Ha valaki megkérne, hogy az általam ismert és szeretett művészek közül emeljek ki egyet, akit mind “szakmai”, mind emberi oldalról kimagaslónak érzek, gondolkodás nélkül Snétberger Ferencet választanám. Snétberger tehetségéhez, és tudásához nem fér kétség, ám ez még kevés lenne ahhoz, hogy ilyen megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel övezzem. Igazi varázsa személyiségéből fakad, és lényének egész természete áthatja művészetét is. Nehéz szavakban kifejezni mi játszódik le egy Snétberger koncerten. Az első hangok felcsendülésével egy egészen más dimenzióba lépünk át. A művész szinte összeforr hangszerével. Hatalmas tudása ellenére, az alázat legmélyebb formája lengi körül, a dallamok magától értetődően áradnak szerte, szirén ének módjára megbabonázva a hallgatóságot.
A Snétbergerrel készült riportfilm szintén Ferenc kivételes lelkületéről árulkodik. Az idegenbe (Berlin) szakadt, de azóta is rendszeresen haza látogató zenész egy pillanatra sem feledkezett meg gyökereiről. Anyagi értelemben vett szegényes gyermekkorára való nosztalgikus visszaemlékezése közben felcsillanó szemei arról árulkodnak, hogy a nehéz körülmények ellenére emlékei csupa szépségről szólnak.
Többször volt szerencsém személyesen találkozni vele a koncertek utáni dedikálásokon, így tapasztalatból állítom, hogy elért sikerei nem csorbították szerénységét.
A világnak több ilyen emberre lenne szüksége.
