Melegszik, de még mindig nem forró…

Ha jól emlékszem még sosem jöttem el úgy a Trafóból, hogy ennyire ne tetszett volna az előadás, de ez most tényleg nagyon harmatos volt. Az egyetlen pozitívum, hogy az egész darab Nils Petter Molvaer zenéjére volt koreografálva, de azért ez még kevés az üdvösséghez. Egyelőre betudom döcögős szezonkezdetnek. Ahogy a műsort elnézem lesz még esély a javításra…

Ahogy a cím is mutatja, ez a darab az emberi ösztön bugyrain keresztül kalauzolja a nézőt. Véleményem szerint ilyen témában csakis olyan darabnak van létjogosultsága, mely nélkülöz mindennemű könnyedséget és óvatoskodást, továbbá nem tartja túlságosan fontosnak azt a konformitást, mely biztosítja a széles néptömegek elismerését. A Frenák Pál Társulat darabja ilyen. A hangulat az előadás kezdetétől egészen a végéig nyomasztó, ehhez a rendhagyó látványvilág mellett, a már-már frusztráló ipari zaj is nagyban hozzájárul. Maradandó emlék.

„egyszer biztosan. most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna. mintha soha. Vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott. Még szinte karcol. – vissza se nézz. menj, mondom. szakadjon át a fal, ahol az egyiknek mindig jobban, és ilyenkor mégis annak kellene át a falon, akinek nem. a másik meg cipeli majd a hátán a fordított testet. néha leteszi, nézi csak, hallgatja, ahogy mozdulatlan. – de egyszer biztosan, ha a kezem majd megint. és ha akkor nem lesz idegen, mint egy tárgy. akkor kellene talán újra. de most ne nézz Vissza, menj, mert ott te sem az leszel, aki Ha nem találkoztunk volna” /Varga Mátyás: Soha, vagy… Frenák Pálnak/

Hivatalos honlap

Nagyon-nagyon jó volt! Rég élveztem ennyire bármilyen előadást! Még trafós mércével mérve is igazi gyöngyszem! Tényleg csak superlativusokban tudok nyilatkozni róla! Leg, leg, leg!

Kezdek rájönni, hogy a kortárs táncot nem kell érteni. Szeretni kell.

Érdekes este volt, de kezdjük egy kicsit régebbről. Valamikor 8-10 éves koromban a Miskolci Nemzeti Színházban láttam Mozart Varázsfuvolájának opera interpretációját. Úgy emlékszem tetszett, ezért bátorkodtam jegyet venni erre az előadásra, nomeg kíváncsi voltam már a Bozsik Yvette Társulatra is. Már elkezdődött az előadás, mikor eszembe jutott, hogy szinte semmire sem emlékszem a történetből, ami táncelőadásoknál különösen problémás, mert amíg versek, filmek, zenék és egyébb művészi alkotások esetében viszonylag könnyen átjön a (mélyebb)mondanivaló, addig a táncelőadások után gyakran csak egy-két nappal tudom megmondani, hogy egyáltalán tetszett-e produkció. Ezvan. A szünetben a helyi wifi, a pda-m és a magyar wikipedia (lol) segítségével próbáltam egy kicsit képbe hozni magam, de a cikk színvonala erősen korrelált a magyar wikipedia színvonalával, így nem kerültem sokkal közelebb a célhoz. A koreográfia egyébként tetszett, imitt-amott egész jó poénokat is sikerült beleszőni. A közeljövőben újra megismerkedem a történettel, hátha akkor kikerekedik a dolog. Mondjuk előszedem az Operák könyvét, amiből Apám mindig felolvasta az éppen aktuális előadás történetét. Az úgyis jó volt.

Nem értem a kortárs táncot… De szeretem!

Ismét Trafó, mert a Trafó jó, és a Trafóba menni kell!

Mostanában erős késztetést érzek arra, hogy mindenféle kortárs tánc előadásokat látogassak. Legutóbbi ilyen irányú élményem Yasmeen Godder koreográfiája volt. Az első jelző ami a darabbal kapcsolatban felötlik bennem, az az elvont. Nem is kicsit. Erősen megvilágított, homogén fehér tér, benne fekete ruhás táncosok, zaj és zene határán egyensúlyozó aláfestésre bizarr koreográfiát táncolnak el. Voltak olyan pillanatok, amikor már-már öncélúnak éreztem a darab abszurditását, de így, megfelelő időtávlatból visszatekintve nem bántam meg, hogy nézőként részese lehettem ennek a rendhagyó előadásnak. A fekete-fehér, erős kontrasztú látványvilág azt hiszem még sokáig meg fog maradni az emlékezetemben. Erről az oldalról mindenképp teli találat.

Markó Iván

Az előadás kétharmadánál úgy gondoltam, ez a blogbejegyzés valahogy így fog kezdődni: átlagos koreográfia, egy kiváló zeneműre. Kissé csodálkoztam is, mert Markó Ivánról azt hallottam, hogy nem véletlenül szerzett magának nevet a koreográfusi szakmában, és merem remélni, hogy az érdemes művész címet sem arcra osztogatják. Az előadást végülis az utolsó felvonás tette kerekké, mégpedig egészen zseniális egyszerűséggel, de kezdjük inkább az elején.

Ravel Bolerója az ismertebb komolyzenei darabok tárházát gyarapítja. Személy szerint kisgyermekkorom óta ismerem és szeretem. Mikor megláttam a MüPa műsorában ezt az előadást, homályosan felsejlett bennem egyik bábszínházbeli élményem. Olyan 8-9 éves lehettem, mikor a miskolci bábszínházban bemutattak egy bábelőadást, mely a Bolerora volt koreografálva. Emlékeim szerint nagyon tetszett. Felébredt bennem a kiváncsiság, és elhaladtam jegyért, ami szerencsére még nem fogyott el. A műsor egész pontosan úgy nézett ki, hogy Bolero – Angyalok üzenete – Bolero, ebből sejthető volt, hogy a Bolero két külön interpretácójával lesz lehetőségem megismerkedni.

Az első felvonásban bemutatott Bolero értelmezés meglehetősen váratlanul ért. Történetesen egy szexuális aktust és a közben fellobbanó, izzó, majd kihúnyó vágyat láthattuk a tánc nyelvére lefordítva. Mielőtt bárki báremilyen szeméremsértésre és durva puritánságra gondolna megjegyezném, hogy az értelmezéshez szükségeltetett némi absztrakciós képesség, tehát nem tömény pornográfia zajlott a színpadon. A függöny legördülte után azon gondolkoztam, hogy belőlem hiányzik valami, vagy a látott darab nem volt egészen kerek, de végül letudtam annyival, hogy nem találtunk egymásra a produkcióval. Itt nem arról van szó, hogy kibiírhatatlanul rossz előadás volt, csupán nem volt rám különösebben nagy hatással.

Második felvonásként következett az Angyalok üzenete. Ez a rész kevéssé fogott meg, kicsit úgy éreztem, ez a töltelék a két Bolero között. Nem találtam benne semmi olyat, amit hosszas gondolkodás segítségével kéne értelmeznem. Kicsit már vártam a második Bolero-kísérletet.

A szünetben kerítettem egy szórólapot (lehet, hogy jelen esetben nem ez a legszerencsésebb elnevezés), amin részletesebb leírást közöltek az előadásról. Erről megtudtam, hogy az első felvonás a Bolero férfi változata volt, továbbá kiderült, hogy az utolsó felvonás meglepő módon a Boleró női változata lesz, és a két felvonás között csak annyi lesz a különbség, hogy amíg a férfi változatban női táncos személyesítette meg a Vágyat, addig a női változatban egy férfi táncolja ezt a szerepet.

A harmadik felvonás koreográfiája valóban nem tért el az elsőétől, ám ténylegesen érezhető volt a szólótáncos férfi létéből adódó különbség. Ez a frappáns befejezés ugyan kikerekítette az egész előadást, de bennem még maradt némi hiányérzet.

Hosszú tapsvihar és a tánckar többszöri meghajlása után Markó Iván is kisétált a színpadra. Csendre intette a közönséget jelezvén, hogy szólni kíván néhány szót. Az este talán leglélekemelőbb része ez a bizonyos néhány szó volt, amely a szeretet erejét és szükségessét hangoztatta a mai, zordnak nevezhető körülmények között. A szavak mellé – koreográfusról lévén szó – tánc is társult, de ezúttal nemcsak a tánckar hanem az egész színház együtt táncolt. Semmi bonyolult koreográfia, csak pár mozdulat ülve, de ez a kis végjáték feltette a koronát az estére.