Menü

Őszi ködben, szűrt napfényben
fák ágain, levelek helyén
varjak állnak, megrezzenek,
károgva messze szállnak.

Rövid röptük után temető
kerítésen, sírok dombján
újra nyugalmat találnak,
néha hallani rekedt daluk.

Hideg kőre letérdelek,
koszorút igazítom,
s gyertyát gyújtok,
gyenge fényébe bámulok.

Emlékeim polcán matatok,
hozzátok szólok,
választ nem kapok,
elképzelem mit mondanátok.

Látom magam összetörten,
homlokodat pusziltam,
suttogva kérdeztem:
végre megfelelek neked?

Szóltam: add utoljára
kis kezed, könnyeim
között simogattam.
Hidegét ma is érzem.

Késő már
nincs többé vágy.
Hazugságaid után
a fáj se fáj.

Elvesztél az időben,
ölembe senki nem
hajtja fejét.

Elfelejtettem, milyen
szeretni.
Kócolni hajad,
addig simogatni bőröd
amíg fáj.

Őriztem szépnek hitt emlékedet:
időnként leporoltam, simogattam.
Azt mondtad sose kellett volna...

Egy mozdulat, és söpörtem mindent:
kuka se kellett, hullott, törött az
összes apró darabokra.

Ragasztó se kell, nem akarok
összerakni már semmit,
hallani se rólad egy szót sem.

Merülj el oda, ahonnan jöttél valaha;
takarjon be az életed ragacsos sara.

Mi az error meséld el nekem:
error a hiba, mi életem
megbicsaklott sora.

Hittem a hiteltelent, vesztettem
szerelmet - szenvedélyt,
ezt dobta a gép.

Error után restart: bootolok újra,
tiszta lappal indulok, nincs rajta
betű nyoma.

Írom újra sorsom bitek és
bájtok halmazában, keresem
a kapcsoló pontokat.

Kiss Noró cím ajánlására született meg ez a vers

Hirtelen megsárgult hullongó falevél
szárnyak nélkül szárnyra kél.
Szívemben szomorúság él,
jó volna gyermeknek lenni még.
Simogatnátok arcom, súgva: ne félj.

Helyette emlék éled lelkemben,
utolsó estén mikor láttalak
gyenge kiskezed úgy rebbent,
mint remegő, fáradt kismadár.
Két tenyerem közé fogtam,

nem mozdult, pihegett csak csodára várt.
Arcodon lázrózsa pírja nyílott.
Nehezen indult lábam, menni kellett.
Ajtóban álltam hosszan, nehéz volt az út.
Lassú könnyem hidegen arcomon elindult.

Éjszaka csendjét telefon
sikoltása törte fel: álmomból
riadva nem értettem.
Szólt a hang: kórházból a nővér vagyok.
Elment, meghalt, a reggelt már nem érte meg.