DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Föladás és újjászületés
Az előbb elmondottak alapján sokak talán úgy vélik, hogy a végső
föladandó - az én és az élet - olyan kegyetlenséget tételez föl
Isten részéről, amely az életből rossz viccet farag, s amelyet sohasem
lehet teljesen elfogadni. Ez a felfogás különösen a mai,
nyugati kultúrában uralkodik, ahol az én szent, és a halál sértésnek
tűnik föl. A valóság azonban éppen az ellenkezője ennek.
Az ember az én föladásával lelhet rá a legmagasabb rendű, legtartósabb
örömre az életben. Ami pedig a halált illeti, a halál adja
az élet értelmét. Ez a titok a vallás bölcsességének alapja.
Az én feladásának folyamata (amely, mint ahogyan az a következő
fejezetekből kiviláglik, összefüggésben van a szeretettel)
legtöbbünk számára fokozatosan megy végbe. Az én átmeneti
feladásának egyik formája külön említést érdemel, mert gyakorlása
előfeltétele a felnőttkori fejlődésnek, s így a lélek lényegi
fejlődésének. Az egyensúlyozás olyan alfajára célzok itt, amelyet
jobb híján "zárójelezés"-nek nevezek. Mit értek ezen? A stabilitás,
illetve az én biztonsága, valamint az új tudás földolgozásához
szükséges nyíltság és én-feladás közötti egyensúly megteremtését.
Az önfegyelemnek ezt a formáját kitűnően írja le az Egy táncoló
Istenhez című munkájában Sam Keen, a teológus:
"A második lépésben túl kell jutni a közvetlen tapasztalás egyéni és énközpontú
felfogásán. Érett tudatosság csak akkor lehetséges, ha feldolgoztam személyes tapasztalatom
minden elfogultságát és előítéletét. Az elmém előtt megjelenő valóság
tudatosodása a figyelem kettős mozgását igényli: az ismerős elhallgattatását
és az ismeretlen üdvözlését. Valahányszor ismeretlen tárggyal, személlyel vagy
eseménnyel kerülök szembe, hajlamos vagyok rá, hogy látásmódomat jelen szükségleteim,
múltbeli tapasztalatom és elvárásaim befolyásolják. Ha valóban méltányolni
akarom egy új értesülés egyediségét, legalább annyira tudatában kell lennem
prekoncepciómnak, hogy (zárójelbe) tehessem őket, míg az újdonságot a
maga valóságában befogadom. Ehhez kifinomult önismeret és bátor őszinteség
kell. Enélkül minden új pillanat csak egy régi pillanat megismétlődése. Az én decentralizálása
szükséges ahhoz, hogy az újdonság valódi erejével jelenhessen
meg, hogy a dolgok, személyek és események különleges jelenléte valóban gyökeret
verhessen bennem."*
*Sam Keen: To a dancing God. New York, Harper & Row, 1970. 28.
101
A "zárójelezés" elve jól illusztrálja a föladás és az önfegyelem
elvének egyik legfontosabb igazságát, azzal, hogy minden föladásért
többet kapunk cserébe. Az önfegyelem a növekedés folyamata.
A föladás fájdalma a halál fájdalma, de a halál egyszersmind
az új születése is. A halál fájdalma a születés fájdalma, és a
születés fájdalma a halál fájdalma. Egy új eszme, fölfogás, teória
vagy megértés megszületésének előfeltétele a régi eszme, fölfogás
stb. halála. így például T. S. Eliot A mágusok útja című versének
befejező részében leírja, amint a három napkeleti bölcs, a
kereszténység elfogadásával, elszenvedi régi hitének föladását.
Mindez régen volt, emlékszem én,
És megtenném újra, de vegyétek észbe
Ezt vegyétek észbe
Ezt: miért vezettek végig ezen úton,
Születésért vagy Halálért? Volt Születés, igaz,
Bizonyítékot kapunk rá, s nem kétes, láttam
születést, halált,
De azt hittem, különböznek egymástól; ez a Születés
Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt
mint a Halál, a mi halálunk.
Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba,
De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben,
Köröttünk idegen nép csüng istenein.
Másféle halálnak örülnék.*
Mivel a születés és a halál egyazon érme két oldalának tetszik,
helyénvaló lenne, ha a nyugati kultúrában megengedett szinten
túlhaladva vizsgálnánk meg a reinkarnáció (újjászületés) elméletét.
Ám akár hajlandók vagyunk komolyan venni azt a lehetőséget,
hogy a halál aktusa egyszersmind újjászületés is, akár nem,
el kell ismernünk, hogy az élet egyidejű halálok és újjászületések
*T. S. Eliot: A mágusok útja. Ford. Vas István. In: T. S. Eliot: Versek. Gyilkosság
a katedrálisban. Bp. Európa Könyvkiadó, 1966. 112.
59
folyamata. "Az ember egész életében élni tanul, s ami még meglepőbbnek
tetszhet számodra, Luciliusom, az ember egész életében
készül a halálra" - írta Seneca közel két évezreddel ezelőtt.
Világos, hogy minél messzebb megy az ember az élet útján, annál
több születésen és halálon esik át, annál több öröm és fájdalom
jut osztályrészéül.
Fölmerül a kérdés: vajon lehetséges-e az életben valaha is teljesen
megszabadulni a fájdalomtól? Vagy, enyhébb megfogalmazásban,
lehetséges-e a tudatosság egy olyan szintjét elérni, amelyen
végül enyhülnek az élet fájdalmai? A válasz igen is, nem is.
Igen, mert amint az ember teljesen elfogadja a szenvedést, az megszűnik
szenvedésnek lenni. A válasz ismét igen, mert a szakadatlan
önfegyelem mesterré teszi az embert, olyan mesteri rangra
emeli, amilyen a gyermekkel való viszonyában. Ami a gyerek számára
komoly, sok fájdalommal járó gond lehet, az a felnőtt számára
esetleg nem bír jelentőséggel. S végül a válasz megint igen,
mert a lelkileg teljesen fejlett egyén rendkívül sok szeretettel rendelkezik,
amely rendkívüli öröm forrása.
A válasz ugyanakkor nem, mert a világban űrként tátong a tehetetlenség.
Egy lelki fejlettsége révén kivételesen tehetséges
ember éppoly kevéssé vonhatja meg saját tehetségét a világtól,
mint amennyire egy éhes csecsemőtől sem tagadhatná meg a
táplálékot. A lelkileg teljesen kifejlett emberek hivatása: szolgálni
a világot, s a bennük lakó szeretet e hivatás elfogadására indítja
őket. Ennélfogva ők bizonyos értelemben nagy hatalommal
rendelkező emberek, habár a világ gyakran egyszerű, közönséges
lényeknek látta őket, mert hatalmukat csöndes, rejtett módon
gyakorolják. De gyakorolják, s ennek során sokat és gyakran rettenetesen
szenvednek. Mert hatalmuk gyakorlása döntések meghozatalát
jelenti, s teljes tudatossággal dönteni gyakran nagyobb
fájdalommal jár, mint korlátolt, csorba tudatossággal dönteni (ez
utóbbi módon születnek a rossz döntések). Képzeljünk el két tábornokot.
Mindkettejüknek azt kell eldöntenie, hogy bevessenek-
e egy hadosztályt. Egyiküknek a hadosztály pusztán katonai
egység, a stratégia eszköze, semmi más. A másik tábornok
101
ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy egy hadosztály tízezer
emberből áll, s minden egyes katonának van családja. Melyiküknek
könnyebb döntenie? Természetesen a korlátoltan tudatos tábornoknak,
akinek tudata éppen azért korlátolt, mert nem képes
elviselni a teljes tudatossággal járó fájdalmakat. Persze erre mondhatná
valaki: "Lelkileg teljesen fejlett ember nem megy tábornoknak."
Ugyanez az elv érvényesül azonban egy nagyvállalati vezető,
egy orvos, tanár, szülő esetében is. Az életben mindig előadódnak
olyan helyzetek, amelyekben mások életét befolyásoló
döntéseket kell hoznunk. Az dönt a legjobban, aki döntőképességének
megőrzése mellett a lehető legnagyobb mértékben képes
megszenvedni döntéséért. A szenvedés képessége a nagyság
egyik s talán legjobb mértéke. Ugyanakkor a nagy emberek vidámak
is. Paradox helyzet ez. A buddhisták gyakran nem veszik tudomásul
Buddha szenvedését, a keresztények pedig gyakran elfeledkeznek
Krisztus öröméről. Buddha és Krisztus nem voltak
különböző emberek.
Ezért ha valakinek az a célja, hogy elkerülje a fájdalmat és a
szenvedést, nem javaslom, hogy a tudat magasabb síkjai vagy a
lelki érettség magasabb szintjei elérésére törekedjék. Elsősorban
azért, mert szenvedés nélkül nem érhetőek el, másodsorban azért,
mert elérésük esetén olyan feladatokat támaszt az emberrel szemben,
mely eladdig elképzelhetetlen fájdalmakkal jár. Valaki azt
kérdezhetné, miért vágyik az ember mégis fejlődésre. Aki fölteszi
ezt a kérdést, talán nem tud eleget az örömről. Kérdésére talán
fölleli a választ a könyv hátralévő részében, talán nem.
Még egy utolsó gondolat az egyensúly elvéről s a feladásról
mint az egyensúly sarkalatos pontjáról. Csak azt lehet föladni, ami
már megvan. A nyerés vágyát nem lehet föladni akkor, ha az ember
sohasem nyert. Előbb ki kell alakítani egy személyiséget, hogy
föl lehessen adni. Az én-nek előbb ki kell fejlődnie, mielőtt föladhatja
az ember. Bár ez roppant egyszerű igazságnak tűnhet, ki
kell mondani, mert számos emberben megvan a fejlődés vágya,
de hiányzik belőlük az akarat. Úgy vélekednek, hogy az önfegyelem
kikerülésével, rövid úton is el lehet jutni a szent élethez.
60
Úgy okoskodnak, hogy elég a szentéletűség felszínes jellemzőit
fölmutatni, elvonulni a pusztába vagy ácsmesterségbe fogni. Vannak,
akik valóban elhiszik, hogy az efféle utánzás révén szentté
vagy prófétává válnak, s képtelenek belátni, hogy továbbra is
csak gyerekek, s szembe kell nézniük a fájdalmas ténynyel, mely
szerint elölről kell kezdeniük a folyamatot, és csak az úton végighaladva
remélhetik a célba érést.
Az önfegyelmet a problémamegoldással járó fájdalmak feldolgozását
célzó technikák összességeként határoztuk meg. Négy
alapvető technikát taglaltunk: a kielégülés késleltetését, a felelősség
vállalását, az igazsághoz vagy valósághoz való ragaszkodást
és az egyensúlyozást. Az önfegyelem a technikák rendszere, öszszetevői
egymással szoros kapcsolatban vannak. Egyetlen cselekedetben
két vagy több technikát is felhasználhatunk, esetleg mindet,
s egymástól megkülönböztethetetlen módon. A technikák fölhasználásához
szükséges erőt, hajlandóságot és energiát a szeretet
szolgáltatja; erre a következő részben térek ki. Az önfegyelem
témájának elemzésekor nem törekedtem kimerítő analízisre, s elképzelhető,
hogy kihagytam egy-két további alapvető technikát,
bár ezt nem hiszem. Ugyancsak ésszerű kérdés volna, hogy az
olyan folyamatok, mint a "biofeedback", a meditáció, a jóga és a
pszichoterápia nem technikái-e az önfegyelemnek. Erre azt válaszolnám,
hogy az én gondolkodásomban mindez inkább technikai
segédeszköz, nem alapvető technika. Hasznosak lehetnek, de
nem lényegesek. Ugyanakkor a leírt technikák szüntelen és valódi
gyakorlásuk esetén elegendőek ahhoz, hogy az önfegyelem
követőjét a lelki fejlődés magasabb szintjére vezessék.