Már az album címéből sejthető, hogy ezen az estén -koncertfelvételről lévén szó- nem a könnyed, önfeledt melódiáké volt a főszerep. A zenemű minden tételét áthatja egy bizonyos sötét érzés, mely néhol gyenge és melankólikus, máshol erőteljes és szinte már depresszív. Ha sikerül kellőképp elmélyülten hallgatnunk, érezhetjük a nehéz érzelmi töltetet, melynek univerzális közvetítőeszköze nem más, mint Jarrett rendkívüli zongorajátéka.
Keveset tudok Hajdú Zoltán Miklósról (gyk: róla szól a film), de annyi a filmből is átjött, hogy azon magyar sportolók táborát gazdagítja, akikre büszkén kell felnézni. Sportolóként, edzőként és a Cirque de Soleil artistájaként egyaránt kivívta a világ tiszteletét és elismerését.
A film: Érdemes megnézni. Nekem azért imitt-amott kis hiányérzetem van, talán azért, mert jópár év nem került bemutatásra az életútból (nyílván direkt), de összességében nem rossz. A vágások kifejezetten kiválóak.
Csaba barátom invitálására ismét sikerült a Bem moziban kikötnöm. A filmklub tartalmát négy film képezte, jelesül: Mispál Attila: Angst (SzFE- Hunnia, 1996, 18 ‘), Fésős András: Az eltűnt mozi (1993, 15 ‘), Pados Gyula: A hajnal (SzFE, 1993, 15 ‘), Bollók Csaba: Winnetou (BBS, 1996, 20 ‘). Az utolsó film véleményem szerint nem érdemel különösebb említés, szemben az első 3 figyelemre méltó alkotással. Mindhárom mű erősen depresszív főleg fekete-fehér képi világuk és az erős zajok, neszek miatt. Nekem egyből Darren Aronofsky Pí című filmje jutott eszembe, bár ott talán még egy fokkal fojtogatóbb az atmoszféra. A Bem moziban produkált, általam már korábban méltatott, átlagon aluli kép és hangminőség most kifejezetten jótékony hatással volt a film miliőjére (értsd: még nagyobbat ütött).
A remény rabjait a filmipar egyik legjeként tartják számon -csak egy példa az IMDB toplista 2. helye. Valóban kár lenne vitatni a film érdemeit, mert tényleg magával ragadó, fantasztikus produkció, melyet legalább egyszer mindenkinek látni kell. Az már egy másik kérdés, hogy az általa elért sikerekben -és kimagasló értékelésekben- nagy szerepe van annak, hogy a film problematikája és üzenete viszonylag könnyen felfogható és átérezhető, ezáltal a célközönség nem szűkül le a filozófiai magasságokat ostromló gondolkodókra, vagy a túlfejlett érzelmi intelligenciával rendelkezőkre. Nálam pontosan ezért nem fog sohasem az első helyre kerülni, ugyanis mindig lesznek olyan elvontabb filmek, melyek érzelmi töltetét, vagy mondanivalóját többre fogom értékelni, mint ezt -az egyébként nagyszerű- alkotást.
Török Ferenc általam látott filmjeiben (Moszkva tér, Szezon) sosem a különösen frappáns cselekmény, vagy a szívbemarkoló érzelmek jelentették a vonzerőt, sokkal inkább az életérzés, a hangulat. Kíváncsian ültem be a Bem moziba az Overnightra. A multiplex mozikat nem kifejezetten szívlelem, ugyan a kis művészmozikban az ember kénytelen némi kompromisszuot kötni a kép és a hang minőségét illetően, (a Bem mozi esetében kár is lenne minőségről beszélni) a miliő többnyire remekül kárpótol mindezért.
A film -mint ahogy vártam- nem a storyval hódít. Ez nem is lenne önmagában probléma, de jelen esetben valahogy a feeling is elmarad. Összességében kicsit kevés.
Ez a film is azok közé tartozik, melyeket önszántamból nem néznék meg -pláne nem moziban. Most is csak azért került rá sor, mert Édesapám meghívott. Mindezek ellenére azt kell hogy mondjam, felülmúlta várakozásaimat (mondjuk ebben azért az is bennefoglaltatik, hogy magamban nem tettem túl magasra a mércét). Konklúzió: a film határozottan emészthető, imitt amott egy-két jó poén is becsúszott.
Ismét egy Zagar koncert. Úgy látszik erősen addiktív jelenség. A fiúknak megint sikerült annyit késni, hogy már-már én szégyeltem magam. Sosem értettem mire jó ez a sztáralűr, engem kifejezetten idegesít, ha egy zenekarra órákat kell várni. A Trafó Bár Tangó közben elérte befogadóképességének határát, -csakúgy mint a ruhatár, ahová minden diplomáciai készségemet latbavetve épphogy sikerült beimádkoznom a kabátomat. A feeling konvergált ahhoz, amit a heringek érezhetnek rosszabb napjaikon: bizonyos időközönként tai masszőröket megszégyenítő ügyességgel és vehemenciával másztak a vesémbe, mindehez olyan fülledt meleg szolgáltatta a meghitt miliőt, hogy néhány, az esőerdőkben honos állatfaj is simán otthonérezte volna magát. A zenekar hozta a kötelezőt, jól játszottak, bár a repertoár kissé szűkös volt, -főleg így, majd 2 óra várakozás után- cserébe a Trafó Bár Tangó hangosítása megérdemel egy ordasnagy citromdíjat. Ugyan az ember könnyűzenei koncertre nem audiofil élmények reményében érkezik, de ami kása az kása (és ez vastagon az volt).
Általában komoly fenntartással kezelem a hollywood-i filmipar ilyen stílusú “remekeit”, most is csak azért szántam rá magam, mert a HD rip csak 2giga volt, és hamar lejött (ASVA sux 
). Meg kell hogy mondjam, nem érzem elpocsékolt 2 és fél órának. Bár mélyenszántó gondolatokkal nem lettem gazdagabb, -mint ahogy ez jóelőre sejthető is volt- a film kiváló könnyed szórakozást nyújtott. Pörgős, lehengerlő akciójelenetek, meglehetősen jó hangsáv és látványos kép (főleg így, 720 sorban). Az animátorokat minden tisztelet megilleti. Korrektül összerakott film.
Furcsa történet. Nem tudnám megjelölni a fő mondanivalóját. Egyaránt szól a magányról, az emlékek kínzó kötelékéről, a feledésről, az ürességről, de a katarzis valahogy mégis elmarad (bár lehet, hogy csak bennem).
Izgalmas krimi. David Fincherről eddig is tudtuk, hogy jó rendező, ennek megfelelően most sem okozott csalódást. A bő két és fél órás játékidővel sincs gond: a film elejétől a végéig leköti az embert, az már más kérdés, hogy épp olyan hangulatomban néztem meg amikor nem bírtam egy óránál többet egy helyben ülni.
