Legjobb tudomásom szerint a kortárs művészeten végighaladó hullám egyre inkább arra ösztönzi a művészeket, hogy az erős érzelmek kiváltása érdekében olyan eszközökhöz nyúljanak, melyek könnyen megbotránkozást és rossz szájízt vonnak maguk után. Gondolok itt a sokáig tabuként kezelt dolgok nyílt bemutatására. Értem én (és hiszem is), hogy az underground művészet egyik legfontosabb mozgató ereje abból a dacból ered, melyet a folyamatos árral szemben való úszás táplál. Mindezzel együtt nem érzem úgy, hogy az egyedüli mód arra, hogy a sodrással szembe kerüljünk a puritán és sokszor öncélú naturalizmus. Kiváltképp a mai világban, mikor a kommersz “művészet” legfőbb ellenpólusát a mély és értkekben gazdag alkotások adják.
Bartis Attila regénye -bár én nem olvastam, csak a film alapján van róla képem- a végsőkig feszít minden olyan húrt, mely az ember lelki békéjének stabilitásában (vagy instabilitásában) szerepet játszik. Nem tett másként Alföldi Róbert sem, mikor rendezőként vászonra vitte a könyvet. Félreértés ne essék: nem gondolom, hogy a túlzott prüdéria beszél belőlem, de bizonyos momentumok közel álltak ahhoz, hogy kicsapják nálam a biztosítékot (ami majdnemhogy példa nélküli lett volna). Mindazonáltal el kell ismernem, hogy a színészi játék zseniális. A figurák hitelessége egy pillanatig sem szenved csorbát, ami a szerepeket látva nem kis munkát és tehetséget sejtet. Összességében a film pont azon a rendkívül vékony mezsgyén mozog, mely nálam a lélektani határt jelöli, ennélfogva nem tudom elítélni Alföldi rendezői munkáját. Talán néhol lehetne kicsit komformistább. Úgy érzem kellenek az ilyesfajta ingerek is, csak talán nem ekkora intenzitással. Tehát aki úgy dönt, hogy megnézi, az jó előre készüljön fel, hogy ez távolról sem egy vidám, könnyed filmecske, hanem egy letaglózó, végletekig feszített, fojtogató dráma.