Menü

Bánat hegyen könnyvirág,
bontogatja mélyre hajló bimbóját,
szomorú szirma illatot szitál.

Inda karján kismadár,
tüske lábát felsebezi; könnye
és félelme: viharban a tetszhalál.

Kezedben tartott szívem
vergődő szomorúság, az ősz valamit
halkan suttogott, nagyon halkan suttogott.

Ősz hozott, ősz visz el.
Rongyos foszlányok
mállanak az idő savában,
nem használok színfogót.

Nem értettél meg,
hervadt, mű-szóvirágod
megalázott. Amit érzek:
nem átjáróház vagyok.

Ha felbukkan neved
emlékeimben,
már nem tudom ki vagy,
nem találom memóriám

szögletében a hozzá
tartozó arcot,
hamuba hullott
szavakat, segít a kór.

Kép: Bernáth Aurél. Tél

A pillanatot adtad,
jövőt soha.
Most a múltat hagyd
nekem, lepje út pora.

Árny lebeg mellettem,
volt élet tanúja:
simítására megrezzenek,
érintése bársony, puha.

Köd előttem,
köd mögöttem,
ködből jöttem,
ködbe mentem.

Kép: Pintér András fotója

Eltelt újra egy év,
itt állok az emlékezés ünnepén.
Hideg kő rejti sírotok mélyén
elmúlt életetek szépségét.

Szekrényemen fényképetek,
naponta százszor ránézek.
Szép emlék: házasságkötésetek
ötven éves évfordulóján.

Mécsesek pisla fényénél
örök életű koszorú.
Halál melletti életigenlés:
kinyílott kék ibolyák.

Kép: saját fotó

Az idő, a kis gonosz véges,
és neked elfogyott.
Toltad, húztad-vontad,
nyújtottad néha,
máskor kergetted.

A mutató pedig konokul,
előre szabott útján
tovább baktatott.
Kérdésedre választ
mégsem adott.

tik-tak, tik-tak...
és tovább hallgatott