Snétberger Ferenc ismét Magyarországra látogatott. Kedvenc zenészemet szokásos triójából most “csak” a kiválló dobos Paolo Vinaccia kísérte el (szokás szerint “Almost Musician” feliratú pólóban 
). További két vendége is volt az estének: Tony Lakatos és Howard Levy személyében. Nem kis várakozással telve ültem le a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem második emeleti erkélyének ötödik sorában lévő ötös székre. A terem szép lassan megtelt -kisebb lyukaktól eltekintve. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Snétberger Ferenc lépett a színpadra, és egy gyönyörű szólóval adta meg az este alaphangulatát. A zenészek azt szokták mondani, hogy a hang a kézben van. Ez egész biztosan így is van, ugyanis nincs még egy olyan gitáros, akinek a kezében úgy szól a hangszer, ahogy azt Snétberger kezében teszi. Az érzelemgazdag, tiszta hangzás természetesen Tom Launhardt hangszerkészítő mester munkáját is dícséri, de közel sem lenne teljes az élmény Snétberger Ferenc alázattal és szeretettel teli játéka nélkül. A fentebb említett improvizatív szólóba kis idő elteltével bekapcsolódott Vinaccia, így a szám végül duetként zárult. Ezek után Tony Lakatos lépett a színpadra szaxonfonja kíséretében. Az így trióvá duzzadt csapat belekezdett a következő szám előadásába. A harmadik dal előtt megjelent az előttem ezidáig ismeretlen Howard Levy szájharmónikájával. Ha emlékezetem nem csal a harmadik szám a Gommé című szerzemény volt a Joyosa albumról. Az eredeti változatban Markus Stockhausen trombitaművész egyedül alkotja a fúvós szekciót, így kissé szokatlan volt, hogy most Tony Lakatos szaxofonja és Howard Levy szájharmónikája felelős a jól ismert dallamokért. A negyedik szám Levy egyszemélyes, elképesztő szólója volt, mely virtuozitásában emlékeztetett a tavaly márciusi Snétberger koncerten Lendvay József által előadott, páratlan hegedűszólóra. A koncert további része már egyetlen éteri utazásként mosódik össze az emlékezetemben. A közönség még kétszer visszatapsolta a művészeket -valójában ha rajtam múlik még két nappal később is ott játszottak volna, de mindennek megvan a határa. Öröm volt látni, hogy Snétberger itthon mekkora megbecsülésnek és szeretetnek örvend, melyet minden kétséget kizáróan meg is érdemel. Azt hiszem korunk egyik legnagyobb gitárművésze (számomra kategórikusan a legnagyobb), akire mindig is fel fogok nézni, mint a művészet emblematikus alakjára és a Művész eklatáns példájára.