Önismeret, szabadság.

DR. M. SCOTT PECK

A járatlan út

A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája

Az elkötelezettség kockázata

Az elkötelezettség - akár sekély, akár mély - minden valóban szeretetteljes kapcsolat alapja és medre. A mély elkötelezettség még nem szavatolja a kapcsolat sikerét, de minden másnál nagyobb mértékben elősegíti. Eredetileg sekély kapcsolatok idővel elmélyülhetnek. Ha nem így történik, a kapcsolat elkerülhetetlenül összeomlik, vagy pedig betegesen érzékeny lesz, krónikusan törékeny. Az ember gyakran nincsen tudatában a komoly elkötelezettség kockázatának. Már említettem, hogy véleményem szerint a szerelem ösztönös jelenségének egyik fontos funkciója, hogy a párosodás kockázatának tudatát elnyomva hajszolja bele áldozatait a házasság oly gyakran áldatlan állapotába. Ami en- gem illet, egészen addig a pillanatig megőriztem viszonylagos nyugalmamat, amíg meg nem láttam magamat az oltár előtt állni, oldalamon leendő feleségemmel. Ekkor úgy megijedtem, hogy remegni kezdtem egész testemben, és sem a szertartásra, sem az azt követő ünnepi fogadásra nem emlékszem. Akárhogyan is, az elkötelezettség érzése az, ami a szerelemből valódi szeretetet faraghat. S a fogamzás után is az elkötelezettség az, ami biológiai szülőből pszichológiai szülővé is tehet bennünket. Minden valóban szeretetteljes kapcsolatban jelen van az elkötelezettség érzése. Aki valóban törődik más lelki fejlődésével, az tudatosan vagy ösztönösen, de tisztában van vele, hogy a fejlődést csak az állandóság érzetét magában hordozó kapcsolatban lehet elősegíteni. A kiszámíthatatlanságnak az elhagyatás félelmétől kísértett légkörében a gyerekek nem juthatnak el a pszichés érettség fokára. Egy házasságon belül csak akkor lehet megoldani az alapvető problémákat - úgymint függőség, függetlenség, erőviszonyok stb. ha a házastársak mélyen tudatában vannak, hogy küzdelmük nem okozhatja magának a kapcsolatnak a pusztulását. Az elkötelezettség problémája része szinte valamennyi pszichés rendellenességnek, s a téma rendkívüli fontossággal bír a terápiás folyamatban. A személyiségzavarban szenvedők több 115 101 nyire csak nagyon sekély kapcsolatok megteremtésére képesek, és súlyos zavar esetén egyáltalán nem tudnak kapcsolatokat teremteni vagy fönntartani. Nem annyira a kockázattól félnek, mint amennyire nem értik, voltaképpen mi is az az elkötelezettség. Mivel szüleik nem éreztek irántuk elkötelezettséget, a fogalom ismerete nélkül nőttek föl. A fogalom absztrakcióként él bennük, olyan jelenségként, melyet nem tudnak teljesen felfogni. Neurotikus betegek viszont rendszerint tisztában vannak az elkötelezettség természetével, csak gyakran megbénítja őket a félelem. Ezek az emberek gyermekkorukban megkapták szüleiktől a szeretetet, és így kialakult bennük egyfajta kölcsönös elkötelezettség érzete, később azonban a szülői szeretet megszűnt - a szülők meghaltak, netán elhagyták gyereküket, esetleg következetesen elutasították érzelmi közeledését -, s a viszonzatlan szeretet érzése szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott a gyereknek. Természetes, hogy az új elkötelezettség eshetősége rettegést vált ki. Az ilyen sérüléseket csak egy későbbi pozitív kapcsolat gyógyíthatja be. Többek között ezért alapköve a pszichoterápiás kapcsolatnak az elkötelezettség. Időnként rémülettel tölt el, mit művelek, amikor ismét elvállalom egy beteg kezelését hosszú távra. Mert az alapos gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy a pszichiáter olyasféle kapcsolatot építsen ki betegével, amilyet a valóban szerető szülő tart fenn gyermekével. A terápia hónapjai vagy esetleg évei során millió úton-módon derül ki, hogy a terapeuta elkötelezettsége mennyire létezik s törődése mennyire állandó. Rachel nevű, huszonhét éves, hűvös és távolságtartó betegem rövid házasságának kudarca után keresett föl. Férje, Mark azért hagyta el, mert frigidnek találta. "Tudom, hogy frigid vagyok" ismerte be Rachel. "Gondoltam, Mark mellett idővel majd elmúlik, feloldódom, de nem így történt. Azt hiszem, nem az ő hibája. Még soha senkivel nem élveztem a nemi érintkezést. Az az igazság, hogy nem is akarom élvezni. Illetve egyfelől akarom, mert szeretnék egyszer boldog házasságban élni, és szeretnék normális lenni - és a normális emberek valami csodálatosan jó
dolgot vélnek fölfedezni a nemi kapcsolatban. Másfelől viszont jó vagyok magamnak úgy, ahogyan vagyok. Mark mindig azt mondta: Engedd el magad! Talán nem akarom elengedni magam, még ha képes volnék is rá." Amikor már három hónapja járt hozzám, egy alkalommal fölhívtam rá a figyelmét, hogy érkezése után legalább kétszer mondja: "köszönöm", még mielőtt leülne, hogy kezdetét vegye a foglalkozás. Először azt köszönte meg, hogy találkozott velem a várószobában, aztán pedig azt, hogy bement a rendelőbe. "Miért baj az, ha valaki udvarias?" - kérdezte. - Önmagában nem baj - mondtam -, de ebben az esetben fölösleges. Úgy viselkedik, mintha vendég lenne, aki még abban sem biztos, hogy szívesen látják. - De hát vendég is vagyok, ez az ön háza! - Ez igaz, de ön óránként negyven dollárt fizet nekem azért, hogy itt lehessen. Ittléte idejére megvásárolta magának ezt a ren-. delőt, s ezért joga van hozzá. Nem vendég. Joga van a várószobához, a rendelőhöz és a foglalkozás idejéhez. Megfizetett ezért a jogáért! Miért mond érte köszönetet? - Nem hiszem, hogy valóban így gondolkozik! - Ebben az esetben azt sem tarthatja lehetetlennek, hogy bármikor kirúgom a foglalkozásról, amikor csak kedvem tartja. Biztosan lehetségesnek érzi, hogy egy reggel, amikor megjelenik, azzal fogadom, kedves Rachel, unom a magával való foglalkozást, fel is út, le is út, és sok szerencsét! - Pontosan így érzek. Még sohasem éreztem, hogy valamihez jogom lenne, főleg emberekkel kapcsolatban nem. Úgy érti, hogy nem rúghatna ki, ha akarna? - Kirúghatnám, ha nagyon akarnám. De nem akarom. Nem volna etikus és más egyéb okok miatt sem. Nézze, amikor elvállalom valakinek a kezelését, ezzel kötelezettséget vállalok magamra. így történt az ön esetében is. Addig foglalkozom magával, ameddig kell, egy évig, öt évig vagy tíz évig. Lehet, hogy ön fölhagy a foglalkozásokkal, amikor eljön az ideje, vagy talán még mielőtt eljönne az ideje. De ezt a kapcsolatot csak ön szakíthat116 ja meg. Amennyiben nem halok meg, a szolgálatára leszek, ameddig csak szüksége van erre. Rachel problémáját nem volt nehéz megértenem. A terápia kezdetén Mark, a volt férj azt mondta nekem: "Azt hiszem, Rachel anyjának van valami köze a dologhoz. Különös asszony. Remek vezérigazgató lenne belőle a General Motors tlén, de azt hiszem, anyának már kevésbé kiváló." Valóban, amikor Rachelt fölnevelték, helyesebben inkább uralkodtak fölötte, állandóan az volt az érzése, hogy abban a pillanatban kirúgják, amikor nem viselkedik megfelelően. Anyja nem annyira gyerekként kezelte, akibe a létbiztonság érzetét kell oltani, mint inkább alkalmazottként, akit addig tűrnek meg, amíg az elvárásoknak megfelelően teljesít és viselkedik. S ha gyerekkorában otthon nem érezte magát biztonságban, hogyan érezte volna magát biztonságban velem? Az ilyen gyerekkori sérüléseket nem lehet begyógyítani néhány jó szóval. Egyre mélyebb és mélyebb szinteken kell megteremteni biztonságérzetét. Egy évvel később jutottunk el egy mélyebb szint megoldásához. Azzal a ténnyel foglalkoztunk éppen, hogy Ráchel jelenlétemben sohasem sírt, ebben a tekintetben sem tudta magát "elengedni". Egy nap arról beszélt, milyen szörnyű magányt szül mindig védekező helyzetben élni. Éreztem, hogy a sírás küszöbén áll, s talán csak egészen kevés hiányzik ahhoz, hogy könnyeinek szabad folyást engedjen; szokatlan cselekedetre szántam el magam. Kinyújtottam a kezemet, és megsimogattam a fekvő nő fejét, miközben azt mondtam: "Szegény Rachel, szegény Rachel!" Nem értem el a kívánt hatást. Rachel azonnal megmerevedett, fölült, és azt mondta: "Nem megy. Nem tudom elengedni magam." Ez a foglalkozás végén volt. A követ kező foglalkozáson Rachel nem feküdt a díványra, csak leült, és kijelentette: "Most pedig ön beszél!" - Hogy érti ezt? - kérdeztem. - Mondja el, hogy mi minden bajom van. - Még mindig nem értem, hogy mit akar mondani. - Ez az utolsó foglalkozás. Össze kell foglalnia, mi bajom van, és hogy miért nem tud tovább foglalkozni velem. 101
- Halvány gőzöm nincs arról, hogy mit akar. - A múltkori foglalkozáson azt akarta, hogy sírjak. Már régen próbál rávenni, és mégsem tettem meg. Föl fog adni mint reménytelen esetet. Nem tudom megtenni, amit szeretne. Ezért ez az utolsó foglalkozásunk. - Ön tényleg úgy érzi, hogy most kirúgom, igaz? - Igen. Mindenki ezt tenné. - Nem mindenki, Rachel. Talán az anyja igen. De én nem vagyok az anyja. Nem mindenki olyan a világon, mint az anyja. Ön nem az alkalmazottam. Nem azért van itt, hogy azt tegye, amit én akarok. Azért van itt, hogy azt tegye, amit ön akar, és akkor, amikor akarja. Lehet, hogy ebben ösztökélem valamennyire, de nem gyakorolok hatalmat ön fölött. Sohasem fogom kirúgni. Ad- dig marad itt, ameddig akar. Rachel betegesen félt attól, hogy elhagyják. Frigiditásával, bár nem tudatosan, lényegében azt fejezte ki mind férje, mind pedig megelőző barátai számára, hogy nem adja át és nem engedi el magát, mert nagyon jól tudja, hogy a férfi egy szép napon elhagyja. Rachel számára az elengedés vagy felengedés egyfajta elkötelezettséget jelentett volna, amelyet nem tehetett meg mindaddig, amíg csak múltja és múltbeli tapasztalatai azt sugallták, hogy nem fog hasonló elkötelezettséget kapni cserébe. Az "Elhagylak, mielőtt még te hagynál el engem" szindróma egyre erősebbé válik, ahogyan egy Rachel típusú ember közelebb kerül valakihez. Egyévi terápiás kezelés után Rachel bejelentette, hogy nem engedhet meg magának heti nyolcvan dollár kiadást kezelésre. Válópere óta, mondta, nehezebben él: vagy nem jön többé, vagy csak hetente egyszer. Valójában ez nevetséges kifogás volt. Tudtam, hogy bár Rachel szerény fizetésért dolgozik, ötvenezer dollárt örökölt, és környezetében mindenki tudta, hogy régi és gazdag család sarja. A legtöbb hasonló esetben lehordtam a beteget, elmondtam, hogy jóval könnyebben engedheti meg magának a kezelést, mint sok más betegem, s hogy a pénz kérdését nyilvánvalóan kifogásnak használja, ürügynek arra, hogy kiszakadjon mélyülő terápiás kapcsolatunkból. Ebben az esetben 119 101 azonban azt is tudtam, hogy az örökség többet jelent Rachelnek a pénz puszta tényénél, biztonságának egyik bástyája volt, valami, ami az övé, ami nem fogja elhagyni, ami megbízható egy megbízhatatlan világban. Bár részemről teljesen indokolt lett volna az elvárás, hogy normális honoráriumomat örökségéből fizesse ki, ösztönösen éreztem, hogy öröksége költésének kockázatára még nem képes, s ha továbbra is ragaszkodom ehhez, valóban elmenekül a kezelésről. Rachel azt mondta, hogy jövedelméből heti ötven dollárt tudna szánni a kezelésre, s ezt fölajánlotta mint heti egy foglalkozás ellenértékét. Azt mondtam neki, hogy leszállítom a honoráriumomat, és továbbra is hetente kétszer szeretném látni, esetenként huszonöt dollárért. Amikor rám nézett, tekintetében félelem, hitetlenség és öröm keveredett. "Valóban megtenné?" kérdezte. Bólintottam. Sokáig hallgatott. Közelebb volt a síráshoz, mint bármikor. Végül azt mondta: "Mindenki mindig a legmagasabb árat kérte tőlem, mert tudták, hogy gazdag családból származom. Maga az első, aki fölajánlotta, hogy leszállítja az árait." Az elkövetkező évben Rachel mégis többször megkísérelte, hogy elmeneküljön erősödő kapcsolatunk felelőssége elől. Min- den alkalommal sikerült egy-két heti telefonálgatás és levelezés árán rábírnom a visszatérésre. A második év végén jutottunk el oda, hogy közvetlenebbül foglalkozzunk problémaival. Kiderült, hogy Rachel verseket ír. Megkértem, hogy hozza be és mutassa meg őket. Először nem akarta. Később ráállt, de mindig otthon felejtette a verseket. Rávezettem, hogy amikor nem akarja megmutatni nekem a verseit, lényegében ugyanazt csinálja, mint amikor nem engedi el magát az ágyban. Miért kellene úgy éreznie, hogy versei megmutatása önmaga teljes föladását jelenti? S miért kell úgy éreznie, hogy nemiségének szabadon engedése hasonlóképpen teljes elkötelezettséget jelent? Még ha nem értékelem is költészetét, attól még nem utasítom el őt teljes egészében. Ha nem találom nagy költőnek, még nem fogok véget vetni kapcsolatunknak. Lehet, hogy csak mélyebbé válna kapcsolatunk, ha elolvashatnám verseit. Vagy talán éppen ettől tart? És így tovább, és így tovább, és így tovább.
Végül eljutott odáig, hogy megbízhat bennem, s a kezelés harmadik évében kezdte elengedni magát. Megmutatta verseit. Ha szomorú volt, sírt. Ha vidám volt, nevetett. Olykor incselkedni is képes volt. Merev és hivatalos kapcsolatunk könnyed, vidám, spontán kapcsolattá vált. "Még sohasem éreztem magam ilyen felszabadultan senkivel - mondta. - Életemben először itt érzem magam biztonságban." A kezelésben szerzett biztonságérzet hozzásegítette más kapcsolatokhoz. Rájött, hogy a nemi érintkezés nem kötelesség, hanem játék, kutatás, örömforrás. Mivel tudta, hogy hozzám mindig visszatérhet, ha valami sérülés éri - mint egy aggódó anyához -, szabadjára engedte vágyait. Frigiditása felengedett. Amikor négy év után a kezelés véget ért, Rachel élettel teli és nyíltan szenvedélyes nő volt, éjt nappallá téve élvezve mindazt, ami az emberi kapcsolatokban jó. Szerencsém volt, hogy Rachelnek sikerült megadnom azt, amit gyermekkorában nem kapott meg: az elkötelezettséget és a biZrtonságot. Nem mindig voltam ilyen sikeres. Az első részben említett számítógép-szakember olyan mértékben tartott igényt elkötelezettségemre, amit már nem tudtam nyújtani. Ha a terapeuta elkötelezettsége nem elegendő erejű ahhoz, hogy a kapcsolat nehézségeit legyőzze, a gyógyulás nem fog bekövetkezni. Amenynyiben azonban a terapeuta kellő fokú elkötelezettséget mutat, a beteg előbb-utóbb hasonló elkötelezettségérzettel reagál; elfogadja a terapeutát és a terápiát. A terápia elfogadásának első megnyilvánulása a terápiás kezelés fordulópontja. Rachel esetében a fordulópont akkor következett be, amikor fölajánlotta, hogy olvassam el verseit. Furcsa, de előfordul, hogy a beteg akár két-három évig is hűségesen látogatja a foglalkozásokat, és mégsem jut el soha a fordulópontig. Mások néhány hónapon belül elérhetik. Mindenképpen el kell azonban érni, ha a cél a gyógyulás. Amikor a beteg eléri a fordulópontot, a terapeuta rendkívüli megkönynyebbülést érez, mert tudja, hogy a beteg elkötelezte magát a gyógyulás mellett, s ezért a kezelés sikeres lesz. Az elkötelezettség kockázata a beteg számára egyszersmind a változás és az önmagával való szembenézés kockázata is. Az elő 121 101 ző részben szó esett az igazsághoz való ragaszkodásról, a személyes "térkép" megváltoztatásának nehézségeiről és az indulatátvitelről. Az én sikeres kiterjesztése - minden nehézség ellenére szükségképpen változással jár együtt. A lelki fejlődés során az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy - akár egyedül, akár egy pszichiáter segítségével - az új nézeteknek megfelelően új és szokatlan cselekvésekre szánja el magát. Ez gyakran óriási kockázattal jár. A passzívan homoszexuális fiatalember, aki először szedi össze a bátorságát, hogy egy lánytól randevút kérjen; a beteg, aki sohasem bízott meg senkiben, s most először fekszik az analitikus díványára, ahol fekvő helyzetéből nem is látja az analitikust; a feleség, aki bejelenti férjének, hogy állást vállal, akár tetszik ez a férjnek, akár nem; a mama ötvenéves kisfia, aki először kéri meg az anyját, hogy ne csecsemőkori becenevén szólítsa; az erős és távolságot tartó ember, aki először sír mások előtt; Rachel, aki először engedi el magát, s enged szabad folyást könynyeinek rendelőmben - e cselekedetek kockázata nagyobb, és sokszor nagyobb félelemmel jár, mint amit a csatába induló katona érez. A katona nem futamodhat meg, mert mögötte éppúgy puska van, mint előtte. De az egyén mindvégig kacérkodhat azzal a lehetőséggel, hogy visszahúzódik ismerősebb, de korlátol tabb múltjába. Azt mondják, hogy a sikeres pszichoterapeutának ugyanannyi elkötelezettséget és bátorságot kell a terápiába vinnie, mint betegének. A terapeuta maga is kockáztat. Nincs a pszichoterápiának olyan, egyébként hasznos és jó szabálya, melyet alkalomadtán ne szegtem volna meg. Nem lustaságból, a kezelés kívánta meg, hogy megszokott szerepemből kilépve, valami újat és szokatlant kockáztassak meg. Ahogy visszatekintek sikeres eseteimre, úgy látom, hogy minden terápiában eljött az az egy vagy néhány pillanat, amikor együtt kellett szenvednem a beteggel. A beteg ezt rendszerint észre is veszi, s a jelenség önmagában is gyógyító erejű. A terapeuta is akkor fejlődik, ha hajlandó együtt szenvedni betegével. Minden sikeres esetem adott valamit, és gyökeres változást eredményezett magatartásomban. Ennek így
is kell lennie. Nem lehet megérteni mást anélkül, hogy ne adnánk neki helyet önmagunkban, ami persze összefügg a zárójelezéssel, igényli az én kiterjesztését s ilyenformán az én változását is. A jó szülő sokban hasonlít a jó terapeutához. Amikor a szülő a gyerekére figyel, ugyanaz a zárójelezés és az én hasonló kiterjesztése megy végbe. A szülőnek magának is változnia kell ahhoz, hogy megfelelhessen gyermeke kívánalmainak. Csak az lehet jó szülő, aki hajlandó elviselni a változással járó fájdalmakat. S mivel a gyerekek állandóan változnak, nekünk is állandóan változnunk kell. Mindenki találkozott már olyan szülőkkel, akik remekül bánnak gyermekeikkel egészen a kamaszkorig, de utána hatástalan szülőkké válnak, mert nem képesek idősebb és megváltozott gyermekükkel együtt változni. S mint a szeretet más példáiban, ebben az esetben is helytelen lenne a szükséges szenvedés elviselését valamiféle mártíromságnak vagy önfeláldozásnak tekinteni, mert a szülő legalább annyit nyerhet, mint a gyerek. Azok a szülők, akik nem hajlandók gyermekeikkel együtt fejlődni, változni és szenvedni, a szenilitást választják - akár tisztában vannak ezzel, akár nem s mind gyermekeik, mind a világ messze maga mögött hagyja őket. A gyerekektől lehet tanulni, s aki megragadja ezt az alkalmat, biztosítja magának az értelmes öregséget. Sajnos, a legtöbb ember nem ragadja meg az alkalmat.