DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Az összetűzés kockázata
A végső és talán legnagyobb kockázat a hatalom alázatos gyakorlása.
Leggyakoribb példája az összetűzés egymást szerető emberek
között. Ha valakivel szembeszegülök, lényegében azt mondom
neki: "Nincs igazad! Nekem van igazam!" Amikor egy szülő
azt mondja gyermekének: "Füllentettél!" - lényegében azt közli
vele, hogy "Füllenteni helytelen, nekem jogom van ezt mondani,
mert nem füllentek, és igazam van". Vagy egy férj, aki így szól
frigid feleségéhez: "Te frigid vagy, mert nem reagálsz közeledé
123 101
semre vággyal, noha szexuálisan vonzó partner vagyok, s egyéb
ként sincs semmi bajom. Neked van valami problémád, nem nekem."
Vagy egy feleség, aki kifogásolja, hogy férje nem tölt elég
időt a családdal: "Túlságosan sok energiát fektetsz a munkádba.
Bár kétségkívül a te munkád, mégis tisztábban látom a dolgokat,
mint te, és tudom, hogy másra kellene fordítanod az energiádat."
A másik fejére olvasni olyan képesség, amelyet a legtöbb ember
minden különösebb nehézség nélkül gyakorol. Szülő, házastárs
és más emberek gyakran és könnyedén kritizálnak jobbra-balra,
csípőből lőve. Ám a mérges vagy bosszús kritika nem annyira a
világ felvilágosodását, mint az amúgy is sokasodó zavar fokozását
szolgálja.
Aki valóban szereti a másikat, nehezebben szánja el magát a
bírálatra. Tisztában van vele, hogy a helyzet rossz lehetőségeket
rejt magában. Ilyenkor ugyanis az ember morálisan vagy intellektuálisan
magasabb rendű helyzetbe kerül. Ám a valódi szeretet
fölismeri a másik külön individuumát, saját személyiségét is. (Er-
re később még kitérek.) Aki valóban szereti a másikat, nem szívesen
tünteti föl magát magasabb rendűnek. De az életben előfordul,
hogy két ember közül az egyik valóban jobban ért valamihez.
Ekkor a bölcsebb félnek kötelessége is, hogy a másik
lelki fejlődésének érdekében érvényesítse felsőbbrendű véleményét.
A szerető fél így dilemmába kerül: szembe kerül benne
egymással a másik iránt érzett szeretete és a helyreigazítás felelőssége.
A dilemmát csak aprólékos önvizsgálat oldhatja föl: a "szerető"
megvizsgálja mind tudásának értékét, mind indítékait. "Valóban
tisztábban látok, vagy csak zavaros feltételezésekre alapozom
véleményemet? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Nem
hajlik-e magam felé a kezem, amikor azt hiszem, hogy szerettemnek
irányításra van szüksége?" Aki szeret, az nem kerülheti
el, hogy minduntalan feltegye magának ezeket a kérdéseket,
mert az alázatosság és a szelídség lényege a minél objektívebb
önvizsgálat. Egy XIV. századi névtelen angol szerzetes így fejezte
ki ugyanezt: "Az alázatosság nem más, mint a valódi önisme
ret. Aki valóban ismeri és érzi önmagát, igen alázatos kell hogy
legyen."*
Tehát alapvetően két módja van egy másik ember megbírálásának.
Az egyik esetben az ember spontán módon és ösztönösen
érzi, hogy igaza van és a másik téved. A másik esetben
hosszadalmas önvizsgálat és kétkedés vezeti el ahhoz, hogy valószínűleg
igaza van. Az első az önteltség útja - a mindennapok
forgatagában házastársak, szülők, tanárok stb. körében ez a gyakoribb.
Ez a módszer rendszerint sikertelen. Ellenérzést, nem
fejlődést szül. A másik az alázatosság útja - ez a ritkább, mert az
én valódi kiterjesztését kívánja meg. Ez a módszer sokkal gyakrabban
sikeres és sohasem kimondottan káros.
Sokan vannak, akik az öntelt bírálat ösztönét sikeresen elfojtották
magukban, de ennél tovább nem jutottak. Magas erkölcsiségük
tudatában meghúzódva nem tesznek semmit. Ilyen volt az
a lelkész is, akinek középkorú leányát súlyos depresszív neurózissal
kezeltem. Betegem anyja dühös és erőszakos asszony volt,
aki hisztérikus rohamaival kormányozta, sakkban tartotta a családot,
s előfordult, hogy a lánya szeme láttára verte meg a férjét, a
lelkészt, aki ezt mindig eltűrte, sohasem szegült ellen, és leányának
is azt a tanácsot adta, hogy dobja vissza kenyérrel, aki megdobta
kővel, s mindenben keresztényi alázattal viselje sorsát. A
terápia kezdetén a beteg tisztelte atyját gyengédségéért és "szeretetéért".
Hamarosan fölismerte azonban, hogy apja szelídsége
gyengeség volt, s hogy passzivitása révén éppoly rossz szülőnek
bizonyult, mint anyja. Végül pedig belátta, hogy apja semmit sem
tett védelmére, nem szegült szembe a rosszal, s így példaként
nem maradt számára más, mint anyja keserű manipulációi és apja
hamis alázata. Nem ellenszegülni, amikor ellen kell szegülni ez
ugyancsak a szeretet hiányának megnyilvánulása, akár a meggondolatlan
bírálat vagy az ítélkezés. Ha a szülők szeretik gyermeküket,
ha szeretettel is, de időnként bírálniuk kell viselkedésüket,
mint ahogy azt is meg kell engedniük gyermeküknek, hogy
*The Cloud of Unknowing. New York, Julian Press, 1969. 92.
125 101
időnként az ő viselkedésüket bírálja. Ugyanez a helyzet a házastársak
viszonyában is. Egyetlen házasságot sem nevezhetünk valóban
sikeresnek, ha a házastársak nem egymás legjobb kritikusai.
A barátságról is ugyanez mondható el, mégpedig a hagyományos
elképzelés ellenére, mely szerint a barátság a "kéz kezet
mos" elven alapuló, konfliktustól mentes kapcsolat, kölcsönös
szívességek és bókok viszonya. Az ilyen kapcsolatok azonban
felszínesek, és nem érdemlik meg a barátság nevet. Szerencsére
bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a barátság fogalmát többnyire
mélyebb értelemben gondolják el. Minden emberi kapcsolatnak
lényeges része, hogy szükség esetén a két fél bírálja egymást.
Enélkíil minden kapcsolat sekély vagy sikertelen.
A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája.
Ami nem más, mint kísérlet arra, hogy előre megfontolt
módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy megváltoztassuk
valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak
nem egyetlen s nem is a legmagasabb rendű módja a kritika.
Lehet befolyásolni példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással,
büntetéssel, tiltással vagy engedélyezéssel, tapasztalat révén,
szervezéssel stb. A hatalom gyakorlásáról köteteket lehetne
írni. Mi azonban beérjük azzal, hogy azt mondjuk: aki szeret egy
másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert ha
valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie
arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb
módon segítse azt elő. A szülőnek például először saját magát és
saját értékrendszerét kell alaposan megvizsgálnia, mielőtt eldönti,
hogy valójában mi a leghelyesebb a gyereknek. Majd alaposan
át kell gondolnia, hogy a gyerek jellemének és képességeinek
figyelembevételével a befolyásolás melyik módja felelne meg
leginkább, a bírálat vagy a dicséret, a mesélés vagy a fokozott figyelem.
Aki meg akarja értetni magát, beszéljen olyan nyelven,
amelyet a másik meg tud érteni. Közlekedésünkben közös nevezőt
kell találnunk.
Világos, hogy a hatalom szeretettel teli gyakorlása kemény munka.
Az ember minél őszintébben szeret, annál alázatosabb, s mi
nél alázatosabb, annál óvatosabban nyúl a hatalomhoz. Mert ki
ő, hogy másokat befolyásoljon? Milyen fennhatóság ruházta föl a
joggal, hogy eldöntse, mi helyes vagy helytelen gyermeke, élettársa,
országa, fajtája számára? Ki jogosította föl, hogy saját felfogását
helyesnek tartsa, s azt másokra is ráhúzza? Ki ő, hogy Istennek
képzelje magát? Mert természetesen Istent játszik, amikor
megkísérli a világ, az emberiség sorsának alakítását. A legtöbb
szülő, tanár, vezető ezt nem fogja föl. Hatalma gyakorlásának öntelt
mámorában tör-zúz, de nem fogja föl, hogy Istent játszik. De
fölfogják azok, akikben valóban szeretet lakik. Amiként fölfogják
azt is, hogy nincs más út, csak a passzivitás. A szeretet arra késztet
bennünket, hogy Istent játsszunk, s közben teljes mértékben
tudatában legyünk, mit cselekszünk. Teljes tudatosság az, melynek
segítségével felelősséggel s nem gondatlanul próbáljuk teljesíteni
Isten akaratát. íme, elérkeztünk ismét egy paradox helyzethez:
hogyan lehet alázatból Istent játszani.