Snetberger.com
DhaferYoussef.com

Valamiért az ilyenkor megszokottnál kisebb várakozással tekintettem előre a csütörtök estére. Valószínűleg a fáradtság játszhatott közre, de azért tudtam, hogy nagyon nem tud rossz lenni ez a koncert, legalábbis az elmúlt 5 év Snétberger koncertjei közül egyik sem volt az, és ez szerintem elég meggyőző arány. Abban sem kételkedtem, hogy Dhafer Youssef mester is az alkalomhoz illőt fog produkálni, elvégre őt is láttam/hallgattam már vagy kétszer élőben (nem élőben meg aztán hajjaj).
Negyed órával a hivatalos kezdés előtt érkeztem meg a Millenáris Teátrumba. Gondoltam, ha már érkezési sorrendben lehet helyet foglalni, nem érdemes az utolsó pillanatban beesni. Nagy örömömre (és ez most nem irónia) a Teátrum már akkor csurig volt, és ami méginkább megörvendeztetett, hogy az átlagkorosztály nem 70 és halál között volt, a korombeliek is elegendően képviseltették magukat ahhoz, hogy ne érezzem teljesen elveszettnek a generációmat kulturális szempontból.
A koncertről kár lenne barokkos körmondatokat írni (pedig lehetne), aki ott volt tudja milyen volt, aki nem, annak nem az elbeszéléeskből fog átjönni.
Summázatként talán annyit, hogy Ferencünk még mindig a magyar zenész- és művészvilág egyik legragyogóbb csillaga, igazi nemzeti kincs. Úgy tűnik szerencsére itthon is egyre többen megismerik, elismerik és szeretik, ami igazán örömteli.
Mondjuk az a platinaszőke hölgy, akinek a kezében a koncert végén egy félig üres chipses zacskót láttam, igazán összeszedhetné magát. Mondjuk idióta sznobok mindig is lesznek.

MySpace

A vérbeli party animálok most biztos megbotoznának, de én kifejezetten örültem, hogy kb. 80 ember látogatott el erre koncertre, ehhez még hozzá kell tenni, hogy a Jövő Házában egy akkora teremben sikerült megrendezni a happeninget, ahol gond nélkül megtartható lenne két focimeccs és 5 kispályás gyorskorcsolya futam, egyszerre. Ez mondjuk kicsit bátor húzás volt a szervezők részéről, de mint említettem, nekem kifejezetten pozitív volt, hogy nem kellett 2 percenként arrébb tennem valakit, aki éppen a számba próbált betolatni májkölfletlit csúnyán bealázó mozgáskultúrával, és némi kedélyállapot javítóval kívül-belül felszerelkezve. Ugyan volt pár önjelölt kortárs tánc és absztrakt mozgásszínház professzor,akik kegyetlenül és kérlelhetetlenül megajándékoztak a kígyómozgás nyújtotta élményekkel, de ez kulturált keretek közt inkább csak szórakoztató. Szóval családias hangulatban telt az este, felvezető gyanánt Cadik mester pörgette a korongokat, bár ő annyira nem tette oda magát, azt már akkor is lehetett sejteni, hogy a hangzás kegyetlenül oda fog baszni. És valóban. Ezért szeretek olyan helyekre koncertre járni, ahol alapvetően nem seggig betintázott közönségre vannak berendezkedve, és olykor otthont adnak jazz és egyéb, komolyabb hangmérnöki kvalitásokat, és felszerelést igénylő rendezvényeknek. Bootsie bácsiék félelmetesen jól szóltak. Kicsit játszhattak volna többet, de nem szabad telhetetlennek lenni. Elvileg volt még Esclin Syndo is, de who cares?

Nagyon jó koncert volt! Volt Longing for Solitude, Blindflight, Dorian Gray’s Dilemma és Taste of Snow. Nekem már nem is kell több. Nem tudom hány Zagar koncerten voltam eddig -kb az 5. után abbahagytam a számolást- de biztos, hogy ez top 3-as volt.

A Snétberger koncertek nálam mindig felérnek egy kisebb ünneppel. A címben említett triumvirátus ma este játszott együtt először. Snétbergert és Vinacciát már jó néhányszor hallottam és láttam együtt játszani, úgyhogy afelől nem volt kétségem, hogy ezen a fronton nem lesz gond az összhanggal. Richard Bona munkássága már jóval ismeretlenebb volt előttem. Annyit tudtam róla, hogy zenész körökben igen nagyra tartják, továbbá sikerült megobszerválni néhány koncertfelvételt jutyúbon. Kíváncsian ültem le a Bartók Béla Hangversenyterem 12. sorának 4. székére (jó hely, nem kicsit).

A koncert Snétberger szóló improvizációjával kezdődött. Jött a már csöppet sem idegen, ám annál kellemesebb elúszás. Mondtam is magamban, hogy ma se lesz itt nagy gond. A következő számra már bevonoult Bona és Vinaccia is. Az első néhány közös nótánál kismértékben beigazolódni éreztem abbéli aggodalmam, hogy a kulturális különbségekből adódó habitus-béli diverzitás nem feltétlenül üdvös disszonanciában jelentkezik (hú de mondat ). Hogy mire is gondolok? Hát arra, hogy Snétberger játékában mindig is jelenlévőnek éreztem (vagy azért mert tényleg benne van, vagy azért mert bele akarom látni/hallani) az igazi magyar sírva vigadós keserédességet, ám ezzel szemben a kameruni születésű Bona a tőle várható (ez most biztos sztereotípia, de who cares) teljes felhőtlenséget interpretálja a játékában. Ez az ellentét a koncert előrehaladtával egyre inkább feloldódni látszott, és egyszer csak elérkeztünk a oda, amire álmomban sem számítottam: Bona az egyik szám után bejelentette, hogy ő most egy magyar dalt fog énekelni. Bennem, mint rutinos Snétberger rajongóban már ekkor felébredt a -később igazolást is nyert- gyanú, hogy ez bizony a Kis kece lányom lesz (aki valamelyest járatos a Snétberger életműben az tudja, hogy nem kockáztattam volna nagyot ha erre fogadok). Bona előre szólt, hogy ne az akcentusra figyeljünk, amit nyilván nem is kellett volna mondani, mert már magában a gesztus is olyannyira nemesnek hatott, hogy merő kicsinyesség lett volna ilyesmin fennakadni. Ám számomra a teljes katarzis akkor érkezett el, amikor a második refrénnél Bona kiszólt a közönségnek, hogy “come on, sing with me”, és a közönség egy része ad hoc kórust formálva rákezdett. Na, ekkor instant hidegrázásra és egy viszonylag rövid időegység alatt minimum fél liter könny lenyelésére került sor (jó, hát a szentimentalizmus az szentimentalizmus). Egészen egyszerűen hihetetlen, hogy milyen hatása van annak, ha egy sok emberből álló kórus énekelni kezd, még akkor is ha tulajdonképp “csupán” képzetlen hangok összessége. Azt hiszem, ezt nem igazán sikerül elfelejteni még egy jó darabig. Ezek után még játszottak néhány számot, amelyek nyilván nem nagyon hagytak kívánnivalót maguk után, de már nem tudtam osztatlan figyelemmel adózni. Na jó, amikor a Tequila c. szám feldolgozását tolták, és a “tequila” benyögés helyett Vinaccia mindig betolta, hogy “pálinka” amellett nem nagyon sikerült röhögés nélkül elmenni.

Nos, kb ennyi. Ide valami frappáns summázat kéne, de nem lesz. Aki végigolvasta a posztot, szerintem nem is vágyik rá igazán. Mondom: nem!

Nem kis várakozás előzte meg részemről a koncertet, melynek nagy része nem is bizonyult alaptalannak. A hangosítás messze a legjobb volt az eddigi Zagar koncertek közül (legalábbis azok közül amiken én is ott voltam), de hát ez nem kifejezetten meglepő, hisz ez mégis csak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, mely nem csak az elvárások oldaláról képes a zene szentélyévé válni a különböző koncertek alkalmával. A videó montázsok is hozták a hozni valót. A díszlet már kicsit véleményes volt, de ez meg inkább egy olyan “kinek mi” dolog. A táncos lányok produkciója viszont már fölösleges túlcsicsázásnak tűnt. Nekem abszolúte nincs bajom a kortárs, illetve kortárs-szerű tánckoreográfiával -sőt, de ez esetben nagyon jól meglettem volna enélkül -az egyébként sem túl acélos- próbálkozás nélkül. A srácokkal kapcsolatban meg valahogy az volt az érzésem, hogy próbáltak kicsit visszavenni -mert hogy ez mégis a MüPa és nem valami fekvehányó- ami olyan jól sikerült, hogy kissé erőtlenné is vált a produkció. Összességében persze nem panaszkodom, de lehetett volna akár jobb is szerintem.

K.L.B. Trio MySpace

Várakozásaimat felülmúlva muzsikáltak a fiúk a Fesztivál Színházban. Az is igaz, hogy az éhség a legjobb szakács, -és jazz koncertek terén ez a bizonyos éhség már egész égetővé vált, főleg ha belegondolok, hogy 2-3 éve milyen frekvenciával látogattam különböző koncertekre- de azt hiszem abszolút értelemben is meglehetősen jó volt. Külön kiemelendő Borlai Gergő dobjátéka aki reggel valószínűleg lenyelt egy metronómot, és brutál groove-jaival valósággal húzta magával a bandát. A hangosítás nyilván adta, de nincs is ezen mit csodálkozni, ez mégis csak a MüPa, ami -bárki bármit is mond- már masszívan világszínvonal.

Honlap
A “trafós nagytermes” Zagar koncertek mindig odabasznak jók. Most se volt ez másképp: kiváló hangosítás, hatalmas video vetítés és nagyon nagy hangulat.

Bootsie:
A Silent Partner után nagyok voltak a várakozások (valójában kizárólag Bootsie miatt mentem), ezzel szemben szerintem valahogy nem állt össze rendesen a produkció. Lehet, hogy a hangosítás tehetett róla (bár az A38on a rossz hangosítás nem túl gyakori), de úgy éreztem, kicsit szét van esve az egész. Lesz ez még jobb is, nem vagyok kétségbe esve.

Cam:
Cam eléggé adta, de sajnos el kellett jönnöm olyan fél2 tájban, mert ma reggel mégiscsak nyelvvizsgáztam vagy mi a szösz.

Snétberger Ferenc ismét Magyarországra látogatott. Kedvenc zenészemet szokásos triójából most “csak” a kiválló dobos Paolo Vinaccia kísérte el (szokás szerint “Almost Musician” feliratú pólóban ). További két vendége is volt az estének: Tony Lakatos és Howard Levy személyében. Nem kis várakozással telve ültem le a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem második emeleti erkélyének ötödik sorában lévő ötös székre. A terem szép lassan megtelt -kisebb lyukaktól eltekintve. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Snétberger Ferenc lépett a színpadra, és egy gyönyörű szólóval adta meg az este alaphangulatát. A zenészek azt szokták mondani, hogy a hang a kézben van. Ez egész biztosan így is van, ugyanis nincs még egy olyan gitáros, akinek a kezében úgy szól a hangszer, ahogy azt Snétberger kezében teszi. Az érzelemgazdag, tiszta hangzás természetesen Tom Launhardt hangszerkészítő mester munkáját is dícséri, de közel sem lenne teljes az élmény Snétberger Ferenc alázattal és szeretettel teli játéka nélkül. A fentebb említett improvizatív szólóba kis idő elteltével bekapcsolódott Vinaccia, így a szám végül duetként zárult. Ezek után Tony Lakatos lépett a színpadra szaxonfonja kíséretében. Az így trióvá duzzadt csapat belekezdett a következő szám előadásába. A harmadik dal előtt megjelent az előttem ezidáig ismeretlen Howard Levy szájharmónikájával. Ha emlékezetem nem csal a harmadik szám a Gommé című szerzemény volt a Joyosa albumról. Az eredeti változatban Markus Stockhausen trombitaművész egyedül alkotja a fúvós szekciót, így kissé szokatlan volt, hogy most Tony Lakatos szaxofonja és Howard Levy szájharmónikája felelős a jól ismert dallamokért. A negyedik szám Levy egyszemélyes, elképesztő szólója volt, mely virtuozitásában emlékeztetett a tavaly márciusi Snétberger koncerten Lendvay József által előadott, páratlan hegedűszólóra. A koncert további része már egyetlen éteri utazásként mosódik össze az emlékezetemben. A közönség még kétszer visszatapsolta a művészeket -valójában ha rajtam múlik még két nappal később is ott játszottak volna, de mindennek megvan a határa. Öröm volt látni, hogy Snétberger itthon mekkora megbecsülésnek és szeretetnek örvend, melyet minden kétséget kizáróan meg is érdemel. Azt hiszem korunk egyik legnagyobb gitárművésze (számomra kategórikusan a legnagyobb), akire mindig is fel fogok nézni, mint a művészet emblematikus alakjára és a Művész eklatáns példájára.

Honlap

Nem nagyon kedvelem a népzenét, erre a koncertre is csak azért mentem el, mert közösségi program jellege volt, és a -MüPa által nagyvonalúan kibocsátott- diákjegy segítségével elhanyagolható anyagi teher mellett lehet esélyt adni olyan előadásoknak, melyektől alapvetően nem sokat vár az ember. A diákjegy árnyoldala, hogy az ember a harmadik emeleti karzatnál foglalhat helyet, állva. A koncert unplugged jellege miatt ez is sikeresen levont az élvezeti értékből: hiába a jó akusztika, kicsit karcsúra sikerült a hangzás. Ettől eltekintve sem érzem úgy, hogy a közeljövőben hatalmas Lajko Félix fan leszek.