Hajdanán, harminchat esztendővel ezelőtt, amikor a fenyvesek
közötti és a zsögödi fák lombozata tarkállott az őszbecsavarodástól,
megállt egy busz az iskola előtt. A gyerekek, akik már ismerték e
csodajárgányt, odaszaladtak. Jómagam is betekintettem az ajtón, s
meglepetésemre könyvek sorakoztak a polcokon, a jól ismert és megszokott ülések
helyett. Hamarosan megtudtam, hogy ez a mozgókönyvtár. Később már arról is
tudomásom volt, hogy a Megyei Könyvtár „döcögő” ifjúsági- és
gyerekkönyvtára részlegének kisfiókja ereszkedett le hozzánk. Mostani
feltételezésem alapján ott felnőtteknek való könyv is volt, de jómagam,
mint más gyerek, a gyerekkönyvekre voltam ráhangolódva. Tehát csak azt láttuk,
ami érdekelt.
Másodikos reményteljes ifjú pionírrá válásom előtt, történt vélem az
a nem mindennapi furcsa eset, amiről érdemes „beszélni”. Még az akkori
tanító bácsinknak sem volt tudomása róla. Arról mondjuk igen, hogy minden ügyes
gyerek könyvet vesz ki halomszámra, de a későbbi fejleményekről,
vagyis ezen könyvek visszaszolgáltatásáról kevésbé. Visszakanyarodva a
mozgókönyvtárhoz, szeptember végén én is felkapaszkodtam arra a járgányra, és
kivettem Tudor Arghezi Jó reggelt kikelet! című gyerekversekkel + a
kommunista ifjúságot egyengető sorokkal tarkított kötetét. Nagyon kedves
volt számomra ez könyv, sok állatos és természetverset böngészhettem
belőle, s attól, hogy kivehettem, írtó nagynak éreztem magam. Olvastam is
őket, folyamatosan és válogatva. Sokat bámultam a versikék melletti képeket,
s teljesen el voltam bűvölve tőlük. Nagyon értékeltem azt, hogy
mennyire passzolnak az illusztrációk a leírt sorokhoz.
Több napon át
gyönyörködhettem a kötetben, hiszen két hét volt adva a benne rejlő
betűhalmazok értelmessé tételének bűvös világában kutukálni. A
szabadon választott könyv rejtelmeibe burkolózva erőre kapva szálltam
magasra a fellegek közé. Igazi kikeletnek számított még ősz derekán is,
mint a mostani novemberi időjárás. Sajnos a boldog szárnyalást egy hűvösebb
szép napon könyörtelen zuhanás váltotta fel. Egyik ügyetlen pillanatomban „sikerült”
tintával lepacázni a könyv táblájának jobb felső sarkát. Attól a
perctől kezdve szorongató érzés fogott el. Lelkem belső tájaira,
súlyos kofferekkel érkezve, beköltözött a félelem és a rettegés. Vajon mit
szólnak a könyvtárosok, ha majd meglátják felelőtlen tettemet? A pánikot az
is erősítette, hogy másnap helyt kell álljak előttük, és ott helyben
töredelmesen be kellett volna valljam bűnömet. Másnap reggel magamhoz téve
a könyvet, húztam, vontattam magam után. Nem tudtam mitévő legyek. Semmire
se tudtam figyelni. Dél felé megérkezett az iskolánk elé a mozgókönyvtár is.
Mindenki boldogan szaladt fel a könyves tragacsra.
Sokáig haboztam,
mitévő legyek… Aztán úgy hirtelenjében, ravasz ötletem támadt. Gyorsan
kikaptam táskámból az áldozatul esett könyvet, és rohantam fel a buszra.
Sürögtem-forogtam, mintha valamit keresnék, és az egyik polcra suttyomban
elrejtettem az újonnan pacával kidekorált könyvet. Nem szólván senkinek
leugrottam a buszról, s mintha mi sem történt volna, folytattam tovább a
megszokott iskolai életemet. Két hét múltán a „mozgó-könyvtárosnéni” szóvá
tette nekem, hogy mikor viszem már vissza a könyvet, s ez így ment bizony egy
ideig, míg ősz végén, novemberben, az egyik osztálytársam az iskola
előtti csupasz fák árnyéknélküli világában el nem mondta bűnömet a „mozgó
könyvtárosnéninek”… A könyvtárosnéni nagy szigorúsággal vett elő engem,
úgy ahogy az ember szokta előkapni a zsebkendőt, nagyon megszidott.
Egy év se telt bele, gondolom az újabb leltározásnál előkerült az
elrejtett kötet. Örömömre szolgált, hogy a régen elveszettnek hitt könyv végett
nem kaptam fejmosást. A pacáért sem járt újabb adag feketeleves, de attól
kezdve nagyon ügyeltem a könyvtári könyvekre.
Nemrégiben sétát tettem a Megyei Könyvtár gyerekkönyvek részlegére,
ahol rábukkantam az említett könyv ikertestvérére. Több mint valószínű,
hogy a pacásat leírták már régen. Érdekes érzés fogott el, mintha egy régi
ismerőssel találkoztam volna.
Attól eltekintve, hogy nálunk a családban a könyvek őrzése-védése
természetes feladatnak számított, mégis beleestem újból a kátyúba. Egy eset
kapcsán, amit most mesélek el, rájöttem, hogy a könyvekre ügyelés dolga nem is
olyan egyszerű! Szittyás kiállású meggyőződéssel merem állítani.
Senki sem tudja milyen okból, de elcsúszhat az óvott-védett, dédelgetett könyv
valahol az ismeretlenben.
1980 őszén iratkoztam be újból a Megyei Könyvtárba. Annak bizony
már több mint harminc esztendeje. Még meg sem kezdtem a nyolcadik osztályt...
Három könyvet vettem ki. Kettőre a háromból halványan emlékszem, viszont a
sok viszontagságot megélt könyvre, arra túlságosan is élénken. Swift Gulliver
utazásairól van szó. A könyvet azért vettem ki, mert a szüleimtől
kapott Gulliver csak a liliputi utazásba avatott be. A művet természetesen
sikerült kiböngésznem, azonban nem készültem fel arra, hogy barátom kölcsönkéri
tőlem. Persze odaadtam egy kis olvasásra. Eljött az idő, hogy
visszakellett volna szolgáltassam a kivett köteteket a könyvtárba, azonban
Gulliver híján jött volna össze, azt nem találtam sehol. A barátomat is értesítettem
bajomról, ő pedig azt mondta, hogy nem voltam otthon, de átadta
szüleimnek. Édesanyámnak egyből nem jutott eszébe a dolog, de egy hét elteltével
megvilágosodott előtte a kép, hogy a barátom tényleg visszahozta az
említett olvasmányt. Sajnos az újabb keresgélés is kudarcba fulladt, mert nem
találta sehol sem. Kissé zaklatottan, de el kellett fogadjam az új helyzetet. Nem
volt mit tegyek, vártam a jelen gonoszt, a kiküldött értesítőket, hogy
mikor viszem már vissza a könyveket, satöbbi.
Egy év múltán mégis előkerült
a Gulliver kötet. A könyvespolc rendbe szedésekor bukkantunk rá, be volt esve
a többi könyvek hátához, azonban akkor nem voltam abba se biztos, hogy hány
könyvet kell visszavigyek, mert a figyelmeztetéseket egy jó ideje nem küldték. Zavarodottságomban
nem tudtam mitévő legyek. Félretettem a könyveket, és idővel kissé
meg is felejtkeztem róluk. Aztán eljött 1983 nyárvég, jött újból egy
felszólítás a nálam maradt kötetek címjegyzékével. Akkor világosodtam meg, hogy
visszavihettem volna tartozásomat, hiszen az a könyv, amelyet pluszba
melléképzeltem a három mellé, azt a barátom vette ki. A könyvtárosnéni nagyon
megszidott és figyelmeztetett, hogy szóljak a trehány társaimnak is, méltóztassanak
már visszahozni a könyveket, mert ha nem, megbeszéli az iskolával, hogy ne
engedjék kilencedik osztályba. Ekkor kicsit elmosolyogtam magam, hiszen akkor
éppen tizenegyedik osztályba készülődtem, de ezt a könyvtárosnéni nem
tudhatta.
Ezzel lezárult a közkönyvtáros könyvkölcsönzői korszakom.
Bükkhavason (Gyimesközéplok – Hidegség) és Csíkkozmáson a tanári könyvtárból
vettem ki könyveket, mint olvasó, 2000-től pedig a Márton Áron Gimnázium
könyvtárából, ahol elmúlt már tíz esztendeje, hogy a könyvtár őre vagyok.
Mondhatom úgy is, mondhatják mások is, na te ne, hogy kiből lesz a
könyvtáros!
Borbé Levente
2010