DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Indulatátvitel: a túlhaladott térkép
Az idejét múlta nézőponthoz való föltétlen ragaszkodás sok idegés
elmebetegség alapjául szolgál. A pszichiáterek ezt transzferálásnak,
indulatátvitelnek nevezik. Ahány pszichiáter, megannyi
definíció. Saját meghatározásom ez: az indulatátvitel a gyermekkorban
kialakított és akkor helytálló világnézetnek a felnőttkorba
való helytelen átvitele.
Az átvitel mindig káros és átható, de gyakran leplezetten nyilvánul
meg. Legtisztább példái azonban világosak. Volt egy betegem,
akinek gyógykezelése éppen a transzferálás miatt vallott kudarcot.
Harmincas éveiben járó, jó képességű, de sikertelen számítógép-
technikus volt, aki azért keresett föl, mert felesége elhagyta,
s magával vitte két gyermeküket is. Felesége távozása
nem tette különösen boldogtalanná, de gyermekei elvesztése elkeserítette.
Visszaszerzésük reményében szánta el magát a pszichiátriai
kezelésre, mert a felesége kijelentette: addig nem tér viszsza,
amíg a férje nem esik át pszichoterápián. Az asszony elsősorban
azt panaszolta, hogy férje állandó jelleggel féltékenykedik
rá, s ugyanakkor távolságot tart vele szemben: hideg, nem
mutat érzelmeket. Arról is panaszkodott, hogy a férje túl gyakran
változtat állást. A férfi kamaszkora óta észrevehetően bizonytalan
életet élt. Kamaszkorában gyakran akadt dolga a rendőrséggel,
háromszor be is csukták: ittasságért, garázdaságért, "csavargásért",
a közhatóság akadályozásáért kötelességének teljesítésében.
Kimaradt a műszaki főiskoláról, mondván: "A tanáraim mind álszentek
voltak, alig jobbak a rendőrségnél." Mivel a számítástechnikában
kiemelkedő és alkotó képességekkel rendelkezett, a
szakma nagyon megbecsülte. Sohasem sikerült azonban egyetlen
állását sem másfél évnél tovább megtartania. Néha kirúgták, rendszerint
felmondott, miután szóváltásba keveredett főnökével, aki
mindig "hazug csaló volt, akit semmi sem érdekelt, csak saját pozíciójának
biztosítása". Leggyakoribb kifejezése ez volt: "Senkiben
sem lehet megbízni!" Gyermekkorát normálisnak, szüleit átlagosnak
nevezte. A rövid idő alatt, amíg eljárt hozzám, mégis
több olyan esetről tett könnyedén említést, amikor szülei cserbenhagyták.
Születésnapjára egy kerékpárt ígértek neki, de elfeledkeztek
róla, s valami mást vettek. Egyszer meg teljesen kiment
a fejükből a születésnapja, ebben azonban nem érzett semmi kivetnivalót,
mert a szülei "nagyon el voltak foglalva". Megígérték,
hogy ezt vagy azt csinálnak majd a hétvégén, de rendszerint túlságosan
"el voltak foglalva". Gyakran nem mentek el érte valami
összejövetelre, vagy az iskolából felejtették el hazavinni, mert
"tele volt a fejük".
Ez a fiatalember gyerekkorában számos alkalommal csalódott
szülei gondoskodásának hiánya miatt. Hirtelen vagy fokozatosan
- nem tudom, melyik az igaz - ráébredt gyerekkora delén, hogy
nem bízhat meg saját szüleiben. Amint azonban ezt fölismerte,
megkönnyebbült és élete kényelmesebbé vált. Többé nem várta
el szüleitől ígéreteik betartását. Amint nem bízott többé bennük,
csalódásának gyakorisága és súlya drámaian csökkent.
Az efféle igazodás azonban későbbi problémák alapjává válhat.
A gyerek szemében a szülők a mindenség: ők képviselik a
világot. A gyereknek nincsen módjában összehasonlítást végezni,
nem tudhatja, hogy más szülők különböznek az ő szüleitől, s
gyakran különbek. Föltételezése szerint a dolgok rendje az, ahogyan
szülei teszik őket. így a gyerek nem azt ismerte föl, hogy
"nem bízhatom szüleimben", hanem a megfigyelés így fogalmazódott meg:
"Nem bízhatom az emberekben!" Ez lett a térkép,
amellyel kamaszkorba és felnőttkorba lépett. Ilyen térképpel -s
ráadásul a csalódások okozta indulatokban bővelkedve - lépett
tovább, s nem csoda, hogy állandóan összeütközésbe került a
"hatalom" tipikus figuráival - a rendőrséggel, a tanárokkal, a munkáltatókkal.
Mindeme konfliktusok pedig csak megerősítették érzésében,
hogy az emberekben nem lehet megbízni. Sok alkalma
volt térképe újrarajzolására, de ezeket mind kihagyta. Egyfelől
azért, mert ahhoz, hogy rájöjjön: a világban vannak bizalomra érdemes
emberek, olyan kockázatot kellett volna vállalnia, ami térképe
átrajzolása nélkül nem lett volna elképzelhető. Másfelől:
ebben az esetben át kellett volna értékelnie viszonyát szüleihez,
be kellett volna ismernie, hogy nem szerették, hogy gyermekkora
nem volt normális, és szülei érzéketlenségükben éppenséggel
nem voltak átlagosak. Mindez nagy fájdalommal járt volna. Végül
pedig: bizalmatlansága végeredményben megkönnyítette viszonyát
az emberekkel. Továbbra sem bízott tehát senkiben, és
öntudatlanul is olyan helyzeteket teremtett, amelyek megerősítették
hitében, hogy az emberekkel szemben valóban nincsen he-
lye a bizalomnak. Mindenkitől elidegenedett, képtelennek bizonyult
a szeretet, a melegség, a közelség, a gyengédség elfogadására
és élvezésére. Még feleségében sem bízott. Kivételt csak két
gyermeke esetében tett, akik nem mellé- vagy fölé-, hanem alárendelt
helyzetben voltak, s ezért fenntartások nélkül bízhatott
bennük.
Az indulatátvitellel kapcsolatos problémák esetében a pszichoterápia
szerepe a térkép újrarajzolásában mutatkozik meg. A betegek
azért keresik föl a terapeutát, mert térképük nem használható.
Mindazonáltal ragaszkodnak hozzá, s körömszakadtig harcolnak
megváltoztatása ellen. Ez gyakran lehetetlenné teszi a
gyógykezelést, mint a számítógép-szakértő esetében is. Eredetileg
azt kérte, hogy szombatonként legyen a foglalkozás. Három
alkalommal jött, aztán munkát vállalt hétvégére. Fölajánlottam
neki, hogy jöjjön csütörtökönként. Kétszer eljött, többször nem,
mert csütörtökönként túlórázni kezdett. Azt mondta, hétfőn nem
túlórázik: áttettük a foglalkozást hétfőre. Kiderült, hogy hétfőn is
lehet túlórázni. Közöltem, hogy így nem lehet a kezelését tovább
folytatni. Beismerte, hogy nem kötelessége túlórázni, de hozzátette,
hogy szüksége van a pénzre, s hogy munkája fontosabb
számára, mint a terápia. Azt javasolta, hogy hétfőn esténként jön,
de csak abban az esetben, ha nem kell túlóráznia. Minden hétfőn
délután négykor telefonál, mondta, hogy aznap este tud-e
jönni. Azt válaszoltam, hogy ez nekem sajnos nem elfogadható,
nem tarthatom minden hétfő estémet szabadon abban a reményben,
hogy esetleg meg tud jelenni a kezelésen. Úgy érezte, hogy
ésszerűtlenül merev álláspontot foglalok el, nem veszem figyelembe,
mire van szüksége, csak a saját időmmel törődöm, ő nem
érdekel, s így nyilvánvalóan nem lehet bennem megbízni. Kapcsolatunk
így ért véget, s engem is beillesztett az emberi megbízhatatlanságról
festett képébe.
Az indulatátvitel problémája nem merül ki a beteg és a terapeuta
kapcsolatában. Fennáll szülők és gyerekek, férjek és feleségek,
munkáltató és alkalmazott között, ugyanúgy csoportok, sőt
nemzetek között is. Nem érdektelen azon elgondolkozni, milyen
szerepet játszik például a nemzetközi kapcsolatokban. Egy ország
vezetői ugyancsak hús-vér emberek, nekik is volt gyerekkoruk,
őket is tapasztalataik formálták. Milyen térképpel élt Hitler,
és hogyan szerezte meg? Milyen térképük volt azoknak az amerikai
politikusoknak, akik a vietnami háborút folytatták? Nyilvánvalóan
alaposan elütött az őket követő nemzedék térképétől. Az
előző nemzedék térképének formálásában milyen szerepe volt a
nagy gazdasági válságnak, s az ötvenes és hatvanas évek tapasztalatai
milyen módon alakították a fiatalabb nemzedék térképét?
Ha a harmincas és negyvenes évek élményanyaga szerepet játszott
a vietnami háború folytatásában, mennyire felelt meg az így
kialakult térkép a hatvanas és hetvenes évek valóságának? Hogyan
érhetnénk el, hogy a térképeket gyorsabban sikerüljön a
megváltozott valóságnak megfelelően átalakítani?
Az igazságot és a valóságot akkor kerüljük ki, amikor elfogadása
fájdalommal járna. A térkép újrarajzolásához önfegyelemre
van szükség. Ennek egyik előfeltétele az igazsághoz való feltétlen
ragaszkodás. Azaz föl kell ismerni, hogy jólétünk érdekében
az igazság mindig fontosabb pillanatnyi lelki kényelmünknél.
Ebből következően pedig meg kell tanulnunk, hogy a pillanatnyi
lelki nehézségek nemcsak jelentősek, hanem kívánatosak
is az igazság keresésében. A lelki és szellemi egészség nem más,
mint a valósághoz való állandó ragaszkodás.