Menü

Költészeti kávéházban ülve
elmerengek magamba merülve.

Asztalomra kintről betör a fény
a táncos játéka cseppet ledér.

Minden mozdulata bájos, szerény,
kecsessége igéző, nem kevély.

Balerinaként karomra téved,
melegíti, mint hűvös sötét éjt,

sosem tévesztve az örökös célt:
léted ne legyen hamis, mesterkélt.

korán jött szeles őszön a hideg

kéretlen erővel szobámba betört

régi emlékem vele rám köszönt

gyermekként az iskola visszavárt

szomorkás félmosollyal fanyalogtam

még meleg a nyár padba ülni kár

húzta kezem makacsul mélyre táskám

nyafogtam is néha elég volna már

vége lett a diáklétnek helyem másé

könnyemet irigyen töröltem titokban

fájó szívvel néztem a téren virgonc

gyerekek után kikre becsengetés várt

két konok szinusz és egy kotangens

szögfüggvény makogó megoldása

között nem ártana pihenés

végén vonj négyzetgyököt

sem húr sem érintő ne szelje

ketté körbe írt tépett életed

megoldó képlettel többszörösen

bárhogy is rendezed egyenleted

ismeretlenét csak te fejezheted ki

mikor végre mered egyszerűsíteni

orgonaszó mély regiszterében

csendülnek csupasszá lett szavaid

csupasz testű bomlott elméd

fájdalom kínja hatol beléd

hiába üvöltesz ez  a nemlét

pokoli kín hasít beléd pengét

Kép: Fájdalom és szenvedés.
Ernest Gotthard pasztellfestménye.

ősz fon hálót nyár hajába

borzolja és megcibálja

színes kavalkádja

tobzódik a tájban

bágyadtság költözik

lebukó nap sugarába

simogatja vigasztalja

kérleli ám mindhiába

surrogó eső pereg

cseppen csobban

pocsolya pocakja

mélyülő tóvá toccsan

hideg szél fújja dalát

hártyás felszíne rezzen

diktálja mohón monoton

visszatérő ritmusát

csípője csalfán ring

csobogó dala dadog

visszacsal cirógatva

ágyadba álompatakod