DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
A problémamegoldás és az idő
Miután röviden megvizsgáltuk, hogy a szülői szeretet hiánya milyen
módokon befolyásolhatja az önfegyelem kifejlődésének folyamatát
általában s ezen belül a kielégülés késleltetésének képességét
különösképpen, vizsgáljuk meg azokat az árnyaltabb,
de nem kevésbé pusztító hatású módozatokat, amelyek a kielégülés
késleltetésében felmerülő nehézségek formájában a legtöbb
felnőtt életét érintik. Mert bár ilyen vagy olyan mértékben
a legtöbbünkben szerencsésen kifejlődik ez a képesség, úgy, hogy
kijárjuk a gimnáziumot vagy az egyetemet, s közben nem kerülünk
börtönbe, képességünk mégis tökéletlen, azaz tökéletlen az
élet egyéb problémáinak teljes megoldásához.
Harminchét éves koromban megtanultam szerelni. Addig, ha
valami baj volt a vízvezetékkel, egy játékot kellett megjavítani
vagy egy, az egyiptomi hieroglifák benyomását keltő használati
útmutató segítségével összerakni egy bútordarabot, mindig csak
kudarc és csalódás lett a vége. Bár átvergődtem az orvosi egyetemen,
s többé-kevésbé sikeres pszichiáterként eltartom a családomat,
amihez kézügyesség kell, abban mindig is ügyetlennek
tartottam magam. Meg voltam róla győződve, hogy valamelyik
génem rendellenes, vagy pedig a természet átka, hogy ez a titokzatos
képesség nem sajátom. Közeledett a harminchetedik születésnapom,
amikor egy tavaszi vasárnapon séta közben megpillantottam
a szomszédomat, aki éppen a fűnyíró gépét szerelte.
Köszöntem, majd megjegyeztem: "Mennyire bámulom önt! Én
sose tudtam semmit megjavítani." Szomszédom pillanatnyi tétovázás
nélkül válaszolta: "Igen, mert nem szánja rá az időt." Folytattam
sétámat. Megzavart a válasz egyszerűsége, azonnalisága és
határozottsága. "Igaza lehet?" - kérdeztem. Nem hagyott nyugodni
a dolog, s amikor legközelebb lehetőség adódott egy apró szerelési
munka elvégzésére, emlékeztettem magam, hogy rá kell
szánni az időt. Az egyik betegem autójában beragadt a kézifék,
s bár emlékezett, hogy valahol a műszerfal alatt kell csinálni valamit,
hogy kioldódjon, de nem tudta, mit és mivel. Lefeküdtem
az első ülés előtt a kocsi padlójára. Mikor már kényelembe helyeztem
magam, szép nyugodtan szemügyre vettem a helyzetet.
Először csak drótok, pálcikák és csövek zavarba ejtő összevisszaságát
láttam, melyet nem értettem. De fokozatosan, lassan sikerült
a fékberendezésre összpontosítanom, és követnem a drótok
vonalát. így lassan világossá vált számomra, hogy egy kis fogantyú
akadályozza a fék kioldását. Higgadtan tanulmányoztam a fogantyút,
mígnem rájöttem, hogy amennyiben az ujjam hegyével
fölnyomom, könnyedén elmozdulna, és kioldaná a féket. Ezért
így tettem. Egyetlen mozdulat, egy ujjbegy nyomása, és a probléma
megoldódott. Szerelőmester lettem!
Ami az igazságot illeti, továbbra sincs időm megtanulni, hogyan
kell a dolgokat megjavítani, mert időmet nem erre összpontosítom.
Továbbra is szaladok a legközelebbi szerelőhöz, ha valami
elromlik. De most már tudom, hogy ezt szabad választásomból
teszem, nem azért, mert átok ül rajtam, vagy mert velem született
rendellenesség, egyéb alkalmatlanság vagy fogyatékosság
kényszerít rá. És tudom, hogy minden ember - ha nem értelmi
fogyatékos - meg tud oldani bármilyen problémát, ha rászánja az
időt.
Mindez azért fontos, mert számos ember egyszerűen nem szánja
rá az időt az életben adódó intellektuális, társadalmi vagy szellemi
problémák megoldására. Mechanikai megtérésem előtt sután
bedugtam volna a fejem a műszerfal alá, megrángattam volna
néhány drótot, anélkül hogy a leghalványabb fogalmam lett
volna arról, hogy mit csinálok, majd miután semmi érdemleges
nem következett be, föladtam volna, így szólva: "Ez nekem ma-
gas!" Sokan pontosan így közelítik meg a mindennapi élet problémáit.
Az imént említett pénzügyi szakember (asszony) szerette
két gyermekét, és sokat foglalkozott velük, ha meglehetősen te
hetetlen volt is velük szemben. Fölismerte, ha valamilyen érzelmi
problémát próbált kifejezni a gyerek, de ilyenkor mindig vagy
azt tette, ami az első pillanatokban eszébe jutott, például többet
adott nekik reggelire, vagy hamarabb küldte őket ágyba - akár
volt ennek valami köze a problémához, akár nem; vagy pedig elkeseredve
mondta a következő foglalkozáson nekem (a szerelőnek):
"Ez nekem sok! Mit tegyek?" Az asszonynak éles, elemző
gondolkodása volt, s ha munkáját nem halogatta, igen összetett
problémák megoldására volt képes. Személyes gondjai közepette
azonban úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem lenne értelmes.
A probléma itt az idővel kapcsolatos. Amint az asszony fölismerte
egy személyes probléma létét, olyannyira kényelmetlenül
érezte magát, hogy azonnali megoldást keresett, nem volt hajlandó
kényelmetlenségérzetét még annyi ideig sem elviselni, hogy
a problémát egyáltalán elemezhesse. A probléma megoldása elégedettséggel
töltötte el, s ezt nem volt képes késleltetni néhány
percnél tovább. Megoldásai ezért többnyire nem feleltek meg az
adott problémának, családi élete pedig állandó felfordulás volt.
Szerencsére olyan kitartással végezte a terápiát, hogy fokozatosan
megtanulta az önfegyelem képességét, s azt, hogy ne sajnálja
az időt családi problémáinak elemzésére, a jól kigondolt, hatásos
megoldás megkeresésére.
S most nem egy klinikai kezelésre szoruló ideg- vagy elmebeteg
titokzatos hiányosságairól beszélünk a problémamegoldás terén.
A pénzügyi szakember átlagember. Ki mondhatja el közülünk,
hogy soha nem lankadt a figyelme, amikor gyermekei esetleges
problémáit vagy a családban jelentkező feszültségeket vizsgálta?
Ki rendelkezik közülünk annyi önfegyelemmel, hogy sohasem
mondta lemondóan, családi gondjai közepette: "Ez nekem
sok!"
De a problémamegoldás megközelítésének van egy másik formája,
amely egyszerűbb és még pusztítóbb, mint az azonnali
megoldások keresése, egy még annál is általánosabb és egyetemesebb
hibás megközelítés: az a remény, hogy a probléma majd
magától elmúlik. Egy kisvárosban csoportterápiára járt egy harmincéves
kereskedelmi utazó, és viszonyt kezdett a terápiás foglalkozás
egy másik alanyának, egy bankárnak nemrégiben különvált
feleségével. A kereskedelmi utazó tudta, hogy a bankár
rabiátus ember, aki nagyon a szívére vette felesége távozását.
Tudta azt is, hogy nem viselkedik becsületesen - sem a csoporttal,
sem a bankárral szemben -, amíg eltitkolja viszonyát. Azt is
tudta, hogy a bankár előbb-utóbb úgyis tudomást fog szerezni a
viszonyról. Tudta, hogy az egyetlen megoldás az, ha beszámol a
viszonyról a csoportnak, melynek segítségére számíthat a bankár
haragja ellen. Semmit sem tett. Három hónappal később a bankár
szeme kinyílt; fölmérgedt, mint ahogyan az várható is volt, és
az esetet ürügynek használta a terápia elkerülésére. Amikor a csoport
megkérdezte a kereskedelmi utazót, miért viselkedett ilyen
ártó módon, így válaszolt: "Tudtam, hogy kellemetlen volna elmondani,
azt hiszem, úgy éreztem, hogy ha semmit sem teszek,
talán elkerülhetem a kellemetlenséget. Gondoltam, ha elég hoszszú
ideig várok, a probléma majd csak megoldódik."
A problémák azonban nem szűnnek meg maguktól. Meg lehet
őket oldani, ellenkező esetben azonban megmaradnak, örök gátjaként
a lélek fejlődésének.
A csoport keresetlen szavakkal világította meg a kereskedelmi
utazó előtt: a komoly probléma az, hogy a megoldás folyamatos
halogatásával akarta megkerülni a problémát, ahelyett hogy
szembenézett volna vele. Négy hónappal később a kereskedelmi
utazónak teljesült egy álma: fölmondta állását és bútorjavító
üzletbe kezdett; így nem kellett annyit utaznia. A csoport erősen
nehezményezte, hogy a férfi ezzel az üzlettel mindent egy lapra
tett fel, s éppen a tél beállta előtt, de a volt kereskedelmi utazó
biztosította őket, hogy az üzlet eleget hoz majd a fennmaradáshoz.
Febaiár elején aztán bejelentette, hogy nem járhat tovább a
foglalkozásokra, nem lévén pénze a honorárium megfizetésére.
Teljesen le volt égve, és állás után kellett néznie. Öt hónap alatt
nyolc bútordarabot javított meg. Mikor megkérdezték tőle, hogy
miért nem kezdett el hamarabb újabb állást keresni, azt mondta:
"Hat hete már láttam, hogy a pénz nagyon fogyóban van, de nem
hittem, hogy ennyire rossz a helyzet. Nem láttam sürgősnek, de
most bezzeg annak látom." Természetesen nem vett tudomást
problémájáról. Lassanként jött csak rá, hogy megoldandó problémája
a problémák megoldásának halogatása, s hogy amíg erre
nem talál megoldást, addig egy lépést sem tehet előre, a világ
minden terápiája mellett sem.
A probléma tudomásul nem vétele ismét csak annak megnyilvánulása,
hogy az ember nem képes vagy hajlandó késleltetni a
kielégülést. A gondokkal szembenézni, mint mondottam, fájdalmas
dolog. "Félre kell tenni" egy kellemes vagy kevésbé fájdalmas
életérzést, és föl kell cserélni egy fájdalmasabbra, ha a problémákat
idejekorán akarjuk megoldani, s nem akkor, amikor már
a körülmények kényszerítenek a megoldás keresésére. Arról van
szó, hogy föl kell vállalnunk a jelen fájdalmat a jövőbeli megelégedettség
reményében, ahelyett hogy a jelen megelégedettséget
választanánk, abban a hiszemben, hogy a szenvedés így elkerülhető
lesz.
Talán úgy látszik, hogy a kereskedelmi utazó érzelmileg éretlen
vagy pszichológiai értelemben primitív volt, amiért ennyire
nyilvánvaló problémákról nem hajlandó tudomást venni, de - ismétlem
- a kereskedelmi utazó az az ember; akinek éretlensége
és primitívsége mindannyiunkban megvan. Egy hadsereget vezénylő
nagy tábornok egyszer azt mondta nekem: "Ebben a hadseregben
az a legnagyobb baj - gondolom, ez minden szervezetben
így van -, hogy ha valami gond jelentkezik, a felelős parancsnokok
csak nézik karba tett kézzel, mintha magától elmúlna,
föltéve hogy elég kitartóan nézik karba tett kézzel." A tábornok
nem gyengeelméjűekről vagy abnormis emberekről beszélt,
hanem tábornokokról és ezredesekről, kipróbált katonákról, akik
a fegyelem minden csínját-bínját ismerték.
A szülők helyzete felelős helyzet, s annak ellenére, hogy rendszerint
felkészületlenek, feladatuk semmivel sem egyszerűbb, mint
egy nagyvállalat vezetése. S akár a felelős parancsnokok, a szülők
is észreveszik, ha valami baj van a gyerekkel, hónapokkal,
évekkel előbb, mintsem tennének is valamit, ha egyáltalán sor
kerül erre. "Gondoltuk, majdcsak kinövi" - mondják, amikor egy
öt éve létező bajjal elviszik a gyereket a pszichiáterhez. S tisztelet
a szülői lét gondjainak, meg kell mondani, hogy a szülőnek
valóban nehéz döntenie, s hogy a gyerekek gyakran valóban "kinövik"
bajaikat. De sohasem árthat, ha ebben segítségükre vagyunk,
vagy ha figyelmesen szemügyre vesszük az adott problémát.
Sokan kinövik gondjaikat, de sokan nem; s ahogy annyi más
esetben is így van, minél tovább nem vesznek tudomást a gyerek
bajáról, annál nagyobbra nő, s annál fájdalmasabb és nehezebb
a megoldás.