DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
A kielégülés késleltetése
Nemrég egy harmincéves pénzügyi szakember, egy asszony hoszszú
hónapokon át panaszolta nekem, hogy munkájának végzését
állandóan halogatja. Már túl voltunk azon, milyen érzelmi kapcsolata
van munkáltatójával, s hogy ezek az érzelmek miképpen
viszonyulnak a hatalommal szemben táplált általános érzelmeihez,
s ezen belül milyen viszony fűzte a szüleihez. Megvizsgáltuk
a munkájához és a sikerhez való viszonyát, s hogy ezek miképpen
viszonyultak házasságához, nemiségéhez, a férjével való
versengés vágyához, s az efféle versengés iránt táplált esetleges
ellenérzéseihez. Ám az aprólékos rutinvizsgálat mit sem változtatott
a helyzeten: a hölgy továbbra is halogatta munkája végzését.
Végre eljött a nap, amikor elég bátorság ébredt bennünk arra,
hogy szembenézzünk a nyilvánvalóval. "Szereti a tortát?" - kérdeztem.
Azt mondta, szereti. "És a tortának melyik részét szereti
jobban, magát a tésztát vagy a cukrozást a tetején?" "A cukrozást!"
- válaszolta lelkesen. "S hogyan lát hozzá egy szelet tortához?"
- kérdeztem, s úgy éreztem, hogy nálam ostobább pszichiáter
nem is létezik. "Először leeszem a cukormázt." Imigyen tisztázva,
miképpen lát neki egy szelet tortának, áttértünk a munka
módszerére. Aligha meglepő módon kiderült, hogy minden munkanapon
az első órában a munkának számára élvezetes részét
végzi el, a hátralévő hat órát pedig a kellemetlen munka körüli
piszmogásnak szenteli. Fölvetettem, hogy ezentúl munkaidejének
első órájában végezze el a neki kellemetlennek tetsző munkát,
s aztán térjen át a kellemesre. Én úgy látom, mondtam, hogy
egy kellemetlen óra, ha hat kellemes követi, jobb, mint egy kellemes,
ha utána hat kellemetlent kell elszenvedni. A hölgy egyetértett,
s mivel alapjában véve erős akaratú ember volt, ma már
nem jellemzi a hajlandóság a halogatásra.
A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az
örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi, hogy előbb túlessünk
a fájdalmon, hogy aztán felhőtlenül élvezhessük az örömöket.
Ez az egyetlen helyes életmód.
A beosztás technikáját a legtöbb gyermek elsajátítja, gyakran
már ötéves korában. Időnként megfigyelhető ötéves gyerekek között,
hogy valamilyen játékban egyikük átengedi a kezdés jogát,
hogy kiélvezhesse, amikor majd "ő jön". Hatéves korban elképzelhető,
hogy kialakul ez a szokás: előbb a tortát eszi meg, aztán
a cukormázat. Az iskolában tovább gyakorolhatja a helyes
beosztást: először a házi feladatot kell megcsinálnia. Van olyan
gyerek, aki tizenkét éves korára már kiválóan képes arra, hogy szülei
különösebb ösztökélése nélkül - előbb csinálja meg a házi
feladatot, s csak aztán nézzen tévét. Egy tizenöt vagy tizenhat
éves kamasztól ezt már el is várják, és ezt tartják normális viselkedésnek.
A tanárok számára azonban kiderül, hogy az ebben az életkorban
lévő gyerekek jelentős része nem tartja magát ehhez a normához.
A kamaszok közül a legtöbben képesek a beosztásra, de
sokan csak alig vagy egyáltalán nem. Ezek a rossz diákok. Értelmük
átlagos vagy annál magasabb, előmenetelük mégis gyenge,
mert nem tanulnak. Lógnak az óráról, vagy egyáltalán nem mennek
be az iskolába, ahogy éppen úri kedvük tartja. Impulzívak
és impulzivitásuk közösségi létükben is megnyilvánul. Verekedésekbe
keverednek, kábítószert szednek, esetleg még a rendőrséggel
is gondjaik támadnak. Ilyenkor hívják a pszichológust és
a pszichiátert, de leggyakrabban már későn. Ezek a kamaszok
egyáltalán nem örülnek, ha valaki megpróbál beavatkozni impulzív
életükbe, s bár az ellenérzés feloldható, ha a terapeuta barátsággal
és melegséggel közeledik, és magatartása nem bíráló,
de a fiatalembert impulzivitása megakadályozza a foglalkozások
rendszeres látogatásában, s ha jön is, semmiféle fontos és fájdalmas
kérdésről nem hajlandó beszélni. így a terápiás beavatkozás
kudarcot vall, ezek a gyerekek otthagyják az iskolát, és kudarcról
kudarcra haladnak tovább, gyakran találják magukat rossz házasságban,
börtönben, elmeosztályon, és gyakran éri őket baleset.
Miért? Miért van az, hogy a többségben kifejlődik a "kielégülés
késleltetése", a beosztás képessége, míg egy jelentős kisebbségben
nem, gyakran olyannyira, hogy még segíteni sem lehet. A tudomány
nem tud pontos választ adni. A genetikai tényezők szerepe
nem világos. A lehetséges változatokhoz képest elégtelen a
tudományos bizonyíték; a legtöbb jel mégis a nevelés hatására mutat.