Nils Petter Molvaer első albumai érzésem szerint alapvetően a kísérletezésről szóltak. A “hogyan párosítsuk a trombitát, a rommá effektezett elektromos hangszereket és az elektronikus alapot” kérdéskör egyre kiforrottabb szinten kerül tárgyalásra egymást követő lemezein. A Re-vision az eddigi legletisztultabb, legegységesebb dallamvilággal operáló korong: itt már nem találkozni durván öncélú, l’art pour l’art témákkal és egymástól élesen elkülönülő hangulatok közötti huszáros (olykor kifejezetten zavaró) vágásokkal.
Abszolút hallgatható, mi több: kellemes.
Ha jól emlékszem még sosem jöttem el úgy a Trafóból, hogy ennyire ne tetszett volna az előadás, de ez most tényleg nagyon harmatos volt. Az egyetlen pozitívum, hogy az egész darab Nils Petter Molvaer zenéjére volt koreografálva, de azért ez még kevés az üdvösséghez. Egyelőre betudom döcögős szezonkezdetnek. Ahogy a műsort elnézem lesz még esély a javításra…
Azt mondják, a művészek megérzik haláluk közeledtét, és ez a sejtelem tisztán olvasható lenyomatot képez utolsó műveiken. Esbjörn Svensson esetében ez a tézis azért különös, mert szemben azon művésztársaival, (és itt most nem csak zenészekre gondolok) akik hosszú betegség folytán távoztak testükből -így tisztán érezhették földi létük végének közeledtét- a kiváló zongorista tragikus, és ember által előre nem látható balesetben lelte halálát. Ennek ellenére utolsó lemezén szinte nyoma sincs a régóta ismert felhőtlen dallamoknak, az elsöprő dinamikának, ezek helyét átvette egy lomhán csordogáló túlvilági dallamfolyam, mely megszakítás nélkül vezeti keresztül a hallgatót a teljes albumon. A lemez post humus megjelenése és a szokatlan, éteri dallamvilág azt a különös képzetet kelti az emberben, mintha művész halála után elsiratná saját magát.
Lehet, hogy én nem vagyok vevő mostanában az ilyesfajta filmekre, de ez most nem jött át. Tulajdonképp az is lehet, hogy klisé, és hát kliséktől ritkán esem hanyatt.
Wong Kar-Wai egyre inkább kezdi a szívembe lopni magát. Hosszas halogatás, elfelejtés, eltökörészés után végre megnéztem a My Blueberry Nights-ot, és tetszett. Nagyon is. El lehetne kezdeni beszélni a film kapcsán a szerelemről, a szakításról és sok minden másról is, de ez a film szerintem úgy a legjobb ha csak nézzük, és néha elmosolyodunk a kedves, szívet melengető helyzetektől, mint a tejbetök. A casting is igencsak rendben van. Azt hiszem Norah Jones tökéletes a szerepre -bár én eddig inkább csak hallgattam, mintsem néztem a hölgyet, de meg kell hagyni, ezt a szerepet az ő végtelenségig bájos lényére szabták. A másik két hölgyeménynek sem lehet felróni semmi rosszat, de náluk ez már-már megszokott. Az is igaz, hogy nem egy gyors film, de ha jobban belegondolok az igazán kedvemre való filmek nagy részére ez a jellemző. Szóval ha valaki arra vágyik, hogy valami kellemesen megsimogassa a lelkét, akkor nincs más hátra, mint előre.
Az évszázad hypeja. Ahhoz hozzá vagyok már szokva, hogy az új filmek rendszeresen az IMDB top 250-es listájának az első harmadában landolnak, és ahogy a kevéssé igényes amerikai -és egyéb- közönség tagjainak piciny agyában levonul az újdonság okozta árhullám, úgy csúsznak egyre lejjebb, amíg valahol meg nem állnak -jobb esetben még a 250es listán belül-, de az, hogy egy film rögtön a lista élén kezd, majd cirka 3 héttel a premier után is csak a 3. helyig csúszik vissza, még engem is heves kamillázásra késztetett. Ez a jelenség azért különösen érthetetlen, mert ez a film a Christian Bale-féle Batman sorozat második darabja. Félreértés ne essék, nem Christian Bale-lel van itt a gond, ő teljesen rendben van mint színész. De könyörgöm! Batman?! WTF?! Tudom én, hogy az IMDB toplista amúgy is egy vicc, de egy Batman film hogy előzheti meg mondjuk a Remény rabjait -akár egy napig is, nemhogy 3 hétig?!
Szóval a fent vázolt megrökönyödés, némi cinizmus és nem kicsit alacsony elvárások elegyével és egy szénsavmentes ásványvízzel ültem be a moziba. Az mondjuk már-már axióma, hogy ha valamire ekkora elvárásokkal ülök be, akkor annak csalódás lesz a vége. Ez természetesen most is így történt. Lehet mindenfélét belemagyarázni, meg okoskodni, de ez a film akkor is csak egy Batman film marad, ami hát… khm… szóval nem éppen hemzseg a mély gondolatoktól, és gondosan cizellált dialógusoktól. Akciójelenet az van bőven persze, és akinek ettől jó egy film, az biztos többszörös mentálorgazmust élt át a vászon előtt, de azért ott még talán nem tartunk, hogy ennyivel be lehet kerülni a világ legjobb filmjei közé.
Nem állítanám magamról, hogy különösebben járatos vagyok a komolyzenében, persze a fontosabb darabokat (azt hiszem) ismerem, ám ezek főleg nagyzenekari művek. Yundi Li-t GB barátom jóvoltából ismertem meg, ezúton is köszönet. Már youtube-on fellelhető videók is meglehetősen impresszívek voltak, de egy valamire való audiophile nem békél meg a veszteséges hangtömörítésből egyenesen következő kisebb-nagyobb -a youtube videók esetében pedig óriási- minőségromlással, így aztán hosszas keresgélés után végre találtam egy olyan online lemezboltot, ahol fellelhető volt a fent említett lemez, valamint egy másik, Chopin szerzeményeiből szemezgető felvétel kollekció.
Mint már említettem, nem érzem magam autentikus forrásnak, ha komolyzenei kritikáról van szó, de azt hiszem annyit megállapíthatunk emberünkről, hogy nem csak kottaolvasásban és technikában jeleskedik. Egész egyszerűen arról van szó, hogy érti, mi több teljes lényével átérzi amit játszik. A kontraszt körülbelül olyan, mint az általános iskolai olvasás óra, és egy írói felolvasó est között.
Alig várom a Chopin korongot, addig is gyönyörködöm még kicsit ebben a lemezben, amit a Deutsche Grammophon-nak hála, a meglehetősen jó hangmérnöki munka tovább emel.
Kövezzenek meg, de nekem akkor is tetszett. Na nyilván nem életem filmje: erősen kliségyanús és a magyar szinkron egyenesen blaszfémia (kb 3 perc után váltottam az eredeti hangsávra). Valószínűleg az is közrejátszik, hogy olyannyira kevés elvárást támasztottam, hogy azt akár egy Uwe Boll film is röhögve hozta volna. Na jó Uwe Boll talán mégsem. Szóval szerintem egyszer meg lehet nézni, főleg ha az ember nem zsigerből rasszista, illetve mutat némi affinitást a feka underground kultúra irányába.
Mondjuk az operatőr kezét lehet, hogy eltörném, ha találkoznánk…
Szóval szerintem egyszer meg lehet nézni, főleg ha az ember nem zsigerből rasszista, illetve mutat némi affinitást a feka underground kultúra irányába.