Menü

Hallgat az erdő,
hallgatok én,
lassan lépek,
nézek lábam elé.

Mohos fatörzsén
lassul a lét,
zöldellő vére
hullik lábam mellé.

Esőtől ázott
rőzse roppan,
talpamra tapad
a halott falevél.

Csillag csókolja a napot,
felhő öleli az eget,
könnye eső: csepereg.

Hold szánkázik
szivárvány ívén
útja vége tó tükrén.

Fagyott földön árva madár
fészkét elvitte a nyár,
szomorú dala messze száll.

Búcsút intek neked,
becsukom a szemem,
elkerül az álom mégis.

Jó volna, ha néha meglátnál,
a sötétben hozzám bújnál,
ha néha megsimogatnál,
ha a hajam a szélben
összeborzolnád.

Jó volna, ha néha megfognád
hideg kezem, kezed kesztyű
helyett kesztyűm lenne,
melegével fagyomat
megolvasztanád.

Jó volna, ha néha könnyemet
törölnéd, arcomon jéggé
fagyott nyomát simítanád,
kandallóban tüzet gyújtanál,
ölembe fejed hajtanád.

Neked könnyű volt elmenni,
nem neked fájt.
Távozóban még hátad sem
láttam, s nem szóltál hozzám,
hiszen hallgattál.
 
Havas sínen a vonat zakatolt,
összetört szívem: darabokra
hullt üveggömb.
Szilánkjai csillogtak néha
rátévedő napsugárban.
 
Jegenyesor között vitt utam
ágai nyújtóztak felém, féltem.
Fagyosan suttogták titkukat:
tél után tavasz jön,
sok kis madár fészket rak.

Negyven éve
hideg téli szombaton,
mire este lett elfáradtam
nagyon.

Furcsán mocorogtál,
gondolatban kérleltelek,
pont egy hónapod van még,
maradj nyugton, aranyom.

Hiába volt szép szó,
simogatás, makacs kismanó.
Picuri babám, az idő szaladt,
s te nem hagytad magad.

Indulni kellett sietve,
gyorsaságod kergetett.
Tűnődtem, vajon kisfiú,
vagy kislány a kis csodám.

Tudtam, tündér leszel.
Kislány, szólt az orvos,
pöttöm barna hajú
kisbaba.

Szaladtak az évek,
és felnőtt lettél,
de nekem örökké
a kislányom maradsz.