Honlap

GB cimborám blogján talált rövid szösszenet olvasása után döntöttem úgy, hogy én is közelebbről megismerkedem ezzel az albummal. Meg is tettem a szükséges lépéseket -az ASVA kedvéért: letöltöttem!- (ami tetszik, azt utána úgy is megveszem), de semmilyen emlékem nincs az első “találkozásról”. Nem emlékszem tetszett-e vagy sem, sőt arra sem, hogy végig hallgattam-e egyáltalán. Most, hajnali 4 és 5 között ismét előkerült ez az album. Az álmosságtól kellemesen eltompulva, csak fél füllel hallgatva néha csak annyit érzek, hogy kiráz a hideg. Lehet, hogy ha éber figyelemmel hallgatnám nem különösebben tetszene, sőt akár még irritálna is, de jelen állapotomban azt hiszem, meghallgatom még egyszer.

deviantArt.com

Több, a deviantArt.com-on átböngészett, átámuldozott és áthitetlenkedett éjszaka után úgy döntöttem megírom ezt a postot. Így szeretném kifejezni elismerésemet és csodálatomat a deviantArt-on publikáló kortárs művészek iránt. Igen, ez A kortárs művészet, mely félig-meddig underground mivolta miatt az emberek csak egy bizonyos rétegéhez jut el, pedig a múzeumok és galériák falaira kívánkozó alkotások mindenkihez szólnak. Az egységesített világunk, egységesített fejeiben lakozó egységes látásmódnak bemutató, különc, zseniális, egyedi, elgondolkod és ámulatba ejtő perspektívák és koncepciók megmutatják a világ azon oldalát, mely nem az értéktelen, érzelmektől mentes szemétdombra emlékeztet, és mi másra való a művészet ha nem erre. Természetesen itt is találkozhatunk olyan alkotókkal, alkotásokkal melyek nem ütik meg a mércét, de ez, az oldal nyílvános mivolta miatt nem nagy meglepetés.

Néhány figyelemreméltó művész a teljesség igénye nélkül:

Cutteroz
gesign
KaterinaBelkina
natdatnl
bittertaste
Murderdoll17

IMDB

A vietnámi háború egyike az emberiség történelmében éktelenkedő fekete foltoknak. A mindennapos halál és kegyetlenkedés által előidézett lélektani folyamatok, és ennek fizikai kivetülései sok rendezőt ihlettek meg, Oliver Stonet kétszer is. A Született július 4-én egy vietnámi veterán életét boncolgatja, a Szakasz viszont a hábórú kellős közepébe, a vietnámi dzsungelbe, a pokolba kalauzolja a nézőt. A film ugyan elmarad Coppola Apokalipszis mostja mögött (nem mintha túl lehetne szárnyalni), de mindenképp érdemes megnézni.

Kezdek rájönni, hogy a kortárs táncot nem kell érteni. Szeretni kell.

Érdekes este volt, de kezdjük egy kicsit régebbről. Valamikor 8-10 éves koromban a Miskolci Nemzeti Színházban láttam Mozart Varázsfuvolájának opera interpretációját. Úgy emlékszem tetszett, ezért bátorkodtam jegyet venni erre az előadásra, nomeg kíváncsi voltam már a Bozsik Yvette Társulatra is. Már elkezdődött az előadás, mikor eszembe jutott, hogy szinte semmire sem emlékszem a történetből, ami táncelőadásoknál különösen problémás, mert amíg versek, filmek, zenék és egyébb művészi alkotások esetében viszonylag könnyen átjön a (mélyebb)mondanivaló, addig a táncelőadások után gyakran csak egy-két nappal tudom megmondani, hogy egyáltalán tetszett-e produkció. Ezvan. A szünetben a helyi wifi, a pda-m és a magyar wikipedia (lol) segítségével próbáltam egy kicsit képbe hozni magam, de a cikk színvonala erősen korrelált a magyar wikipedia színvonalával, így nem kerültem sokkal közelebb a célhoz. A koreográfia egyébként tetszett, imitt-amott egész jó poénokat is sikerült beleszőni. A közeljövőben újra megismerkedem a történettel, hátha akkor kikerekedik a dolog. Mondjuk előszedem az Operák könyvét, amiből Apám mindig felolvasta az éppen aktuális előadás történetét. Az úgyis jó volt.

Nem vagyok egy nagy filmzene fan, de már akkor is éreztem, hogy ez egy elég jól sikerült darab, mikor először láttam a filmet. Azóta beszereztem cd-n, és még mindig jó.

IMDB

Ááááá! Keggggyetlenül szar rossz volt. Lehet, hogy elitizmus, de általában végig se tudom nézni azokat a filmeket, amikben nem üti meg a minimumot a történet színvonala. Most valamilyen oknál fogva rákényszerítettem magam, hogy végigszenvedjem ezt a nem egész 90 percet. A fájdalomszint Mónika show-közeli (én 3 perc Mónika show után mindent bevallok). Mondjuk aki szomjazik a tahó poénokra (ezzel van a kisebb baj) és a teljesen értelmetlen lövöldözős jelenetekre (ezzel meg a nagyobb), az bátran lásson hozzá, nem fog csalódni.

IMDB

Valamikor olvastam egy kritikát melyben a Hotel Ruandához hasonlították ezt a filmet. Tény, hogy mind a két film Afrikában játszódik, és fontos szerephez jut benne az értelmetlen, és végletekig elítlendő kegyetlenkedés, ám amíg a Hotel Ruanda sokkal inkább dokumentumfilm jelleget ölt -és ezáltal sokkal megrázóbb-, a Véres gyémántok cselekménye -bár a körülményeket itt is a való életből emelték át- kapott némi hollywoodi színezetet. Azt hiszem leginkább ennek köszönhető, hogy nem hagyott bennem komolyabb nyomot, ellentétben a Hotel Ruandával, melynek megnézése után finoman szólva nem voltam túl kommunikatív.

IMDB

Az első rész (Bourne-rejtély) kifejezetten tetszett -ehhez hozzá kell tenni, hogy nem olvastam a könyvet és nem láttam a Richard Chamberlain féle változatot, tehát nem nagyon volt viszonyítási alap. A második rész (Bourne-csapda) alulmúlta várakozásaimat, pedig kellő óvatossággal szoktam kezelni a második részeket. Az Bourne-ultimátum kicsit mentett a trilógia becsületéből. Nem mondom, hogy katartikus élmény, de legalább élvezhető.

IMDB

Ismét sikerült elvetődnöm egy multiplexbe, és ha már választani kellett az aktuális filmkínálatból, nem sokat tanakodtam. Egyértelműen magasodott a silánynak tűnő mezőny fölé a Ridley Scott nevével fémjelzett Amerikai gengszter. A film igaz történeten alapul, és meglepő módon egy amerikai gengszterről és drogbáróról, Frank Lucasról (Denzel Washington) és a rá vadászó rendőrről, Richie Robertsről (Russell Crowe) szól. New York velejéig romlott utcái szolgálnak a cselekmény helyszínéül. Multiplexben mutogatott filmekkel szemben a legritkább esetben támasztok elvárásokat. Most pont ez történt, hiszen Ridley Scott már nem egyszer bizonyított (Alien, Hannibal, Blade Runner, stb.). Nem mondanám, hogy a film hozta az elvárásaimat: nem rossz film (nem is jó), de egyszer éppen elég volt megnézni.