Nem rossz. Kicsit sem. Sőt…
Archivum - May, 2009
Kaméleon
A forrás (The Fountain)
Gyönyörű és iszonyatos erejű film. Még így, másodszorra nézve is elképesztően hatásos. Darren Aronofsky kétség kívül a legnagyobb ma élő rendezők egyike!
—szerk (09.07.17):—
Általában igyekszem óvatosan fogalmazni, de az utolsó (azt hiszem negyedik) megnézés olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy kénytelen vagyok kijelenteni, hogy szerintem ez a valaha készült legjobb film kategóriától és minden mástól függetlenül.
Berlin Calling
Nem nagyon szoktam tudni flame-mentesen nyilatkozni drogos filmekről (kivétel a Rekviem egy álomért, mert azért ott meglátszik, hogy Aronofsky keze van a dologban), de most inkább visszafogom magam. Valószínűleg a neveltetésem teszi, hogy a drogfogyasztókkal szemben nem működik az empátiám, de esetükben éljen a szociáldarwinizmus. Maga a film nem sikerült túl erősre (azt hiszem a post színvonalát is sikerült hozzáigazítani, ezvan), de egyszer azért nézhető.
Doll Face
Tessék. Kifejező
Gattaca
Már-már klasszikusnak mondható alkotás, mely egy végtelenségig továbbgondolható problémából építkezik. Én, személy szerint kicsit már elcsépeltnek érzem a tudomány vs. emberség (nem elírás) kérdéskörből sarjaztatott vitákat, de a létjogosultságukat megkérdőjelezhetetlennek tartom. Nyilván én sem tudnék egy olyan markáns határvonalat húzni, mely egyértelműen választja el a tudomány jó és rossz ízű gyümölcseit, sőt, jelen gyümölcsöskosárban nem ritkán találkozunk olyan almákkal, melyeknek egyik fele zamatos, a másik viszont rothadt.
Snétberger Ferenc, Richard Bona, Paolo Vinaccia @ MüPa
A Snétberger koncertek nálam mindig felérnek egy kisebb ünneppel. A címben említett triumvirátus ma este játszott együtt először. Snétbergert és Vinacciát már jó néhányszor hallottam és láttam együtt játszani, úgyhogy afelől nem volt kétségem, hogy ezen a fronton nem lesz gond az összhanggal. Richard Bona munkássága már jóval ismeretlenebb volt előttem. Annyit tudtam róla, hogy zenész körökben igen nagyra tartják, továbbá sikerült megobszerválni néhány koncertfelvételt jutyúbon. Kíváncsian ültem le a Bartók Béla Hangversenyterem 12. sorának 4. székére (jó hely, nem kicsit).
A koncert Snétberger szóló improvizációjával kezdődött. Jött a már csöppet sem idegen, ám annál kellemesebb elúszás. Mondtam is magamban, hogy ma se lesz itt nagy gond. A következő számra már bevonoult Bona és Vinaccia is. Az első néhány közös nótánál kismértékben beigazolódni éreztem abbéli aggodalmam, hogy a kulturális különbségekből adódó habitus-béli diverzitás nem feltétlenül üdvös disszonanciában jelentkezik (hú de mondat ). Hogy mire is gondolok? Hát arra, hogy Snétberger játékában mindig is jelenlévőnek éreztem (vagy azért mert tényleg benne van, vagy azért mert bele akarom látni/hallani) az igazi magyar sírva vigadós keserédességet, ám ezzel szemben a kameruni születésű Bona a tőle várható (ez most biztos sztereotípia, de who cares) teljes felhőtlenséget interpretálja a játékában. Ez az ellentét a koncert előrehaladtával egyre inkább feloldódni látszott, és egyszer csak elérkeztünk a oda, amire álmomban sem számítottam: Bona az egyik szám után bejelentette, hogy ő most egy magyar dalt fog énekelni. Bennem, mint rutinos Snétberger rajongóban már ekkor felébredt a -később igazolást is nyert- gyanú, hogy ez bizony a Kis kece lányom lesz (aki valamelyest járatos a Snétberger életműben az tudja, hogy nem kockáztattam volna nagyot ha erre fogadok). Bona előre szólt, hogy ne az akcentusra figyeljünk, amit nyilván nem is kellett volna mondani, mert már magában a gesztus is olyannyira nemesnek hatott, hogy merő kicsinyesség lett volna ilyesmin fennakadni. Ám számomra a teljes katarzis akkor érkezett el, amikor a második refrénnél Bona kiszólt a közönségnek, hogy “come on, sing with me”, és a közönség egy része ad hoc kórust formálva rákezdett. Na, ekkor instant hidegrázásra és egy viszonylag rövid időegység alatt minimum fél liter könny lenyelésére került sor (jó, hát a szentimentalizmus az szentimentalizmus). Egészen egyszerűen hihetetlen, hogy milyen hatása van annak, ha egy sok emberből álló kórus énekelni kezd, még akkor is ha tulajdonképp “csupán” képzetlen hangok összessége. Azt hiszem, ezt nem igazán sikerül elfelejteni még egy jó darabig. Ezek után még játszottak néhány számot, amelyek nyilván nem nagyon hagytak kívánnivalót maguk után, de már nem tudtam osztatlan figyelemmel adózni. Na jó, amikor a Tequila c. szám feldolgozását tolták, és a “tequila” benyögés helyett Vinaccia mindig betolta, hogy “pálinka” amellett nem nagyon sikerült röhögés nélkül elmenni.
Nos, kb ennyi. Ide valami frappáns summázat kéne, de nem lesz. Aki végigolvasta a posztot, szerintem nem is vágyik rá igazán. Mondom: nem!