Az első Tarr Béla-közeli élményem. Kicsit felemásra sikerült a dolog, ugyanis két részletben néztem meg a filmet, így sajnos kikerültem a sodrásából. Az áthatóan erős hangulat már az első pár percben átjött, de a fent említett okból más nem igazán. Azt hiszem nemsokára újra nekifutok, mert úgy érzem érdemes.
Hihetetlenül erős érzelmekkel átszőtt családi eposz. A sors önkényes játékának története, melyben az ember, a család, a szerelem, az élet csupán játékszer. Szárnyalás és zuhanás, béke és zaklatottság, magasság és mélység vakítóan kontrasztos váltakozása.
Ha az ember sok olyan filmet lát, melyben az emberi lélek végső tűréshatárának hosszas feszegetése, majd egyetlen kérlelhetetlen mozdulattal történő átszakítása képezi a lenyegi vonulatot, bizonyos mértékig érzéketlenné válik az ilyesféle történetekkel szemben. Természetesen előfordulnak olyan rendhagyó és hatásos cselekményekre épülő adaptációk, melyek feloldják ezt a viszonylagos érzéketlenséget, és így a történet teljes erővel talál célba.
Szász János Woyzeck-je számomra nem ilyen. Bár kétségtelenül megvan a maga hatása, de ez nem a történet számlájára írható. A film ereje az operatőri munkában rejlik. Az éjszakai vasútállomás fekete-fehér képei lenyűgözően nyomasztóak. A jelenetek nagy része akár önálló fotóként is megállná a helyét.
Sokadszori megnézés után is úgy vélem, hogy ez a film bátran örvendhetne nagyobb népszerűségnek generációm köreiben, bár való igaz, hogy előbb a szerelemmel és szexualitással kapcsolatos fogalomköröket kellene rendbe tenni a fejekben.
Igazán jó film.
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
Honlap
Arvo Pärt Wiki
Tabula Rasa Wiki
Elkötelezett jazz fanatizmusom mellett egyre inkább szárba szökken a komolyzene iránti vonzalmam. Hiába, biztos öregszem. Valójában sosem volt túl nagy a távolság köztem és a kommerszebb klasszikus darabok között, de azt hiszem, mostanában képes vagyok más, egy mélyebb szinten értékelni a műveket.
A sors valahogy úgy hozta, hogy többször is belebotlottam Arvo Pärt nevébe, és egyre inkább kíváncsivá váltam. Kutakodtam egy kicsit, hogy mit is érdemes meghallgatni az észt komponistától, így esett a választás a Tabula Rasa-ra.
Meg kell hogy mondjam, nem csalódtam. A két hegedűre írt hegedűverseny, melyben a kíséretet vónószenekar és zongora adja, első perctől elkápráztatott. Bús melankólia gyönyörű dallamokba ágyazva. Hosszan az éjszakába nyúló, súlyos beszélgetések utáni csendes gondolatrendezéshez több mint ideális.
Legjobb tudomásom szerint a kortárs művészeten végighaladó hullám egyre inkább arra ösztönzi a művészeket, hogy az erős érzelmek kiváltása érdekében olyan eszközökhöz nyúljanak, melyek könnyen megbotránkozást és rossz szájízt vonnak maguk után. Gondolok itt a sokáig tabuként kezelt dolgok nyílt bemutatására. Értem én (és hiszem is), hogy az underground művészet egyik legfontosabb mozgató ereje abból a dacból ered, melyet a folyamatos árral szemben való úszás táplál. Mindezzel együtt nem érzem úgy, hogy az egyedüli mód arra, hogy a sodrással szembe kerüljünk a puritán és sokszor öncélú naturalizmus. Kiváltképp a mai világban, mikor a kommersz “művészet” legfőbb ellenpólusát a mély és értkekben gazdag alkotások adják.
Bartis Attila regénye -bár én nem olvastam, csak a film alapján van róla képem- a végsőkig feszít minden olyan húrt, mely az ember lelki békéjének stabilitásában (vagy instabilitásában) szerepet játszik. Nem tett másként Alföldi Róbert sem, mikor rendezőként vászonra vitte a könyvet. Félreértés ne essék: nem gondolom, hogy a túlzott prüdéria beszél belőlem, de bizonyos momentumok közel álltak ahhoz, hogy kicsapják nálam a biztosítékot (ami majdnemhogy példa nélküli lett volna). Mindazonáltal el kell ismernem, hogy a színészi játék zseniális. A figurák hitelessége egy pillanatig sem szenved csorbát, ami a szerepeket látva nem kis munkát és tehetséget sejtet. Összességében a film pont azon a rendkívül vékony mezsgyén mozog, mely nálam a lélektani határt jelöli, ennélfogva nem tudom elítélni Alföldi rendezői munkáját. Talán néhol lehetne kicsit komformistább. Úgy érzem kellenek az ilyesfajta ingerek is, csak talán nem ekkora intenzitással. Tehát aki úgy dönt, hogy megnézi, az jó előre készüljön fel, hogy ez távolról sem egy vidám, könnyed filmecske, hanem egy letaglózó, végletekig feszített, fojtogató dráma.
Maár Gyula filmjében rengeteg a filozófiai mélységű, értékes és nyelvileg is gondosan cizellált gondolat. Döntően Simone Weil szavai ezek. Az ember egyszeri megnézés után képtelen felfogni mindazt, ami a filmben elhangzik. A hosszú monológok alatt szinte képtelenség végig ébren tartani figyelmünket, ám ez alapvetően szükséges ahhoz, hogy a plasztikus metaforákkal átszőtt, örök érvényű gondolatoknak egyáltalán a közelébe kerüljünk. Isten és ember kapcsolatának boncolgatása nem áll tőlem távol, de hazudnék ha azt mondanám, hogy sikerült mindent megértenem. Talán mondanom sem kell, hogy meglehetősen vékony az a réteg, ahol a film értő (vagy bármilyen) közönségre talál. Nagy kár…
Snétberger Ferenc ismét Magyarországra látogatott. Kedvenc zenészemet szokásos triójából most “csak” a kiválló dobos Paolo Vinaccia kísérte el (szokás szerint “Almost Musician” feliratú pólóban 
). További két vendége is volt az estének: Tony Lakatos és Howard Levy személyében. Nem kis várakozással telve ültem le a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem második emeleti erkélyének ötödik sorában lévő ötös székre. A terem szép lassan megtelt -kisebb lyukaktól eltekintve. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Snétberger Ferenc lépett a színpadra, és egy gyönyörű szólóval adta meg az este alaphangulatát. A zenészek azt szokták mondani, hogy a hang a kézben van. Ez egész biztosan így is van, ugyanis nincs még egy olyan gitáros, akinek a kezében úgy szól a hangszer, ahogy azt Snétberger kezében teszi. Az érzelemgazdag, tiszta hangzás természetesen Tom Launhardt hangszerkészítő mester munkáját is dícséri, de közel sem lenne teljes az élmény Snétberger Ferenc alázattal és szeretettel teli játéka nélkül. A fentebb említett improvizatív szólóba kis idő elteltével bekapcsolódott Vinaccia, így a szám végül duetként zárult. Ezek után Tony Lakatos lépett a színpadra szaxonfonja kíséretében. Az így trióvá duzzadt csapat belekezdett a következő szám előadásába. A harmadik dal előtt megjelent az előttem ezidáig ismeretlen Howard Levy szájharmónikájával. Ha emlékezetem nem csal a harmadik szám a Gommé című szerzemény volt a Joyosa albumról. Az eredeti változatban Markus Stockhausen trombitaművész egyedül alkotja a fúvós szekciót, így kissé szokatlan volt, hogy most Tony Lakatos szaxofonja és Howard Levy szájharmónikája felelős a jól ismert dallamokért. A negyedik szám Levy egyszemélyes, elképesztő szólója volt, mely virtuozitásában emlékeztetett a tavaly márciusi Snétberger koncerten Lendvay József által előadott, páratlan hegedűszólóra. A koncert további része már egyetlen éteri utazásként mosódik össze az emlékezetemben. A közönség még kétszer visszatapsolta a művészeket -valójában ha rajtam múlik még két nappal később is ott játszottak volna, de mindennek megvan a határa. Öröm volt látni, hogy Snétberger itthon mekkora megbecsülésnek és szeretetnek örvend, melyet minden kétséget kizáróan meg is érdemel. Azt hiszem korunk egyik legnagyobb gitárművésze (számomra kategórikusan a legnagyobb), akire mindig is fel fogok nézni, mint a művészet emblematikus alakjára és a Művész eklatáns példájára.
Ahogy a cím is mutatja, ez a darab az emberi ösztön bugyrain keresztül kalauzolja a nézőt. Véleményem szerint ilyen témában csakis olyan darabnak van létjogosultsága, mely nélkülöz mindennemű könnyedséget és óvatoskodást, továbbá nem tartja túlságosan fontosnak azt a konformitást, mely biztosítja a széles néptömegek elismerését. A Frenák Pál Társulat darabja ilyen. A hangulat az előadás kezdetétől egészen a végéig nyomasztó, ehhez a rendhagyó látványvilág mellett, a már-már frusztráló ipari zaj is nagyban hozzájárul. Maradandó emlék.
„egyszer biztosan. most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk volna. mintha soha. Vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott. Még szinte karcol. – vissza se nézz. menj, mondom. szakadjon át a fal, ahol az egyiknek mindig jobban, és ilyenkor mégis annak kellene át a falon, akinek nem. a másik meg cipeli majd a hátán a fordított testet. néha leteszi, nézi csak, hallgatja, ahogy mozdulatlan. – de egyszer biztosan, ha a kezem majd megint. és ha akkor nem lesz idegen, mint egy tárgy. akkor kellene talán újra. de most ne nézz Vissza, menj, mert ott te sem az leszel, aki Ha nem találkoztunk volna” /Varga Mátyás: Soha, vagy… Frenák Pálnak/
