Már nagyon régóta keresek egy hangot. Nem, most sem azt találtam meg, hanem egy másikat, ami ugyan hasonlítani sem hasonlít rá, de ez egy csöppet sem zavar, mert tetszik. A jazzdívák orgánumát általában két csoportba sorolom: vannak amelyeket rövid hallgatás után nagyon megszeretek, és vannak azok melyeket egyszerűen képtelen vagyok hallgatni.
Miután Herbie Hancock Grammy-díjat kapott a River című lemezéért, kénytelen voltam meghallgatni, hátha végre valami olyat alkotott, -a Cantaloup Island-en kívül, mely mindmáig az egyik kedvenc jazz standardem- ami nekem is tetszik. Természetesen nem. Cserébe a negyedik számban felcsendült egy olyan énekhang, mely mellett képtelen voltam elmenni. Ez volt Corinne Bailey Rea hangja.
Corinne Bailey Rae orgánuma elragadóan kedves, már-már gyermeki. Az embernek olyan érzése támad, hogy a művésznő folyamatosan mosolyog, bármilyen témáról is énekeljen. Összehasonlítva a másik, általam nagyra becsült dívával, Diana Krall-lal azt mondanám, Krall kisasszony a kiélt, sokat tapasztalt és érett nő, ezzel szemben Corinne Bailey Rae a játékos, örök gyermek.