Snétberger Ferenc ismét Magyarországra látogatott. Kedvenc zenészemet szokásos triójából most “csak” a kiválló dobos Paolo Vinaccia kísérte el (szokás szerint “Almost Musician” feliratú pólóban ). További két vendége is volt az estének: Tony Lakatos és Howard Levy személyében. Nem kis várakozással telve ültem le a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem második emeleti erkélyének ötödik sorában lévő ötös székre. A terem szép lassan megtelt -kisebb lyukaktól eltekintve. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Snétberger Ferenc lépett a színpadra, és egy gyönyörű szólóval adta meg az este alaphangulatát. A zenészek azt szokták mondani, hogy a hang a kézben van. Ez egész biztosan így is van, ugyanis nincs még egy olyan gitáros, akinek a kezében úgy szól a hangszer, ahogy azt Snétberger kezében teszi. Az érzelemgazdag, tiszta hangzás természetesen Tom Launhardt hangszerkészítő mester munkáját is dícséri, de közel sem lenne teljes az élmény Snétberger Ferenc alázattal és szeretettel teli játéka nélkül. A fentebb említett improvizatív szólóba kis idő elteltével bekapcsolódott Vinaccia, így a szám végül duetként zárult. Ezek után Tony Lakatos lépett a színpadra szaxonfonja kíséretében. Az így trióvá duzzadt csapat belekezdett a következő szám előadásába. A harmadik dal előtt megjelent az előttem ezidáig ismeretlen Howard Levy szájharmónikájával. Ha emlékezetem nem csal a harmadik szám a Gommé című szerzemény volt a Joyosa albumról. Az eredeti változatban Markus Stockhausen trombitaművész egyedül alkotja a fúvós szekciót, így kissé szokatlan volt, hogy most Tony Lakatos szaxofonja és Howard Levy szájharmónikája felelős a jól ismert dallamokért. A negyedik szám Levy egyszemélyes, elképesztő szólója volt, mely virtuozitásában emlékeztetett a tavaly márciusi Snétberger koncerten Lendvay József által előadott, páratlan hegedűszólóra. A koncert további része már egyetlen éteri utazásként mosódik össze az emlékezetemben. A közönség még kétszer visszatapsolta a művészeket -valójában ha rajtam múlik még két nappal később is ott játszottak volna, de mindennek megvan a határa. Öröm volt látni, hogy Snétberger itthon mekkora megbecsülésnek és szeretetnek örvend, melyet minden kétséget kizáróan meg is érdemel. Azt hiszem korunk egyik legnagyobb gitárművésze (számomra kategórikusan a legnagyobb), akire mindig is fel fogok nézni, mint a művészet emblematikus alakjára és a Művész eklatáns példájára.
Ahogy a cím is mutatja, ez a darab az emberi ösztön bugyrain keresztül kalauzolja a nézőt. Véleményem szerint ilyen témában csakis olyan darabnak van létjogosultsága, mely nélkülöz mindennemű könnyedséget és óvatoskodást, továbbá nem tartja túlságosan fontosnak azt a konformitást, mely biztosítja a széles néptömegek elismerését. A Frenák Pál Társulat darabja ilyen. A hangulat az előadás kezdetétől egészen a végéig nyomasztó, ehhez a rendhagyó látványvilág mellett, a már-már frusztráló ipari zaj is nagyban hozzájárul. Maradandó emlék.
„egyszer biztosan. most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna. mintha soha. Vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott. Még szinte karcol. – vissza se nézz. menj, mondom. szakadjon át a fal, ahol az egyiknek mindig jobban, és ilyenkor mégis annak kellene át a falon, akinek nem. a másik meg cipeli majd a hátán a fordított testet. néha leteszi, nézi csak, hallgatja, ahogy mozdulatlan. – de egyszer biztosan, ha a kezem majd megint. és ha akkor nem lesz idegen, mint egy tárgy. akkor kellene talán újra. de most ne nézz Vissza, menj, mert ott te sem az leszel, aki Ha nem találkoztunk volna” /Varga Mátyás: Soha, vagy… Frenák Pálnak/
Azon albumok egyike, melyeket csak sokadszori hallgatásra kedveltem meg. Jogos lenne a kérdés, hogy ha elsőre nem tetszik, miért hallgatom meg még egyszer? Ez a folyamat nálam rendszerint úgy néz ki, hogy először megtetszik teszem azt a bőgő téma -mint ahogy ez most a Number One című szám esetében történt, aztán, ahogy újra meghallgatom, felfigyelek mondjuk néhány zongorán játszott dallamra, és így szép lassan eljutok odáig, hogy a lemezbolt pénztára előtt állok, kezemben a cdvel.
Igazi életvidám jazz muzsika, meglehetősen jó hangmérnöki munkával.
Elképesztően profi hangzás! Etalon jazzgitár hang! Az akusztikus és elektromos hangszerek szimbiózisából létrejövő dallamfolyam valósággal hömpölyög, és ha nem vigyázunk elsodor. Nem jazzhez szokott fül számára talán kicsit monoton lehet. Tény, hogy kell hozzá a megfelelő hangulat, de ha ez adott, akkor nem találunk kivetnivalót ebben a bő 1 órányi grandiózus zeneműben.
Talán az egyetlen szám Madonnától amiről kategórikusan kijelenthető, hogy szeretem. A klipp egyszerűen zseniális. Természetesen Chris Cunningham rendezte.
Már nagyon régóta keresek egy hangot. Nem, most sem azt találtam meg, hanem egy másikat, ami ugyan hasonlítani sem hasonlít rá, de ez egy csöppet sem zavar, mert tetszik. A jazzdívák orgánumát általában két csoportba sorolom: vannak amelyeket rövid hallgatás után nagyon megszeretek, és vannak azok melyeket egyszerűen képtelen vagyok hallgatni.
Miután Herbie Hancock Grammy-díjat kapott a River című lemezéért, kénytelen voltam meghallgatni, hátha végre valami olyat alkotott, -a Cantaloup Island-en kívül, mely mindmáig az egyik kedvenc jazz standardem- ami nekem is tetszik. Természetesen nem. Cserébe a negyedik számban felcsendült egy olyan énekhang, mely mellett képtelen voltam elmenni. Ez volt Corinne Bailey Rea hangja.
Corinne Bailey Rae orgánuma elragadóan kedves, már-már gyermeki. Az embernek olyan érzése támad, hogy a művésznő folyamatosan mosolyog, bármilyen témáról is énekeljen. Összehasonlítva a másik, általam nagyra becsült dívával, Diana Krall-lal azt mondanám, Krall kisasszony a kiélt, sokat tapasztalt és érett nő, ezzel szemben Corinne Bailey Rae a játékos, örök gyermek.
Nagyon-nagyon jó volt! Rég élveztem ennyire bármilyen előadást! Még trafós mércével mérve is igazi gyöngyszem! Tényleg csak superlativusokban tudok nyilatkozni róla! Leg, leg, leg!
A Bárka Színházról eddig nem sok jót hallottam. Azok az ismerőseim, akiknek a szavára ilyen tekintetben adok, nem éppen dícsérő szavakkal illették az általuk látott darabokat. Csehov Sirálya sem egy túl könnyed darab, és a fehérvári Vörösmarty Színház társulata már egyszer megmutatta, hogy elég könnyű rosszul eljátszani. Akárhonnan nézzük, az egyetlen csalogató tényező Szász János rendező személye volt, akinek neve az Ópium című filmmel együtt vált számomra ismertté és elismertté.
A darab látványvilága és hangulata egyaránt hatásos volt. A színészi játékban sem találtam különösebb kivetnivalót -már amennyire meg tudom ítélni. Summa-summarum pozitív meglepetés volt.
Nem nagyon kedvelem a népzenét, erre a koncertre is csak azért mentem el, mert közösségi program jellege volt, és a -MüPa által nagyvonalúan kibocsátott- diákjegy segítségével elhanyagolható anyagi teher mellett lehet esélyt adni olyan előadásoknak, melyektől alapvetően nem sokat vár az ember. A diákjegy árnyoldala, hogy az ember a harmadik emeleti karzatnál foglalhat helyet, állva. A koncert unplugged jellege miatt ez is sikeresen levont az élvezeti értékből: hiába a jó akusztika, kicsit karcsúra sikerült a hangzás. Ettől eltekintve sem érzem úgy, hogy a közeljövőben hatalmas Lajko Félix fan leszek.
). További két vendége is volt az estének: Tony Lakatos és Howard Levy személyében. Nem kis várakozással telve ültem le a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem második emeleti erkélyének ötödik sorában lévő ötös székre. A terem szép lassan megtelt -kisebb lyukaktól eltekintve. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Snétberger Ferenc lépett a színpadra, és egy gyönyörű szólóval adta meg az este alaphangulatát. A zenészek azt szokták mondani, hogy a hang a kézben van. Ez egész biztosan így is van, ugyanis nincs még egy olyan gitáros, akinek a kezében úgy szól a hangszer, ahogy azt Snétberger kezében teszi. Az érzelemgazdag, tiszta hangzás természetesen Tom Launhardt hangszerkészítő mester munkáját is dícséri, de közel sem lenne teljes az élmény Snétberger Ferenc alázattal és szeretettel teli játéka nélkül. A fentebb említett improvizatív szólóba kis idő elteltével bekapcsolódott Vinaccia, így a szám végül duetként zárult. Ezek után Tony Lakatos lépett a színpadra szaxonfonja kíséretében. Az így trióvá duzzadt csapat belekezdett a következő szám előadásába. A harmadik dal előtt megjelent az előttem ezidáig ismeretlen Howard Levy szájharmónikájával. Ha emlékezetem nem csal a harmadik szám a Gommé című szerzemény volt a Joyosa albumról. Az eredeti változatban Markus Stockhausen trombitaművész egyedül alkotja a fúvós szekciót, így kissé szokatlan volt, hogy most Tony Lakatos szaxofonja és Howard Levy szájharmónikája felelős a jól ismert dallamokért. A negyedik szám Levy egyszemélyes, elképesztő szólója volt, mely virtuozitásában emlékeztetett a tavaly márciusi Snétberger koncerten Lendvay József által előadott, páratlan hegedűszólóra. A koncert további része már egyetlen éteri utazásként mosódik össze az emlékezetemben. A közönség még kétszer visszatapsolta a művészeket -valójában ha rajtam múlik még két nappal később is ott játszottak volna, de mindennek megvan a határa. 
