Snétberger.com

Úgy látszik, ez az album se kerülte el, hogy említést tegyek róla. Bevallom őszintén, kicsit ódzkodtam attól, hogy bármit is írjak ezzel a lemezzel kapcsolatban. Mivel ez a blog pontosan olyan dolgokkal foglalkozik, melyeket szóban interpretálni oly mértékig lehetetlen, hogy majdnem fölösleges is, úgy gondolom van némi jogalapja annak, ha úgy érzem, az itt leírtak meg sem közelítik a tárgyuk mibenlétéből kifolyólag elvárható színvonalat. Különösen akkor méregetem kritikusan írásaimat, mikor valami számomra különösen kedves dologról szólnak.

Megpróbálhatnám cizellált mondatokkal jellemezni Snétberger Ferenc érzelemgazdag, földöntúli gitárjátékát, vagy megkísérelhetném szinonímákkal érzékeltetni, hogy Arild Andersen kezében a bőgő hogyan képes egyszerre sírni és mégis erőtől duzzadóan szólni, esetleg próbálkozhatnék Paolo Vinaccia ütős játékának bemutatásával is, de úgy érzem mindez teljesen fölöslegesnek bizonyulna. Nem tudnám szavakba önteni mit is jelent számomra ez a zene.

Kedvenc: Move

IMDB

Igazi sírvaröhögős vígjáték a magyar filmipar berkeiből (ebből a műfajból meglehetősen erősek vagyunk). Többszöri megnézés után is üt.

IMDB

Lassan csordogáló cselekmény, melyben egy kegyetlenségektől tépázott élet sötét emlékképei bontakoznak ki. Nyomasztó, de egyben szép film. Aki próbálta már saját bánatát mások segítésében elfolytani, érteni fogja.

Mindenképp megér egy misét.

Zagar hivatalos oldal

Izgatottan vártam az új Zagar lemezt, bár legbelül szinte bizonyosságként kezeltem, hogy a Local Broadcast által állított mércét már nem lehet magasabbra tenni. Igazam is lett. Zagarék is belefutottak abba a hibába, hogy a második albumukra túl sok vokális nótát pakoltak -csakúgy mint Yonderboi a Splendid Isolation-re. Ezzel valószínűleg nem mindenkinek van gondja, de szerintem szerencsésebb lett volna, ha több szám készül kizárólag a hangszerek és a samplerek jegyében. Ha az eddig leírtak alapján, valaki arra következtet, hogy nem tetszik az album, az rossz irányba tapogatózik. Egyszerűen arról van szó, hogy az első albummal ellentétben itt helyet kapott néhány olyan nóta, amely nem kifejezetten az én világom. Biztos vagyok benne, hogy ezt a cdt is rongyosra fogom hallgatni, főleg mikor már megfelelő emlék tapadt hozzá -ahogyan a Local Broadcast-hez. Már most akadnak olyan számok melyekkel nagyon összebarátkoztam.

Nagyon kedvencek: Three Seasons, Longing For Solitude

[szerk. 2007.11.11]:

Tizenakárhány napi hallgatózás után arra jutottam, hogy nagyon nagy zene. Mondjuk még mindig van 2 szám amik után nem fájna a szívem ha lemaradtak volna az albumról.

Ismét Trafó, mert a Trafó jó, és a Trafóba menni kell!

Mostanában erős késztetést érzek arra, hogy mindenféle kortárs tánc előadásokat látogassak. Legutóbbi ilyen irányú élményem Yasmeen Godder koreográfiája volt. Az első jelző ami a darabbal kapcsolatban felötlik bennem, az az elvont. Nem is kicsit. Erősen megvilágított, homogén fehér tér, benne fekete ruhás táncosok, zaj és zene határán egyensúlyozó aláfestésre bizarr koreográfiát táncolnak el. Voltak olyan pillanatok, amikor már-már öncélúnak éreztem a darab abszurditását, de így, megfelelő időtávlatból visszatekintve nem bántam meg, hogy nézőként részese lehettem ennek a rendhagyó előadásnak. A fekete-fehér, erős kontrasztú látványvilág azt hiszem még sokáig meg fog maradni az emlékezetemben. Erről az oldalról mindenképp teli találat.

Igaz, már nem friss az élmény, de mégis írok róla (már amennyire fel tudom eleveníteni). Október 12-én a Trafóban jártam. Szeretek a Trafóban járni, mert az előadások eddigi tapasztalataim szerint rendkívül színvonalasak, és a nézők közt szép számmal képviselteti magát az én generációm, ami kisebb megnyugvás számomra, főleg azok után, hogy általában a kultúr rendezvényeken az átlag életkor erősen a 40 felé konvergál (bizonyos esetekben akár több is).

Térjünk át az darabra. A Trafó honlapján lévő bemutató írás említi, hogy az előadás a szórakoztató ipar több elemét integrálja magában (zene, tánc, akrobatika, cirkuszkodás ), ez alapján vidám, színes műsort prevízionáltam. A valóság ezzel szemben egy sötét, szürrealista hangulatú, imitt-amott fanyar humorral fűszerezett, ám kétség kívül látványos, elvont performansz volt. Pont ahogy szeretem. A hangulat kezdettől fogva magával ragadott, és egy percig sem bántam, hogy előzetes feltételezéseim nem nyertek igazolást.

IMDB

Romantikus vígjátékok terén a ködös Albion verhetetlen. Példaként hozhatjuk akár a Sztárom a páromat, akár a Bridget Jones naplójá és még sok egyéb nagyszerűen sikerült komédiát. Az Igazából szerelem sem hoz szégyent a szigetország filmiparára (a korrektség kedvéért megjegyzem, hogy angol-amerikai koprodukció). Komoly igyekezetembe került két “k*rvajó film” felkiáltás között nem leesni a kanapéról a röhögéstől. A komikus hangvétel mellett egy komolyabb szál (tulajdonképp a romantikus vonal) is végigvonul a filmen, mely néha lélekemelő pillanatok és szituációk formájában bukkan felszínre.

Tessék megnézni! Műfajában erős. Barátnő/barát kíséret ajánlott, de nem kötelező.

GhostInTheShell.com
Wiki
IMDB

A kedvenc anime-m. Bevallom őszintén, mikor elősször láttam, halovány fogalmam sem volt róla, hogy miről szólhat. Most, hogy már legalább ötször megnéztem, tudom,  komoly, elgondolkodtató mondanivalót rejt. Igazi kézzel rajzolt anime, sehol egy CGI.

Klasszikus!

ZagarMusic.com

Kevés olyan zenét szeretek, amire lehet bulizni, de a Zagar által produkált muzsika ilyen. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok táncoslábú, de most kivételt tettem, – mert így esett jól – és abban, hogy a koncert végére átizzadjam a pólómat, még a viszonylag rossznak mondható hangosítás sem akadályozott meg. Illik még szólni a Mantra Pornoról, akik a Zagar előtt játszottak. Nem hiszem, hogy valaha is nagy fanjük leszek, de bemelegítésnek jó volt.

Zagart a népnek!

Markó Iván

Az előadás kétharmadánál úgy gondoltam, ez a blogbejegyzés valahogy így fog kezdődni: átlagos koreográfia, egy kiváló zeneműre. Kissé csodálkoztam is, mert Markó Ivánról azt hallottam, hogy nem véletlenül szerzett magának nevet a koreográfusi szakmában, és merem remélni, hogy az érdemes művész címet sem arcra osztogatják. Az előadást végülis az utolsó felvonás tette kerekké, mégpedig egészen zseniális egyszerűséggel, de kezdjük inkább az elején.

Ravel Bolerója az ismertebb komolyzenei darabok tárházát gyarapítja. Személy szerint kisgyermekkorom óta ismerem és szeretem. Mikor megláttam a MüPa műsorában ezt az előadást, homályosan felsejlett bennem egyik bábszínházbeli élményem. Olyan 8-9 éves lehettem, mikor a miskolci bábszínházban bemutattak egy bábelőadást, mely a Bolerora volt koreografálva. Emlékeim szerint nagyon tetszett. Felébredt bennem a kiváncsiság, és elhaladtam jegyért, ami szerencsére még nem fogyott el. A műsor egész pontosan úgy nézett ki, hogy Bolero – Angyalok üzenete – Bolero, ebből sejthető volt, hogy a Bolero két külön interpretácójával lesz lehetőségem megismerkedni.

Az első felvonásban bemutatott Bolero értelmezés meglehetősen váratlanul ért. Történetesen egy szexuális aktust és a közben fellobbanó, izzó, majd kihúnyó vágyat láthattuk a tánc nyelvére lefordítva. Mielőtt bárki báremilyen szeméremsértésre és durva puritánságra gondolna megjegyezném, hogy az értelmezéshez szükségeltetett némi absztrakciós képesség, tehát nem tömény pornográfia zajlott a színpadon. A függöny legördülte után azon gondolkoztam, hogy belőlem hiányzik valami, vagy a látott darab nem volt egészen kerek, de végül letudtam annyival, hogy nem találtunk egymásra a produkcióval. Itt nem arról van szó, hogy kibiírhatatlanul rossz előadás volt, csupán nem volt rám különösebben nagy hatással.

Második felvonásként következett az Angyalok üzenete. Ez a rész kevéssé fogott meg, kicsit úgy éreztem, ez a töltelék a két Bolero között. Nem találtam benne semmi olyat, amit hosszas gondolkodás segítségével kéne értelmeznem. Kicsit már vártam a második Bolero-kísérletet.

A szünetben kerítettem egy szórólapot (lehet, hogy jelen esetben nem ez a legszerencsésebb elnevezés), amin részletesebb leírást közöltek az előadásról. Erről megtudtam, hogy az első felvonás a Bolero férfi változata volt, továbbá kiderült, hogy az utolsó felvonás meglepő módon a Boleró női változata lesz, és a két felvonás között csak annyi lesz a különbség, hogy amíg a férfi változatban női táncos személyesítette meg a Vágyat, addig a női változatban egy férfi táncolja ezt a szerepet.

A harmadik felvonás koreográfiája valóban nem tért el az elsőétől, ám ténylegesen érezhető volt a szólótáncos férfi létéből adódó különbség. Ez a frappáns befejezés ugyan kikerekítette az egész előadást, de bennem még maradt némi hiányérzet.

Hosszú tapsvihar és a tánckar többszöri meghajlása után Markó Iván is kisétált a színpadra. Csendre intette a közönséget jelezvén, hogy szólni kíván néhány szót. Az este talán leglélekemelőbb része ez a bizonyos néhány szó volt, amely a szeretet erejét és szükségessét hangoztatta a mai, zordnak nevezhető körülmények között. A szavak mellé – koreográfusról lévén szó – tánc is társult, de ezúttal nemcsak a tánckar hanem az egész színház együtt táncolt. Semmi bonyolult koreográfia, csak pár mozdulat ülve, de ez a kis végjáték feltette a koronát az estére.