Tótágast állt a világ...
Süket óráin,
szörnyülködöm,
s arra vágyom,
legyek túl az
élet nevű rémálmon.
Szeretem a létet,
tisztelem az embereket
bölcsességükért,
küzdésükért,
de bosszant
a kishitűség és gyávaság,
s leplük alatt elkövetett
megannyi gazság.
Elfedik előlem az eget:
a patyolatkéken úszó fellegek
alatt kondenzcsíkot húzó
repülők zaja elől a gondolat
fejvesztve menekül.
Szépséget álmodtam:
másféle csodát, közös nevezőre
jutott a világ, nem kellett senki
érdekét védeni, hónapok végén
filléreket sorba állítani,
éltünk csendesen, nem gyötört magány,
friss rügyek fakadtak a fákon, bokrokon,
meggyógyult az idő, kegyes adomány,
a fiatalság önzetlenné vált,
a szótárból kiesett a lap, melyen ez állt:
Namajdénmegmutatomneked
hogy egy életre megjegyezd.…
Tótágast állt a világ,
évszázadok óta először
mindenkit önmagává tett.
Testvér, maradj ki voltál.
|
E világ nem az én világom
nem találom
hiába keresem helyem
elindulok visszanézek
arcodon csodálkozást érzek
nem kérdezem
nem hiszed
az élet nem csak előre
szabott út
aki bátor vihar után tavaszt kap
gyatrává romlott test megpihen
vigaszul a messzeség
rajzolt szürke határán túl
viharfelhős sötét ég
mélyén felgyúlnak
reményeink, a csillagok. |
