DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Az atya bűnei
Nem mintha az imént leírt, önfegyelem nélküli gyermekek neveltetéséből
hiányzott volna a szülői fegyelmezés egy fajtája. Ezeket
a gyerekeket gyakran és szigorúan büntették gyermekkoruk
ban - pofon ütötték vagy ököllel megütötték, rugdosták, agybafőbe
verték, talán szíjjal is ütötték, apróbb vétkekért is. Az efféle
fegyelmezés azonban nem ér semmit, mert maga is fegyelmezetlen.
Egyfelől azért értelmetlen, mert maguk a szülők is híján vannak
az önfegyelemnek, s mint az önfegyelem hiányának példái
állnak gyermekeik előtt. Ezek a szülők azt mondhatnák: azt csináld,
amit mondok, ne azt, amit én csinálok. Lehet, hogy a gyerekek
szeme láttára rúgnak be. Lehet, hogy az ésszerűség, a méltóság
és minden más korlát elvetésével a gyerekek előtt veszekszenek.
Lehet, hogy lomposak, ígéreteiket nem tartják meg. Saját
életük kusza felfordulás, s ezért gyermekeik joggal tartják értelmetlennek
azokat az utasításokat, amelyeket életük rendben
tartására kapnak. Ha apuka rendszeresen veri anyukát, a kisfiú
nem veszi komolyan, ha anyukája elnáspángolja, mert ő meg a
húgának vagy a nővérének látta el a baját. Ezek után fölösleges
arra utasítani, hogy tanulja meg türtőztetni magát. Gyerekkorban
szüleinket istennek tekintjük, nem áll módunkban összehasonlítani
őket más felnőttekkel. A gyerek szerint amit a szülő tesz, úgy
kell cselekedni. Ha a szülők önuralom és önfegyelem nélkül élnek,
a gyerek lelke mélyén arról fog meggyőződni, hogy ez a he-
lyes életmód. Ha a gyerek nap mint nap azt látja, hogy szülei önfegyelemmel,
méltósággal és önuralommal viselkednek, és életüket
rendben tartják, a gyerek lelke mélyén meg fog győződni arról,
A példamutatásnál is fontosabb azonban a szeretet. Mert még
egészen kaotikusan rendezetlen otthonokban is megtalálható alkalomadtán
az igazi szeretet, s az ilyen otthonokban felnőhet önfegyelemmel
rendelkező gyermek. S az sem ritka, hogy szigorú
rendben élő emberek, akik mindig az illem szabályai szerint járnak
el - orvosok, ügyvédek, egyleti hölgyek, emberbarátok szeretet
híján mégis olyan gyermekeket eresztenek a nagyvilágba,
akik az önfegyelem, a rendezettség hiányában és pusztító indulatokban
semmivel sem maradnak el nyomorúságos otthonokból
érkező társaiktól.
Végeredményben a szeretet minden. A szeretet titkát e könyv
későbbi fejezeteiben vizsgálom meg. Mégis, a gondolatsor összefüggésének
érdekében hasznosnak látszik, ha röviden megemlítjük
itt is, s egyben kitérünk az önfegyelemhez fűződő viszonyára.
Amikor szeretünk valamit, érzelmünk tárgya értékes számunkra.
S ha valami értékes, azzal időt töltünk, élvezzük és vigyázunk
rá. Figyeljük meg a kamaszt, aki éppen autójába szerelmes: menynyi
időt fordít rá, csodálja, fényesíti, javítja, beállítja a gyújtást. Vagy
egy idős embert - kedves rózsakertjében mennyi időt tölt el,
metszi, óvja a fagytól, trágyázza, nézegeti virágait. így áll a helyzet
a gyerekekkel is, ha szeretjük őket: szeretetünket kimutatjuk
és vigyázunk rájuk. Időt áldozunk.
A jó önfegyelem kialakulása időbe telik. Ha nincsen számukra
időnk, vagy nem szívesen áldozzuk rájuk, észre sem vesszük,
mikor adja jelét a gyerek, hogy szüksége van fegyelmező segítségünkre.
Ha a gyerek fegyelmezetlensége már olyan mértéket
ölt, hogy lelkiismeretünk megmozdul, akkor is megeshet, hogy
nem veszünk róla tudomást: "Ma nincsen energiám a gyerekekkel
foglalkozni!" Vagy pedig, legvégül, ha a gyerek csínyjei vagy
saját bosszúságunk tettre késztet, gyakran durván, indulatból fegyelmezzük,
nem megfontolásból, anélkül, hogy megvizsgálnánk
a helyzetet, és megfontolnánk, hogy a fegyelmezésnek milyen
formája felelne meg legjobban.
Azok a szülők, akik időt szentelnek gyermekeiknek, akkor is,
ha nem követett el főbenjáró vétket, észreveszik azokat a finomabb
jeleket, amelyek a fegyelmezés szükségességére utalnak,
ilyenkor a helyzetnek megfelelően reagálhatnak ösztönzéssel,
megrovással vagy dicsérettel, s mindezt meggondoltan és óvatosan.
Megfigyelhetik, hogyan eszi a gyerek a tortát, hogyan tanul,
mikor füllent, mikor kerül ki egy problémát, ahelyett hogy szembenézne
vele. Időt szánnak arra, hogy ilyenkor irányítsák, meghallgassák,
válaszoljanak neki, itt egy megszorítással, ott egy kis
lazítással éljenek, esetenként kioktassák, történeteket meséljenek,
megöleljék és megcsókolják, enyhén lehordják vagy éppen
vállon veregessék.
Ezért a szerető szülő fegyelmezése természetszerűleg magasabb
rendű; magasabb fokon áll, mint az a szülő, aki csak fegyelmez,
szeretet nélkül. Ez azonban még csak a kezdet. Amikor egy
szülő azon töpreng, hogy mire van a gyereknek szüksége, gyakran
gyötrelmesen nehéz döntenie, és a szó nagyon is valódi értelmében
együtt szenved gyermekével. A gyerekek figyelmét ez
nem kerüli el. Fölfogják, hogy a szülő hajlandó velük együtt szenvedni,
s bár talán nem mutatnak rögtön hálát, maguk is megtanulják
a szenvedést. "Ha a szüleim hajlandók együtt szenvedni velem
- mondja magának a gyerek a szenvedés nem is lehet olyan
nagyon rossz, s nekem is el kell tudnom viselni." Ez az önfegyelem
kezdete.
A gyerekek ebből látják, hogy mennyire értékesek szüleik számára,
hogy azok mennyi és milyen időt töltenek el velük. Vannak
szülők, akik nem különösebben szeretik gyereküket, de ennek
palástolására gyakran hangsúlyozzák nekik, hogy mennyire
fontosak, újra és újra gépiesen megismétlik vallomásukat, de
nem áldoznak rájuk elég időt, vagy nem érdemben. Az üres szavakat
a gyerekek sohasem hiszik el teljesen. Tudatosan talán ragaszkodnak
hozzájuk, mert azt akarják hinni, hogy szeretik őket,
de tudat alatt érzik, hogy szüleik tettei nem felelnek meg szava
iknak.
Ugyanakkor azok a gyerekek, akiknek valódi szeretetben van
részük, tudat alatt érzik, hogy szüleik értékelik őket, még akkor
is, ha egyszer-egyszer úgy érzik, esetleg panaszolják, hogy nem
törődnek velük eleget.
Önmagunk értékes voltának tudata igen fontos feltétele az ép
elmének és az ép léleknek, és sarkalatos pontja az önfegyelem
nek. A szülői szeretet közvetlen terméke. Ezt a meggyőződést
gyermekkorban kell megszerezni, felnőttként már rendkívül ne
héz. S ennek megfelelően a felnőttkor megpróbáltatásai szinte
egyáltalán nem tudják megtörni azok szellemét, akiknek gyer
mekkorukban szüleik szeretete megtanította az önbecsülést.
Az Én értékes voltának érzete azért sarkalatos pontja az önfe
gyelemnek, mert aki értékesnek tartja önmagát, az vigyáz is ma
gára. Az önfegyelem egyben gondoskodás is önmagunkról. Pél
dául - mivel amúgy is a kielégülés késleltetéséről, az idő helyes
beosztásáról beszélünk - vizsgáljuk meg az időt. Aki önmagát ér
tékesnek tartja, értékesnek tartja idejét is, s ha ez így van, jól
akarja kihasználni. A pénzügyi szakember halogatta munkáját,
nem értékelte kellőképpen idejét. Ha értékelte volna, nem került
volna abba a helyzetbe, hogy napja nagyobb részét ennyire ered
ménytelenül és elégedetlenül töltse. Nem maradt személyiségé
ben nyom nélkül, hogy iskoláskorában minden vakáció alkalmával
idegenekhez küldték, akik pénzért vállaltak nyaraltatást, bár
a szülei is gondját viselhették volna, ha ez a szándékuk. Nem tartották
azonban értékesnek, és nem akartak róla gondoskodni.
Azzal az érzéssel nőtt föl, hogy értéktelen ember, akiről nem érdemes
gondoskodni. Úgy érezte, nem érdemes arra, hogy önfegyelemmel
éljen. Jóllehet értelmes és rátermett asszony volt, az
önfegyelem terén elemi oktatásra szorult, mert saját értékét éppen
úgy valószerűtlenül mérte föl, mint ideje értékét. Amint fölismerte,
hogy ideje értékes, rögvest fölébredt benne a vágy, hogy
beossza, ügyeljen rá és a lehető legjobban kihasználja.
Azok a gyerekek, akik elég szerencsések voltak, mert szüleik
következetes szeretetét élvezhették, nemcsak önnön értékük tudatában,
hanem mély biztonságérzettel is lépnek az életbe. Min-
den gyerek fél attól, hogy elhagyják, és erre a félelemre meg is
van minden oka. Az elhagyatás félelme hat hónapos kor körül
jelentkezik, amikor a csecsemő először képes önmagát mint szüleitől
megkülönböztetett egyént (individuumot) felfogni. Ezzel a
felismeréssel együtt azonban az is világossá válik a csecsemő
számára, hogy egyedül életképtelen, hogy a táplálkozás és általában
a fennmaradás szempontjából teljes mértékben a szüleitől
függ. A gyerek szempontjából, ha szülei elhagyják, a halállal
egyenértékű. Még az egyébként viszonylag tudatlan vagy rosszindulatú
szülők is ösztönösen érzik ezt, s ezért napjában ezerszer
nyugtatgatják: "Tudod, hogy apuka és anyuka nem hagy itt!" "Hát
persze, hogy apuka és anyuka visszajön érted!" "Apuka, anyuka
nem fog elfelejtkezni rólad!" Ha ezeket a szavakat megfelelő tettek
követik, hónapról hónapra, évről évre, akkor - mire a gyerek
kamaszkorba ér - elhagyatásának félelme feloldódik, s helyébe
az az érzés lép, hogy a "világ" biztonságos hely, mely baj
esetén megvédelmezi. E belső biztonságérzet birtokában bármely
gyerek bizakodóan kivárja a kielégülés idejét, mert úgy érzi,
hogy éppúgy, mint az otthon vagy a szülei, az is ott lesz akkor,
amikor kell.
Sokan nem ilyen szerencsések. Számos gyereket valóban elhagynak
a szülei, talán meghalnak, talán kereket oldanak, vagy
csak nem törődnek vele, vagy nem szeretik, mint a pénzügyi
szakember esetében. Másokat ugyan nem hagynak el, de hiányzik
a kapcsolat érzelmi biztonsága. Vannak olyan szülők, akik a
gyors és hatásos fegyelmezés érdekében az elhagyással fenyegetőznek,
nyíltan vagy kevésbé nyíltan. Üzenetük lényege ez:
"Ha nem azt teszed, amit mondok, nem foglak többé szeretni,
gondolkozhatsz azon, hogy ez mit jelent majd neked." Természetesen
elhagyatást és halált. Ezek a szülők a szeretetet föláldozzák
a gyerek kézbentartása érdekében. Ezek a gyerekek felnőttkorban
is félni fognak a jövőtől. Nem érzik a világot biztonságos
élettérnek, amikor felnőttkorba lépnek. Ellenkezőleg, veszélyesnek
és félelmetesnek látják, és fel sem merül bennük, hogy a pil
lanat élvezetét vagy biztonságát egy jövőbeli, bár nagyobb élvezet
vagy biztonság ígéretére cseréljék, mert a jövő számukra
erősen gyanús.
Összefoglalásként: ahhoz, hogy a gyerekekben kifejlődjék a kielégülés
késleltetésének képessége, tisztában kell lenniük önnönmaguk
értékével, és hinniük kell létük biztonságában. Eszményi
helyzetben ez a három adomány a következetesen szerető és
gondoskodó családi háttérből fakad; a szülők nem adhatnak örökül
nagyobb értéket. Ha ezeket az ajándékokat az ember nem
kapta meg gyerekkorában a szüleitől, még mindig megszerezheti
őket felnőttként, de a folyamat mindig roppant nehéz, gyakran
az egész élet rámegy, és sokszor nem is jár sikerrel.