DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
A veszteség kockázata
A szeretet - önmagunk kiterjesztése - azt igényli, mint mondottam,
hogy az ember részint a lustaság, részint a félelem ellenében
és ellenére cselekedjék. Eddig a szeretetről mint munkáról
beszéltünk. Most térjünk át a szeretetre, ami bátorság. Mikor önmagunkat
kiterjesztjük, énünk új és ismeretlen térbe lép, szinte
új és ismeretlen énné változik. Olyan dolgokat teszünk meg,
amelyekhez nem vagyunk hozzászokva. Megváltozunk. Mindez
ijesztő is lehet. Az emberek különbözőképpen reagálnak erre a
félelemre, de a félelem maga elkerülhetetlen, ha valóban meg
akarunk változni. A bátorság nem azonos a félelem hiányával. Az
bátor, aki a félelem ellenében és ellenére is képes cselekedni, kilépni
az ismeretlenbe, legyőzve a félelem keltette ellenállást. A
lelki fejlődés bizonyos szinten mindig bátorságot igényel és koc
107 101
kázat vállalását. Most a szeretet kockázatának kérdésével fogunk
foglalkozni.
Aki rendszeresen jár templomba, talán észreveszi azt a negyvenes
éveiben járó asszonyt, aki mindig öt perccel az istentisztelet
előtt érkezik, mindig ugyanoda ül le, a .leghátsó padba, észrevehetetlen,
mint az árnyék. Amint az istentiszteletnek vége
van, -csendesen, de gyorsan megindul az ajtó felé, s eltűnik, mielőtt
a lelkész kiérhetne az ajtó elé, hogy nyájának tagjaival találkozzon.
Ha sikerülne az asszonyt udvariasan megállítani - ami
valószínűtlen - és meghívni arra a baráti kávézásra, mely az istentiszteletet
követi, szépen megköszönné a meghívást, bár közben
idegesen másfelé nézne, majd halaszthatatlan elintéznivalójára
hivatkozva gyorsan elmenekülne. Ha valaki követné, látná,
hogy egyenesen apró lakásába megy, amelynek ablakán a re-
dőny mindig le van húzva, kinyitja az ajtót, bemegy, az ajtót belülről
gondosan bezárja, s aznap már nem is mozdul ki többet.
Gépírónőként dolgozik egy nagy cégnél, minden feladatot szó
nélkül és hibátlanul végez el, megjegyzés nélkül adja vissza, amit
legépelt. Ebédjét íróasztalánál költi el, barátja nincs. Gyalog jár
haza, mindig ugyanabban a közértben vásárol néhány alapvető
élelmiszert, aztán eltűnik lakása ajtaja mögött, és csak másnap
bukkan fel ismét, amikor munkába megy. Szombat délutánonként
egyedül megy a helyi moziba, amely hetente új filmet játszik.
Van egy televíziója. Telefonja nincs. Levele szinte sohasem
érkezik. Ha valakinek sikerülne szóba elegyedni vele, s azt a
megjegyzést kockáztatná meg róla, hogy élete eléggé magányosnak
látszik, valószínűleg azt válaszolná, hogy szereti az egyedüllétet.
Ha valaki megkérdezné, hogy miért nem tart kutyát vagy
macskát vagy akár egy teknősbékát, valószínűleg azt válaszolná,
hogy volt egy kutyája, akit nagyon szeretett, de nyolc évvel
ezelőtt meghalt, s más kutya nem pótolhatja hiányát.
Ki ez az asszony? Szíve titkait nem ismerjük. Csak annyit tudunk,
hogy egész életét a kockázat elkerülésének szenteli, s
hogy ebbéli próbálkozásában nemhogy nem terjesztette ki énjét,
hanem beszűkítette, mígnem élete puszta létnek is alig nevez
hető. Semmiféle más élőlényt nem kathektál. Az imént megállapítottuk,
hogy a kathexis nem azonos a szeretettel, mert a szeretet
túllép a kathexison. Ez igaz, de a szeretetnek kezdetben szüksége
van a kathexisza. Csak azt szerethetjük, ami valamilyen módon
fontos számunkra. Ám a kathexis esetében mindig fönnáll a
veszteség vagy a visszautasítás kockázata. Aki közeledni próbál
egy másik emberhez, mindig vállalja azt a kockázatot, hogy a
másik elutasítja, s ő még inkább egyedül marad. S akármit szeret
is az ember - legyen az másik ember, állat vagy növény -, előbbutóbb
meg fog halni. Aki bízik, csalódhat, aki függ valakitől, azt
cserbenhagyhatják. A kathexis ára a fájdalom. Aki elhatározza,
hogy semmit sem kockáztat, annak le kell mondania az életben
a gyerekekről, a házasságról, a szerelem örömeiről, a törekvésről
és reményről, a barátságról - mindenről, ami az életet céllal és
jelentőséggel ruházza föl. Aki fejlődik vagy bármilyen irányban
elmozdul, örömmel és fájdalommal egyaránt találkozik. A teljes
élet fájdalommal is teljes. De az egyetlen alternatíva az, hogy az
ember vagy éljen teljes életet, vagy ne éljen egyáltalán.
Az élet lényege a változás, a növekedés és a hanyatlás színjátéka.
Aki az életet és a növekedést választja, a változást és a halál
kilátását választja. Az imént leírt asszony magányos, elszigetelt,
szűk életének egyik kiváltó oka valószínűleg az volt, hogy
több alkalommal is találkozott a halál élményével, amelyet olyan
fájdalmasnak, olyan nehezen elviselhetőnek érzett, hogy elhatározta,
soha többé nem találkozik a halállal, még ha az életből
vissza kell is vonulnia. Hogy a halál élményét elkerülhesse, el
kellett kerülnie a fejlődést és a változást. A könyv elején mondottam,
hogy az elme megbetegedésének gyökere a jogos szenvedés
elkerülése. Nem meglepő, hogy a pszichoterápiás gyakorlatban
szinte minden beteg (sőt, valószínűleg szinte minden ember,
lévén a neurózis inkább szabály, mint kivétel), akár fiatal, akár
öreg, képtelen szembenézni a halál valóságával. A meglepő az,
hogy a szakirodalom csak most kezd foglalkozni a jelenséggel.
De aki képes arra, hogy a halál tudatával együtt éljen, annak a
halál, Don Jüan szavaival, szövetségesévé lehet, továbbra is fé
109 101
lelmetes, de immár bölcs tanácsok forrása.* Aki mindig tudatában
van élete véges voltának, az jobban fogja kihasználni idejét.
Aki azonban nem hajlandó tudomásul venni a halált, az nem élhet
vagy szerethet tisztánlátással. Aki elhúzódik a halál tudatától,
az élettől húzódik el.