Menü

Sötétben és fényben,
a végtelenben találkozó
sínpár az idő végtelenjében
meg nem áll.

Szavak nélkül kattogja
a vonat alatt: a történet
egyszer véget ér, az emlék
majdnem szép.

Karácsonyi havazásban
térdig ér a hó, óriás
pelyhek surrognak
csiklandozzák arcomat.

Simogat a pillanat,
felragyog lámpa alatt
gyémántja, mielőtt arcomra
rajzol és elolvad.


Kép: Tudós Rita fotója

Néma téli éjben
néha halk nesz
riaszt.

Megrettenek,
azt érzem, valaki
figyel.

Kopasz faágon
bagoly laposan
pislog.

Bizonytalan léptekkel,
vissza-visszanézve
lassan haladok.

Talán lámpa
fényköre alatt
bátorságra kapok.

Hallgatag erdő mélyén
barangolok, lassan haladok.
A fák között gallyakat taposok,
ágak között a napfény beszalad
incselkedik velem, és a madarakkal.

Zöldben futó kék ragyogás
messze derengő aranyszínű varázs.
Libegő levél utasa kicsiny darázs.
Nézem összecsukott csillogó szárnyát,
duruzsolva hívogatja messziről párját.

Kicsit szomorkásan magam vagyok,
emlékek között matatok. Leporolom,
újra sarokba rakom, könnyet morzsolok:
fátyol hullott szememre tőle.
Elviszem elhagyott álmom: temetőbe.

Kép: Mészáros László Eltévedt színek című alkotása

Frissen hullott fehér
hóban lábam félve emelem,
benne hagyom nyomaimat,
bármennyire nem szeretem.

Hó lepte be hajamat,
arcomon víz folyik patakban,
sétálok a lámpák alatt,
törölgetem csendesen.

Nem tudom, mit törlök,
havat, vagy a könnyemet.
Nem érzem, a hidegét,
égeti bőrömet.

Tenyeremben alma
érett halma.
Oldalán fény
csúszott balra.

Szára mellett
takarja levele
zöld föld dermedt
sebhelyét.

Háború tépte,
szél bélelte,
vihar dúlta,
vulkán gyúrta.

Gyógyítanám,
ha tudnám
ültetnék rá fát,
simogatnám mint kisbabát.