Kevés olyan zenét szeretek, amire lehet bulizni, de a Zagar által produkált muzsika ilyen. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok táncoslábú, de most kivételt tettem, – mert így esett jól – és abban, hogy a koncert végére átizzadjam a pólómat, még a viszonylag rossznak mondható hangosítás sem akadályozott meg. Illik még szólni a Mantra Pornoról, akik a Zagar előtt játszottak. Nem hiszem, hogy valaha is nagy fanjük leszek, de bemelegítésnek jó volt.
Zagart a népnek! 
Az előadás kétharmadánál úgy gondoltam, ez a blogbejegyzés valahogy így fog kezdődni: átlagos koreográfia, egy kiváló zeneműre. Kissé csodálkoztam is, mert Markó Ivánról azt hallottam, hogy nem véletlenül szerzett magának nevet a koreográfusi szakmában, és merem remélni, hogy az érdemes művész címet sem arcra osztogatják. Az előadást végülis az utolsó felvonás tette kerekké, mégpedig egészen zseniális egyszerűséggel, de kezdjük inkább az elején.
Ravel Bolerója az ismertebb komolyzenei darabok tárházát gyarapítja. Személy szerint kisgyermekkorom óta ismerem és szeretem. Mikor megláttam a MüPa műsorában ezt az előadást, homályosan felsejlett bennem egyik bábszínházbeli élményem. Olyan 8-9 éves lehettem, mikor a miskolci bábszínházban bemutattak egy bábelőadást, mely a Bolerora volt koreografálva. Emlékeim szerint nagyon tetszett. Felébredt bennem a kiváncsiság, és elhaladtam jegyért, ami szerencsére még nem fogyott el. A műsor egész pontosan úgy nézett ki, hogy Bolero – Angyalok üzenete – Bolero, ebből sejthető volt, hogy a Bolero két külön interpretácójával lesz lehetőségem megismerkedni.
Az első felvonásban bemutatott Bolero értelmezés meglehetősen váratlanul ért. Történetesen egy szexuális aktust és a közben fellobbanó, izzó, majd kihúnyó vágyat láthattuk a tánc nyelvére lefordítva. Mielőtt bárki báremilyen szeméremsértésre és durva puritánságra gondolna megjegyezném, hogy az értelmezéshez szükségeltetett némi absztrakciós képesség, tehát nem tömény pornográfia zajlott a színpadon. A függöny legördülte után azon gondolkoztam, hogy belőlem hiányzik valami, vagy a látott darab nem volt egészen kerek, de végül letudtam annyival, hogy nem találtunk egymásra a produkcióval. Itt nem arról van szó, hogy kibiírhatatlanul rossz előadás volt, csupán nem volt rám különösebben nagy hatással.
Második felvonásként következett az Angyalok üzenete. Ez a rész kevéssé fogott meg, kicsit úgy éreztem, ez a töltelék a két Bolero között. Nem találtam benne semmi olyat, amit hosszas gondolkodás segítségével kéne értelmeznem. Kicsit már vártam a második Bolero-kísérletet.
A szünetben kerítettem egy szórólapot (lehet, hogy jelen esetben nem ez a legszerencsésebb elnevezés), amin részletesebb leírást közöltek az előadásról. Erről megtudtam, hogy az első felvonás a Bolero férfi változata volt, továbbá kiderült, hogy az utolsó felvonás meglepő módon a Boleró női változata lesz, és a két felvonás között csak annyi lesz a különbség, hogy amíg a férfi változatban női táncos személyesítette meg a Vágyat, addig a női változatban egy férfi táncolja ezt a szerepet.
A harmadik felvonás koreográfiája valóban nem tért el az elsőétől, ám ténylegesen érezhető volt a szólótáncos férfi létéből adódó különbség. Ez a frappáns befejezés ugyan kikerekítette az egész előadást, de bennem még maradt némi hiányérzet.
Hosszú tapsvihar és a tánckar többszöri meghajlása után Markó Iván is kisétált a színpadra. Csendre intette a közönséget jelezvén, hogy szólni kíván néhány szót. Az este talán leglélekemelőbb része ez a bizonyos néhány szó volt, amely a szeretet erejét és szükségessét hangoztatta a mai, zordnak nevezhető körülmények között. A szavak mellé – koreográfusról lévén szó – tánc is társult, de ezúttal nemcsak a tánckar hanem az egész színház együtt táncolt. Semmi bonyolult koreográfia, csak pár mozdulat ülve, de ez a kis végjáték feltette a koronát az estére.
A mai nap szokásosnak mondható helyzetfelmérő látogatást tettem kedvenc lemezboltomban (reklama: MCD /Sütő utca/), és a kezem ügyébe került ez a cd. Miután konstatáltam, hogy a rajta lévő árcédulán olvasható szám a fájdalomküszöb alatt mozog, a pénztárhoz sétáltam és kihelyeztem a megfelelő mennyiségű általános ellenértékest (gyk: fizettem).
Krall kisasszony munkásságának ezen kivonata olyan, amilyenre számítottam. Kellemes, könnyen hallgatható jazz, a már megszokott, hibátlan vokállal fűszerezve, ámde hiányzik belőle az a plusz érzelmi és hangulati töltés, mely a The Girl In The Other Room című albumát számomra oly kedvessé teszi. Megjegyzem, ez az öszes többi albumából is hiányzik, így meg lettem volna lepve, ha a válogatás cd-n összefutok vele.
Summázatként kijelenthető, hogy nagyon igényes muzsikát tartalmaz a korong, de azért a klasszikusok sorába nem fér be nálam.
Ha egy, az emberi kultúrát nem ismerő lény megkérne, hogy ismertessem meg a Zenével, egészen biztos, hogy elsők közt dugnám az orra alá ezt a lemezt, ugyanis számomra ez A ZENE. A négy zenész között bámulatos a harmónia. Gyönyörű zene, mely ötvözi a bőgő meleg, egész testet átjáró dörmögését, a gitár tiszta, csilingelő hangját, a trombita érces harsányságát, a dob ritmusait és egy csöpp spiritualitást.
Örök kedvenc!
Szoktam volt mondani, hogy a teljes, minőségi élet 3 tartóoszlopa a hit, a szerelem és a művészet. Ha kicsit továbbgondolom, akkor azt is kijelenthetem, hogy ebből bármelyik kettő egyidejű megléte szükséges a túléléshez.
József Attila Ódája talán a leges legszebb szerelmi témájú vers, amivel az irodalom valaha is büszkélkedhetett. Egymásba érnek benne olyan mélységű sorok, melyekből már egy is érzékletesebben festi le a szerelmet, – az emberi létezés ezen csodálatos eszenciáját – mint megannyi üres bók, vagy silány vallomás.
Bátorkodtam kiemelni azon részeket, melyek különösen nagy hatással vannak rám, minden olvasás alkalmával.
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
A szólókoncerteknek megvan az a különlegessége, hogy a fellépő egyetlen hangszerrel nyújt teljes, egész estés élményt a hallgatóságnak.Lássuk be ez nem egszerű feladat, és mint olyan, komoly felkészültséget igényel. Keith Jarrett párizsi koncertje a legjobb zongorakoncert amit valaha hallottam. Bámulatos, ahogy egyik pillanatról a másikra a könnyed dallamokat feszültségtől teljes, zaklatott melódiává változtatja, majd ugyanilyen magától értetődő egyszerűséggel tér vissza a vidám, önfeledtséget sugalló muzsikához.
Kiskorában a legtöbb gyermek megismerkedik a bűvésszel mint jelenséggel, mint emberrel, mint a megmagyarázhatatlan atyjával. Aztán, ahogy cseperedünk, gyermeki rácsodálkozásunkat egyre inkább felváltja annak tudata, hogy amit látunk nem egyéb mint puszta illuzió, egyszerű csalás. Általában véve is igaz, hogy minél többet tudunk meg a világról annál kevesebb dologra csodálkozunk rá. Jó esetben a gyermeki rácsodálkozás helyét a zsenialitás tisztelete veszi át, de ahhoz, hogy valaminek képesek legyünk felfogni a zsenialitását, többé-kevésbé meg kell értenünk a működését. Valahogy így van ez a bűvésztrükkökkel is. Ahogy egyre több mutatványnak sejtjük meg a nyitját, úgy veszíti el varázsát az egész bűvészkedés. Miért is írom le mindezt?
Az interneten kószálva (jelesül a Youtube-on) belebotlottam Cyril Takayama videoiba. Elősször csak pislogtam, és elmosolyodtam. Aztán megnéztem még egy videot, és még egyet, és így tovább. Az eredmény rendkívül heves kamillázás, és fülig érő száj. Nem kétséges, újra előbújt belőlem a kisgyerek – ami esetemben meglehetősen ritka. Szavak nincsenek arra, amit ez az ember művel. Igazi varázsló. Nem vitás.
Erőteljesen funky-ba hajló fúziós jazz. Ütős groove-ok, könnyed és dallamos témák, igazi party-zene (már akinek )! Kár, hogy a fiatalság a tucc-tuccra szokott rá, és nem az ilyesfajta zenékre.
A nagy beharangozás után én többre számítottam. A diszletek és a jelmezek kétség kivül impozánsak. Autentikusságukról nem tudok nyilatkozni, mivel sajnálatos módon járatlan vagyok a maja kultúrában. A történet tartogat némi izgalmat, de érzésem szerint valami olyasmi történhetett, hogy Mel bácsi fogta a jól bevált ‘haza szökünk a családhoz’ sablont, ráhúzott egy pazar maja hacukát, és minden különösebb eredetiség nélkül tálalta. Így, ebben a formában, egy egyszeri fogyasztásra alkalmas filmet kapunk.
Semmilyen különös, maradandó élménnyel nem lettem gazdagabb. Hármas alá.
Zseniális!
Aki valamennyire is ismeri Chris Cunningham munkásságát tudja, hogy a rendező egészen új aspektusból mutatja be a rövidfilmek és a videoklipek műfaját. Személyes kedvencem ez a video, ám nagy szívfájdalmam, hogy a teljes, 9 perces változatot lehetetlen fellelni. A film szerencsére így is kerek.
Ha vezetnék toplistát ebben a műfajban, bérelt helye lenne.
