Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hallgatható, de akkoris is, ha azt mondanám, hogy nem. Jellegzetes, sötét hangulatú elektro album.
Amon Tobin – Foley Room
Manu Katché – Neighbourhood
Azon albumok egyike, melyeket csak sokadszori hallgatásra kedveltem meg. Jogos lenne a kérdés, hogy ha elsőre nem tetszik, miért hallgatom meg még egyszer? Ez a folyamat nálam rendszerint úgy néz ki, hogy először megtetszik teszem azt a bőgő téma -mint ahogy ez most a Number One című szám esetében történt, aztán, ahogy újra meghallgatom, felfigyelek mondjuk néhány zongorán játszott dallamra, és így szép lassan eljutok odáig, hogy a lemezbolt pénztára előtt állok, kezemben a cdvel.
Igazi életvidám jazz muzsika, meglehetősen jó hangmérnöki munkával.
Pat Metheny Group – The Way Up
Elképesztően profi hangzás! Etalon jazzgitár hang! Az akusztikus és elektromos hangszerek szimbiózisából létrejövő dallamfolyam valósággal hömpölyög, és ha nem vigyázunk elsodor. Nem jazzhez szokott fül számára talán kicsit monoton lehet. Tény, hogy kell hozzá a megfelelő hangulat, de ha ez adott, akkor nem találunk kivetnivalót ebben a bő 1 órányi grandiózus zeneműben.
Madonna – Frozen videoklip
Talán az egyetlen szám Madonnától amiről kategórikusan kijelenthető, hogy szeretem. A klipp egyszerűen zseniális. Természetesen Chris Cunningham rendezte.
Corinne Bailey Rae – Corinne Bailey Rae
Már nagyon régóta keresek egy hangot. Nem, most sem azt találtam meg, hanem egy másikat, ami ugyan hasonlítani sem hasonlít rá, de ez egy csöppet sem zavar, mert tetszik. A jazzdívák orgánumát általában két csoportba sorolom: vannak amelyeket rövid hallgatás után nagyon megszeretek, és vannak azok melyeket egyszerűen képtelen vagyok hallgatni.
Miután Herbie Hancock Grammy-díjat kapott a River című lemezéért, kénytelen voltam meghallgatni, hátha végre valami olyat alkotott, -a Cantaloup Island-en kívül, mely mindmáig az egyik kedvenc jazz standardem- ami nekem is tetszik. Természetesen nem. Cserébe a negyedik számban felcsendült egy olyan énekhang, mely mellett képtelen voltam elmenni. Ez volt Corinne Bailey Rea hangja.
Corinne Bailey Rae orgánuma elragadóan kedves, már-már gyermeki. Az embernek olyan érzése támad, hogy a művésznő folyamatosan mosolyog, bármilyen témáról is énekeljen. Összehasonlítva a másik, általam nagyra becsült dívával, Diana Krall-lal azt mondanám, Krall kisasszony a kiélt, sokat tapasztalt és érett nő, ezzel szemben Corinne Bailey Rae a játékos, örök gyermek.
Tünet Együttes / Szabó Réka Társulata: Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok @ Trafó
Nagyon-nagyon jó volt! Rég élveztem ennyire bármilyen előadást! Még trafós mércével mérve is igazi gyöngyszem! Tényleg csak superlativusokban tudok nyilatkozni róla! Leg, leg, leg!
Csehov: Sirály /a Bárka Színház előadásában/
A Bárka Színházról eddig nem sok jót hallottam. Azok az ismerőseim, akiknek a szavára ilyen tekintetben adok, nem éppen dícsérő szavakkal illették az általuk látott darabokat. Csehov Sirálya sem egy túl könnyed darab, és a fehérvári Vörösmarty Színház társulata már egyszer megmutatta, hogy elég könnyű rosszul eljátszani. Akárhonnan nézzük, az egyetlen csalogató tényező Szász János rendező személye volt, akinek neve az Ópium című filmmel együtt vált számomra ismertté és elismertté.
A darab látványvilága és hangulata egyaránt hatásos volt. A színészi játékban sem találtam különösebb kivetnivalót -már amennyire meg tudom ítélni. Summa-summarum pozitív meglepetés volt.
Lajkó Félix és barátai @ MüPa
Nem nagyon kedvelem a népzenét, erre a koncertre is csak azért mentem el, mert közösségi program jellege volt, és a -MüPa által nagyvonalúan kibocsátott- diákjegy segítségével elhanyagolható anyagi teher mellett lehet esélyt adni olyan előadásoknak, melyektől alapvetően nem sokat vár az ember. A diákjegy árnyoldala, hogy az ember a harmadik emeleti karzatnál foglalhat helyet, állva. A koncert unplugged jellege miatt ez is sikeresen levont az élvezeti értékből: hiába a jó akusztika, kicsit karcsúra sikerült a hangzás. Ettől eltekintve sem érzem úgy, hogy a közeljövőben hatalmas Lajko Félix fan leszek.
Rambo
Nézzünk egy gyors leltárt:
Ami van: nagyfater-szerű Stallone (minél inkább öreg, annál inkább kőarc) gépágyúval és macsétával, több hekto művér, leszakadó végtagok és szétrobbanó fejek.
Ami nincs: történet, párbeszéd, jellemfejlődés, tartalom.
Összegezve: ez egy teljesen általános Rambo film, amit az ember olyankor néz meg, amikor nincs szüksége többre, mint a brutális akciójelenetek után a képére kiülő idióta vigyorra.
E.S.T. – Strange Place For Snow
Sokáig mellőztem ezt az albumot. Egyszer-kétszer ugyan bekerült a lejátszóba, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Törpének éreztem olyan, szintén az Esbjörn Svensson Trio által elővarázsolt melódiákkal teli lemezekhez képest mint a Viaticum. Az egyik ilyen fél füllel történő hallgatás során valahogy mégis a (fél)fülembe szökött a Serenade For The Renegade című szám. Ezek után már nagyobb figyelmet fordítottam az album többi részére is, és kénytelen voltam belátni, hogy telistele van érzelemgazdag és nagyon is szerethető nótákkal. Úgy tűnik, végül az E.S.T. diszkográfia ezen darabja is méltó helyére emelkedett a szememben (fülemben (szívemben)).