Menü

Jön az éj, a sötétség,

magam vagyok még.

Lopakodó csillagok

az égen, életük fény,

történetüket írják rég.

Mondd, mit tegyek, ha

elfog a kétség, a hűvös

éj didergő mélyén

átölelnél, hozzám

beszélnél.

Suttogj....

megérintenél, becéznél,

akkor talán

nem félnék.

Téli estén, távoli csillag

fényén emlékeim

bekopognak elmémbe,

félig gyermeklányként

belekóstolva az életbe,

kapaszkodtam két kezedbe.

Sétáltunk hóesésben,

bámultunk  lámpafénybe.

Hallottam  hópihe hangját,

láttam házak kéménye

füstölő pipáját, s nem

vágytam meleg szobába,

forró volt kezed,

szerettelek.

Hűvös, tiszta víz, tükrében

látom magam,  életem.

Eltűnődöm, hegedű

négy húrján gyengéd kéz

halk dallamot csal elő,

sír, magával hív, elbódít

érzések hídjain.

Egyedül jajong, szél

zúgása kíséri, vele

versenyezni kész,

átírná törékeny zenéjét.

Kortyolok, poharam,

s vizem benne  hideg,

őrzi törékeny életemet.

Múltak a napok, hónapok,

néha szomorúak, máskor

vidámabbak, de szavad halk,

kimért maradt.

Néha hallottam hangodat,

láttam, a betegség testedbe

harap, a fájdalom kímélet

nélkül jajongva szalad.

Elméd dadogott, nem találtad

a szavakat, helyette néztél,

szomorún, messze bújó,

elrévedő tekintettel.

A gyógyítás oly kevés,

a simogatás mit sem ér.

Az életből elindulsz,

messzire mégy, szökevény.

Hiába kértelek, maradj,

várj még, ne hagyj itt,

ne vedd el szemed gyöngyeit.

Fáradt tested többé már nem

fáj, nem ölelhetlek tovább.

Két öreg a kapu mellett ül,

szemükben kíváncsiság

csücsül, ki előttük elhalad

megszólatlan nem marad.

Életük történetét tudja a

két vénség, azt is amit

senki meg nem élt még.

Suttog a két száj, hallottad?

Nem.... Pedig mondtam..

Tudod, annak az ángya...

ja, és a térde kalácsa,

meg az ő kisebbik lánya.

Jaj, a térdem,  jaj a csúz,

a göcs mindent összehúz,

felállni nem tud egyik sem,

ki segíti a két suttogót fel?