A Szentírás tisztelete
A hajdan írt, lejegyzett szent könyvek több évezrede ránk maradtak agyagtábla,
tekercsek, pergamen stb. formájában, biztosítva a több évszázados lelki
üdvözülést az utókor emberének. A szent könyvek mondanivalói az évezredek és évszázadok
során egy fikarcnyit sem halványultak, inkább egyre időszerűbbé
váltak. Hiába az útmutató csillogásuk, a sötét alagútból kivezető
fénysugaruk, mert már a huszadik században, a szó szoros értelmében is
befűtöttek nekik. Azóta tiszteletük fokozatosan csökkent, és ez mostan is
tart. Manapság csak egy vékony réteg birtokolja eme kincsek felbecsülhetetlen
értékét, lelki támaszt nyújtva nekik, pedig szabad forgatni, senki sem tiltja
meg. Igen, sajnos így van. Így van a mi Szentírásunkkal is. A kommunizmus
időszakában a szinte minden házban-lakásban őrzött Biblia mentsvárként
szolgált az emberi léleknek. Valahogy azt hinné az ember, hogy eme szigorú és
embertelen időszak után az emberek visszatérnek hitük kereséséhez, a
szellemi táplálék egyik legfőbb forrásához, de nem. Míg a kommunizmus
időszakában „eltűrt olvasmánynak” számított, 1990 után, visszanyerve
teljes szabadságát, az emberek egy része hátat fordított neki. Ha már az az
érzésük, hogy minden lényeges emberi és szent dologgal tisztában vannak, miért
is ne… Éppen ezért könnyen felszínre került a tiszta forrást beszennyező
mocsadék áradat, s elöntötte, részben kiforgatta, mindent, ami szent, nem
mintha ezzel meg tudta volna kérdőjelezni a Szentírás igazi mivoltát.
Természetesen nagyon sokan inkább az új, a kéjelgő, a hamar megható,
mindent kiélő és elhasználó utat választva hátat fordítottak ennek a
kincsnek. Így van mikor csak vakon követik a mézesmadzagos, de alávaló média
diktálta életformát. Még azt is lehet mondani, nem hibásak, hiszen nem biztos,
hogy értik is. A gond viszont ott van, amikor a felnőttek, vagyis a
szülők végig mímelik vallásukat, és sem magukra, sem családjukra nem
ügyelnek. Előtör belőlük az anyagiasság és a kapzsiság. Régi mese és
lerágott csont, de igaz. És ennek a tettnek legtöbb esetben a gyerek issza meg
a levét.
Ha az ember ateistának tartja magát, és nem hisz a Fennvalóban, akkor is tisztelnie
kellene mások nézetét, mert nem az a jó, amit egy ember szeret, vagy a többség
által elfogadott, hanem az, ami mindenkinek beválik és senki sem szenved
tőle. Természetesen nehéz dolog az egyeztetés és a ráfigyelés, pedig
igazán érdemes lenne megpróbálni. Sajnos a mai egyeztetések és ráfigyelések egyre
gyakrabban egymás kihasználásában fulladnak ki.
Ilyenkor
mit lehet tenni? Nemcsak az értékvédőnek, lelki atyának, papnak,
olvasómesternek, könyvtisztelőnek stb. kell másnak lenni, hanem szinte
egyszerre mindennek. Ez pedig kemény dió, főleg egy ilyen rohantató
központú világban. A titok: meg kell állni. Megpróbálni láttatni a szentírások
ragyogását, tisztaságát és az el nem apadó, üdvözítő lelki táplálékát.
Öt
esztendeje szerzett gimnáziumunknak a vallástanárnő 16 Szentírást,
amelyből már csak 14 van meg. Az a 14 is az évek során több ízben
megrongálódott. Ez a kis hír még csak a lehangolás kezdete. A hittan órára
„hurcolt” könyvekbe belefirkáltak, övön aluli szövegekkel tarkították az
oldalakat, a kötetek tábláit úgyszintén. Ha felmérőt írtak és szükségük
volt egy részletre belőle, kitépték azt a lapot. Legjobb esetben a szabad életet
élt lapokat visszahelyezték oda, ahonnan üggyel-bajjal kihasították. Azonban a
köteteken több esetben látszott a megmagyarázhatatlan rongálás. Mivel a kötetek
nemcsak ragasztottak, hanem fűzöttek is, igencsak kemény
erőfeszítésbe került kitépni belőle valamit, letépni a tábláját, vagy
kettéhasítani. Az esetek többségében „félmunkát” végzett az illető tanuló,
de volt, aki „sikerre vitte”. Annak ellenére, hogy évente számtalanszor meg volt
ragasztva, sőt egy-kettő újraköttetve, a vandalizmust nem lehetett
megállítani. Ugye, az órára kiadott könyveknek nincs gazdája. Aki elviszi, az
nem lehet hibás, és senki se tudja, hogy éppen kinél volt a megrongált kötet,
sőt azt állítják, hogy úgy vitték el. Persze, úgy jött ki a nyomdából…
Amúgy sem szabad folyton gyanúsítgatni valakit, mert lelki sérülést szenved.
Nos, az eredményről mindenki meggyőződhet saját szemével.
Nem
egy egyedi esetről van szó! Ó, dehogy. A tapasztalat sem ezt mutatja. Ezt
legjobban a könyvtárosok tudják. Szinte mindenhol ez folyik, csak nem mindenhol
van Szentírás, és főleg eme kötetek órára való cipelése. A könyvek
becsűje pedig ugyanolyan gyorsan süllyed alá, ahogy csak a szépet és a jót
próbálják előtérbe helyezni ezzel kapcsolatosan, és nemcsak ebben a
közegben, hanem az élet minden terén. Ha már a Szentírással is ezt teszik,
akkor már semmin sem kell csodálkozni.
Borbé Levente
Iskolai könyvtáros, Csíkszereda
2012