Menü

Napsütéses hidegben
elgondolkodva andalgok,
surrogó falevelek alatt
emlékek szépséges sora.

Gyermekként magasra
ágaskodtam hozzátok:
oly picike voltam, s
ti oly nagyok.

Éveink rohantak,
felnőttem, magasabb
lettem nálatok.
Egy-egy szomorú napon
magamra hagytatok.

Már nagymama vagyok,
unokáimról gondolatban
mesélek, míg állok sírotok
mellett, és a mécses
pisla fényébe bámulok.

Kép: Dr. Krekó Imre Madarak az égen

Fekete felhők gyűlnek,
szélükön varjak ülnek.
Károgó parti kezdetén,
meleg szoba rejtekén
hallgatjuk őket, te meg én.

Surrogó szárnyak
égi vitorlákká válnak,
cikáznak szél hátán,
pihennek fa ágán.
Jövőt jósol a sámán.

Monoton mormol,
tűzben csontot kormol.
Bojtos botjával koppant,
lába ritmusra csosszan.
Szívem félelemtől dobban.

Fenyők között hideg szélben
kristályhó kavardul.
Hold ezüstfényében
gyémántként ragyog makacsul.

Sarlóján fényfüzér-pókháló,
ölében gyertya pisla lángja.
Csilingelő csengettyű
szendereg ölelő karjában.

Szent este éjjelén készül
ajándékkal kicsi és vén.
Csomagot bont bűvöletben,
szeretet kél a lélekben.

Nem vagy már több,
mint bárki más.
Léted csak egy
szemvillanás.

Emlékeim közt
a szél ki-be jár,
magával sodorja
mit senki sem óv már.

Néhány szó marad
mementóul a múltra;
hó hull lassanként,
s paplant terít az útra.

Kép: Zuly Guerra

Szokatlan érzékelés:
álmodás, vagy ébrenlét.
Érzem még tenyered melegét,
bőrömön monoton siklását.

Mintha hangod hallanám,
suttog az éj sötét mélyéről.
Félelemtől borzongok,
hangosan kérdezem: talán te ?

Falra rajzol mintát a pirkadat,
elűzi az éji hangokat.
Szemhéjamon a fény szemembe tör,
illúziók után előttem tükör.