Önismeret, szabadság.

A szerendipitás, azaz a mindennapok
szerencsés véletlenjeinek csodája

Elképzelhető, hogy megértjük a tudatalatti hatalmas bölcsességét mint az agy molekuláris működésének utolsó, még érthető szintjét. Ekkor azonban még mindig értetlenül állunk az ún. pszichikai jelenségek előtt, melyek valamiképpen nyilvánvalóan összefüggésben vannak a tudatalattival. Montague Ullman és Stanley Krippner bonyolult kísérletek sorozatával bebizonyította, hogy egy ébren lévő ember képes képzeteket közölni egy tőle több szobával odább alvó emberrel: ezek a képzetek megjelennek az alvó álmában. Az efféle képzetközlés nemcsak tudományos kísérletben fordul elő. Nem ritka jelenség, hogy két ember egymástól függetlenül azonos vagy meglepően hasonló álmot lát. Hogy miképpen lehetséges ez, fogalmunk sincsen. De megtörténik. Egyik éjjel álmot láttam, melyben hét képzet jelent meg. Később megtudtam, hogy egy barátom, aki két nap- pal előbb házamban aludt, ugyanezt a hét képzetet látta álmában, méghozzá ugyanilyen sorrendben. A jelenséget nem tudtuk
megmagyarázni. Nem találtunk semmilyen közös élményt, amely a jelenséget megmagyarázhatta volna, és értelmes módon nem tudtuk megfejteni az álmot. Éreztük, hogy fontos dolog történt; az eset olyan valószínűtlen volt, hogy nem lehetett véletlen. A valószínűtlen, természeti törvényekkel nem magyarázható jelenségek gyakori előfordulását nevezzük a szinkronitás elvének. Barátom és én nem tudtuk, hogy miért láttunk hasonló álmot, de feltűnt, hogy a két álom időben közel esett egymáshoz. Ezt fontosnak gondoltuk. A nagyjából egyidejű és tartalmában azonos álmok jelensége azért pszichikai, azaz természetfölötti, mert gyakorisága szöges ellentétben áll statisztikai valószínűségével. Jelentése homályos, mint a legtöbb pszichikai jelenségé. Másik érdekes jellemzője, hogy előfordulása szerencsésnek tetszik alanya számára. Egy érett, nagyon szkeptikus és köztiszteletben álló tudós jár hozzám analízisbe, s nemrég a következő esetről számolt be: "Utolsó foglalkozásunk után a tó mentén hajtottam haza, mert gyönyörű nap volt. Mint tudja, ezen az úton sok kanyar van, amit nem lehet belátni. Talán a tizediknél hirtelen az jutott eszembe, hogy a kanyar túloldalán éppen előz egy autó, tehát az én sávomban halad nagy sebességgel. Azonnal fékeztem, és megálltam. Rögtön megjelent egy autó, előzés közben, nagy sebességgel, az én sávomban, s még így is alig fért el mellettem, pedig az út szélén álltam. Ha nem húzódom le, biztosan összeütközünk. Mégis, fogalmam sem volt, miért álltam meg. Megtehettem volna bármelyik kanyar előtt. Sokszor megjártam ezt az utat, s bár mindig veszélyesnek tartottam, még soha nem jutott eszembe, hogy megállják egy kanyar előtt. Nem hiszek a csodákban, de itt aligha van más magyarázat." Lehetséges persze, hogy e normálison túli jelenségek károsak is lehetnek. Csodával határos balesetek is léteznek, nemcsak csodá val határos megmenekülések. Ezen a területen nem végzett senki kutatómunkát. Csak annyit állapíthatok meg, hogy a hasznos "vé letlenek" száma túltesz a káros "véletlenekén". A hasznos jelenség nek kiváló példája Carl Jung "szkarabeusz"-álma, amelyet a szinkro nitásról írt cikkében közöl, s melyet most teljes egészében idézek. 128 "Példám egy fiatal nővel kapcsolatos, aki pszichológiailag megközelíthetetlennek bizonyult, bár a kezelésben ő is, én is nagy erőfeszítéseket tettünk. A nehézség abban rejlett, hogy a fiatal nő mindig mindent jobban tudott. Kiváló iskolázottsága remek fegyverrel ruházta fel, kartéziánus racionalitással, amely a valóságot kifogástalan geometriaként látta. Egy ideig azzal próbálkoztam, hogy kegyetlen racionalizmusát egyfajta emberibb értelemmel feloldjam, de végül kénytelen voltam annál a silány reménynél kikötni, hogy egy váratlan esemény majdcsak a segítségemre siet, valami váratlan és irracionális, ami végre áthatol intellektuális páncélzatán. Egy napon ültem a szobámban, betegemnek háttal, és az ablak felé fordulva hallgattam véghetetlen beszédét. Érdekes álmot látott az éjjel, arról számolt be. Álmában valaki egy aranyszkarabeuszt adott neki, egy drága ékszert. Míg álmát mesélte, arra lettem figyelmes, hogy valami többször megkoppantja az ablakot. Odafordulva láttam, hogy egy nagyobb repülő rovar kopogtatja az ablaktáblát, mint aki be akar jönni a szobába. Ezt furcsállottam: miért akarna egy rovar a napfényből a sötét szobába jönni? Kinyitottam az ablakot, és a berepülő rovart elkaptam. Egy szkaraboid bogár volt, tehát nem szkarabeusz, de azonos rendbe tartozó lény (Cetonia aurata), melynek aranyzöld színe igen hasonlatossá teszi a szkarabeuszhoz. Az elfogott bogarat azonnal átnyújtottam betegemnek, ezekkel a szavakkal: >Parancsoljon, itt van a szkarabeusza. Az eset elérte a célt, áthatolt a nő intellektualitásának vértjén. A kezelés a következőkben sikeres véget ért. "* Ez a szerendipitás jelensége. A szót az amerikai értelmező szótár a következőképpen határozza meg: olyan értékes vagy kellemes dolgok fellelésének adottsága, amelyeket egyébiránt nem kerestünk. A definíciónak sok érdekes jellemzője van. Egyfelől a szerendipitást adottságnak tartja, arra célozva, hogy egyes emberek ren *J. Campbell (ed.): The portable Jung. New York, Viking Press, 1971. 511-512. 213
delkeznek vele, míg mások nem, egyes emberek szerencsések, míg mások nem. Ennek a résznek azonban alapvető tétele, hogy a "kegyelem" mindenkié, csupán azzal a megkülönböztetéssel, hogy van, aki észreveszi és hasznosítja, s van, aki nem. Jung észrevette, mert észrevette a bogarat, beengedte, elfogta és odaadta betegének. Annak okait, hogy egyesek miért nem veszik észre és ragadják meg, később az "Ellenállás a kegyelemmel szemben" című fejezetben taglalom. De hadd jegyezzem meg már most, hogy gyakran azért nem találunk rá értékes dolgokra, mert bár magukat a dolgokat felleljük, nem ismerjük föl értéküket. Öt hónappal ezelőtt egy idegen városban jártam, s mert két elfoglaltságom között volt két szabad órám, fölkerestem egyik kollégámat, s engedélyét kértem, hogy a két órát dolgozószobájában tölthessem, ahol ennek a könyvnek az első részén akartam dolgozni. Mikor odaértem, kollégám felesége fogadott, egy hűvös, kimért asszony, aki sohasem kedvelt különösebben, s több ízben elutasító, szinte rosszindulatú volt velem. Talán öt percig feszengve beszélgettünk. Az asszony megjegyezte, hogy hallotta, könyvet írok, s megkérdezte, miről szól. Azt válaszoltam, hogy a lelki fejlődésről, s nem volt semmi kedvem a dolgot részletezni. Bementem a könyvtárba, és munkához láttam. Félóra múlva megállt a tudomány. A felelősségről írt fejezet nagyon rossznak látszott. Világos volt, hogy bővíteni kellene érthetősége érdekében, de úgy éreztem, hogy a bővítés megbontaná a könyv egységét. Ugyanakkor kihagyni sem akartam ezt a fejezetet. Egy óráig rágódtam a dolgon, minden eredmény nélkül, s egyre jobban elkeseredtem. Ekkor kollégám felesége csendesen bejött a szobába. Félénk volt, bátortalan, tisztelettudó, mégis meleg, egyszóval nem ismer tem rá. "Remélem, hogy nem zavarom - mondta ha igen, csak szóljon, és megyek." Azt válaszoltam, hogy nem zavar, meg akadtam a munkában. Az asszony egy kis könyvet tartott a kezé ben. "Ráakadtam erre a könyvre" - mondta. "Gondoltam, talán érdekelné. Valószínűleg nem. Ám úgy gondoltam, nem tudom, miért, hogy hasznára lehetne." Mivel ingerült voltam és siettem, 128 majdnem azt válaszoltam, hogy elborítanak a könyvek, amelyeket el kellene olvasnom - ami igaz is volt -, és a belátható jövőben aligha lesz időm erre a könyvre. De furcsa viselkedése másféle válaszra késztetett. Azt mondtam, hogy nagyon köszönöm a kedvességét, s amint lehet, elolvasom a könyvet. Hazavittem, bár nem tudtam, hogy mikor jutok hozzá. Aznap este azonban történt valami, ami arra késztetett, hogy minden más olvasnivalómat félretéve ezt a könyvet vegyem elő. Vékonyka kis kötet volt, Allen Wheelis Hogyan változnak az emberek? című munkája. Az egyik fejezet remekül megfogalmazta mindazt, amit saját könyvem annyi nehézséggel járó fejezetében én is meg akartam írni. A következő reggel fejezetemet egy rövid bekezdéssé változtattam, s lábjegyzetben Wheelis könyvét ajánlottam az olvasónak, mint a téma legjobb kidolgozását. Problémám megoldódott. Ez önmagában még nem csodálatos. Egyetlen harsona sem szólalt meg, hogy figyelmeztessen, mi következik. Figyelmen kívül hagyhattam volna a könyvecskét, vagy meglettem volna nélküle is. Mégis, részesültem a kegyelemben. Az eset egyszerre volt különleges és hétköznapi - különleges, mert valószínűtlen, és mindennapi, mert hasonlóan valószínűtlen és hasznos események állandóan megtörténnek, naponta bekopognak tudatunk ablakán, mint a bogár Jung szobájának ablakán. Tucatszor történt velem hasonló eset, mióta kollégám felesége kölcsönadta nekem a könyvet. Mindig is történtek. Van, amit fölismerek, van, amit hasznomra fordítok, anélkül hogy csodálatosságát tudatosan felfognám. Fogalmam sincs, hány kerüli el a figyelmemet.