őket, okkal vagy ok nélkül. Kedvesség, elismerő szavak, ösztönzés - idegen fogalmak voltak a számára.

Miután áttanulmányozta módszereinket, ez a férfi alapjaiban megváltoztatta at életfelfogását. Vállalatát most új munkakedv, új lelkesedés és új együttműködési szellem hatja át. 314 ellenségből 314 barátra tett szert. Amint büszkén mondta a tanfolyamon tartott kiselőadásában: "Régebben, amikor keresztülmentem a műhelyeken, senki sem üdvözölt. Alkalmazottaim szándékosan másfelé néztek, ha közeledni láttak. Most azonban mind a barátaim, s még a portás is a keresztnevemen szólít."

Ez a munkaadó ily módon több haszonra tesz szert, több a szabadideje - és ami ennél is fontosabb -, sokkal több örömét leli az üzleti és a magánéletében.

Számtalan ügynök jelentősen megnövelte az eladásait a módszereink segítségével. Sokan szereztek olyan új vevőket, akiket azelőtt hiába ostromoltak. Vezető tisztviselők hatásköre, fizetése megnőtt. Egyikük jövedelme egy év alatt ötezer dollárral emelkedett, jórészt azért, mert felhasználta a tanultakat. Egy másikat, a philadelphiai gázművek 65 éves tisztviselőjét, már alacsonyabb besorolásba akarták helyezni összeférhetetlen természete és vezetői alkalmatlansága miatt. A tanfolyamon tanultak nemcsak megmentették a visszaminősítéstől, hanem még előléptetésben és fizetésemelésben is részesült.

A tanfolyam záróbankettjén részt vevők feleségei többször elárulták nekem, hogy családi életük sokkal boldogabb, amióta férjük megszívlelte a tanultakat.

Az emberek gyakran meglepődnek a gyors sikeren.

Szinte csodának érzik. Néha annyira fellelkesedtek, hogy vasárnap otthon hívtak fel, mert nem tudtak 48 órát várni, hogy a tanfolyamon számoljanak be eredményeikről.

Az egyik résztvevőt annyira felkavarta valamelyik előadás, hogy utána késő éjszakáig elemezte a tanfolyam néhány tagjával együtt. Hajnali háromkor a többiek hazamentek, őt azonban annyira megrázta saját hibáinak a felismerése, és annyira fellelkesítette a feltáruló új és gazdagabb világ, hogy képtelen volt aludni. Két napig le sem hunyta a szemét. És hogy ki volt? Egy naiv, tapasztalatlan zöldfülű, akit bármivel meg lehet etetni? Nem. Távolról sem. Emberünk egy csavaros eszű, tapasztalt műkereskedő volt, igazi világfi, aki folyékonyan beszélt három nyelven és két európai egyetemen szerzett diplomát.

Mialatt ezt a fejezetet írom, levelet kaptam egy régivágású német arisztokratától, akinek az ősei nemzedékeken át hivatásos katonatisztként szolgáltak a Hohenzollernek alatt. Módszereim alkalmazásáról írt levelét, amelyet egy óceánjáró gőzösön írt, szinte vallásos buzgóság hatja át.

Egy másik úr - tősgyökeres New York-i, a Harvardon végzett, egy nagy szőnyeggyár tulajdonosa - kijelentette, hogy az én módszereimmel többet tanult tizennégy hét alatt az emberekkel való bánásmód művészetéről, mint négy év alatt az egyetemen. Abszurdnak hangzik? Nevetséges?

Képzelődés? Az olvasó természetesen olyan jelzővel illetheti a fenti állítást, amilyennel csak kedve támad. Én csupán kommentár nélkül közlöm azt a kijelentést, amelyet egy konzervatív és igen sikeres professzor mondott egy felszólalásában mintegy hatszáz ember előtt a New York-i Yale Club ülésén, 1933. február 23-án, csütörtökön este.

"Ahhoz képest, amik lehetnénk - mondta William James, a Harvard Egyetem neves tanára -, csak félemberek vagyunk. Testi és szellemi képességeinknek csak egy kis részét hasznosítjuk. Szélesebb értelemben, az emberi individuum jóval a saját lehetőségei alatt teljesít. Nagyon sok, különféle képességei rendelkezik, de használatukat rendre elmulasztja."

Hát erről van szó! Azokról a képességekről, amelyek használatát "rendre elmulasztjuk". Ennek a könyvnek éppen az a célja, hogy segítsen olvasójának felfedezni, kifejleszteni és hasznosítani szunnyadó és kiaknázatlan képességeit.

Dr. John G. Hibben, a princetoni egyetem korábbi elnöke szerint "a nevelés által tudjuk megállni helyünket az életben".

Kedves Olvasóm, ha elolvasta könyvem első három fejezetét, és nem érzi úgy, hogy jobban meg tudja állni a helyét az életben, akkor az Ön szempontjából ez a könyv teljes kudarc. Mert "a nevelés nagy célja", ahogy Herbert Spencer mondta, "nem a tudás, hanem a cselekvés".

Ez a könyv pedig cselekvésre tanít.

New York, 1936

 

sery68 - Főoldal.