Attól, hogy néha fényképezőgépet ragadok és rátámaszkodom az exponáló gombra nyilvánvalóan nem vallhatom magam szakmabelinek, de az átlagnál mindenképp élénkebb érdeklődést tanúsítok a fényképezés iránt. Ennyi elég is ahhoz, hogy ne hagyjam ki André Kertész, Robert Capa és sok más ismert és (számomra) kevésbé ismert fotóművész nevével fémjelzett kiállítást. Amellett, hogy rendkívül érdekes érzés volt majd’ száz éves képeket nézegetni, szomorúan kellett konstatálnom, hogy ezen a kiállításon is az emberi nyomort és kegyetlenséget nyersen bemutató dokumentarista fotográfia dominált. Tény, hogy voltak képek szép számmal más műfajból is -talán szám szerint több is-, de nekem valahogy mégis az élet sötét oldalát tüköző művek tűntek fajsúlyosabbnak. Már a WordPress fotókiállításokon megfigyeltem ezt a fajta eltolódást (ott konkrétan az egész kiállítás az erőszakról és a nyomorról szólt), és amellett, hogy (többé-kevésbé) tisztában vagyok azzal, ami a világban zajlik, nem tartom szerencsésnek a fotográfia ilyetén elferdülését. Azt hiszem senkinek nem tesz jót, ha a nagy fotókiállításokon látható foglyul ejtett pillanatok csakis az élet borús oldaláról származnak.
Konklúzió: aki érdeklődik a fényképészet iránt, annak valószínűleg érdekes lesz, aki még ennyire sem szakmabeli, az lehet, hogy unni fogja.