DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
A szerelem
A szeretet helytelen értelmezései közül a legelterjedtebb és legerőteljesebb
az az elképzelés, hogy a szerelem szeretetérzéssel
jár. Igencsak vaskos félreértés ez, mert amikor az ember szerelmes,
érzelmét igen intenzíven éli meg, úgy érzi, "szereti" partnerét.
Két probléma tűnik azonnal szembe. Először is az, hogy a
szerelem a szexualitáshoz és az erotikához erősen kapcsolódó érzelem.
Normális ember nem szerelmes a gyerekébe, bár nagyon
is szeretheti. Azonos nemű barátainkba sem vagyunk szerelmesek
- hacsak nem vagyunk homoszexuális beállítottságúak -, bár
őket is nagyon szerethetjük. Szerelmesek akkor leszünk valakibe,
ha tudatosan vagy tudat alatt kívánjuk a vele való nemi érintkezést.
A második probléma az, hogy a szerelem érzete kivétel
nélkül minden esetben átmeneti érzés. Mindegy, hogy az ember
kibe szerelmes, ha a kapcsolat elég hosszú ideig tart, előbb-utóbb
"kiszeret" belőle. Ez nem jelenti azt, hogy megszűnik a szeretet
érzése, de azt már igen, hogy a szerelem eksztázisa mindig elmúlik,
a mézeshetek mindig véget érnek.
A szerelembe esés és az érzet elmúlásának jelenségét csak úgy
érthetjük meg, ha megvizsgáljuk azt, amit a pszichiáterek az én
határainak neveznek. Közvetett bizonyítékok alapján feltételezzük,
hogy a csecsemő, életének első hónapjaiban, nem különbözteti
meg magát környezetétől. Ha karját vagy lábát mozgatja,
mozog a világegyetem. Ha éhes, a világ éhezik. Ha látja, hogy
anyja mozog, mintha maga mozogna. Amikor anyja énekel, a
csecsemő nem tudja, hogy a hangot nem ő maga adja ki. Nem
tesz különbséget a rácsos ágy, a szoba, a szülők és önmaga között.
A lelkes és a lelketlen világ ugyanaz. Nincsen még különbség
"én" és "te" között. Az "az" és a "világ" egy. Nincsenek határok
és nincsen elválasztás. Nincsen identitás.
Később azonban a gyerek én-je lassan elválik a világtól. Amikor
éhes, anyja nem mindig eteti meg. Amikor játékos kedvében
van, anyjának nincsen mindig kedve a játékhoz. Felfogja, hogy
vágyai nem feltétlenül azonosak anyja vágyaival, hogy kettejük
101
magatartása különböző is lehet. Ekkor érzi meg először az én fogalmát.
Többször megfigyelték, hogy súlyos énkép-gondokkal
küszködő felnőtt válhat abból az emberből, akinek csecsemőkorában
valami alapvetően megzavarta anyjával való viszonyát:
nem volt mellette anyja vagy megfelelő helyettes, vagy az anya
egyáltalán nem törődött gyermekével.
Ahogyan a gyerek fölismeri, hogy saját akarata nem azonos a
világegyetem akaratával, további distinkciókat tesz önmaga és a
világ között. Amikor karja mozog, az ágy vagy a mennyezet már
nem mozognak vele. Fölismerve az összefüggést a mozgás szándéka
és karja tényleges mozgása között, a gyerek ráébred az
összefüggésre, hogy karja hozzá tartozik. így az élet első évében
megtanuljuk, mi az, ami mi vagyunk, és mi az, ami nem mi vagyunk.
Az első életév végére a gyerek tisztában van azzal, hogy
van saját karja, lába, feje, nyelve, szeme, sőt véleménye, hangja,
gondolata és érzelmei, saját gyomorfájása. Megtanulja saját lénye
méretét és fizikai határait. E határok elmebeli ismeretét nevezzük
az én határainak.
Az én határainak kialakulása olyan folyamat, amely belenyúlik
a pubertás- és felnőttkorba is, bár a később kialakított határok inkább
szellemi, semmint testi természetűek. így például a gyerek
hatalmának határait két- és hároméves korban fogja föl. Bár már
előzőleg megtanulta megkülönböztetni saját vágyait anyja vágyaitól,
még nem adta föl a reményt, hogy óhaja talán mégis
parancs vagy legalábbis annak kellene lennie. Ezért aztán a kétéves
gyerek rendszerint önkényúrként igyekszik viselkedni a családban^
szüleinek, testvéreinek és esetleges háziállatainak parancsokat
osztogat, mintha mindmegannyi regruta lenne magánhadseregében,
s uralkodói dühbe gurul, amikor nem feltétlenül engedelmeskednek.
A szülők általában rettegnek ettől az életkortól.
Hároméves korára a gyerek többnyire kezelhetővé válik, elfogadta
viszonylagos erőtlenségének valóságát. A mindenhatóság
azonban még évekig édes álom maradhat. Bár a hároméves
gyerek elfogadja hatalma korlátait, olykor még évekig elmerülhet
saját álomvilágában, ahol még mindig lehetséges, hogy minden
69
ható. A lélek eme vetületét jól példázza a Superman alakja. A kamaszkor
közepére az ember már hellyel-közzel tisztában van vele,
hogy egyén, testi és szellemi korlátok között létező, viszonylag
erőtlen és törékeny organizmus, amely csak hasonló organizmusokkal
együtt, az úgynevezett társadalomban életképes. A társadalmon
belül egyéniségük elhatárolja őket, ha túlságosan nem
különbözteti is meg.
Határok között élni magányos élmény. Vannak emberek - különösen
az a típus, melyet a pszichiáterek skizoidnak neveznek -,
akik a külső világot menthetetlenül veszélyesnek, rosszindulatúnak,
zavarosnak és visszautasítónak látják. Ezek az emberek biztonságot
találnak körbehatárolt magányukban. Az emberek azonban
többnyire szabadulni szeretnének magányuk állapotából; kitörni
szeretnének egyéniségük fala mögül, s feloldódni egy olyan
állapotban, amelyben eggyé lehetnek a külső világgal. Aki szerelmes
lesz, az átmenetileg sikerre viszi ezt a menekülést. A szerelembe
esés jelenségének lényege, hogy az egyéniség falai leomlanak,
illetve az egyéniség összeolvad egy másik ember egyéniségével.
Az én fölszabadulása, a szeretett emberrel való egyesülés
és a magányérzet ezzel járó feloldódása adja a szerelem eksztázisát.
Bizonyos vonatkozásaiban (ha nem is mindben) a szerelem regresszív
állapot, amennyiben a másik egyéniségével való egybeolvadás
arra az állapotra emlékeztet, amikor a csecsemő egyénisége
még nem vált el anyja egyéniségétől. Az egybeolvadással
egyidejűleg ismét átérezzíik a mindenhatóság, az omnipotencia érzését.
Hirtelen minden lehetségesnek látszik. A szeretett személylyel
egyesülvén úgy érezzük, nincsen leküzdhetetlen akadály.
Úgy érezzük, szerelmünk ereje elől eliszkol minden nehézség,
szétolvad és eltűnik a sötétben. Minden gondot megoldunk. A jövő
könnyű lesz. Ennek az érzésnek a valótlansága megegyezik a
kétéves gyermek érzésének valótlanságával, aki a család teljhatalmú
királyának hiszi magát.
A valóság azonban betör a szerelembe, csakúgy, mint a kétéves
kor pünkösdi királyságába. Előbb-utóbb a mindennapok gondjai
101
között felülkerekedik az egyéniség. A férfi szeretkezni akar, a
nő nem. A nő moziba vágyik, a férfi nem. A férfi bankba tenné
a pénzt, a nő mosogatógépre költené. A nő is a saját munkájáról
akar beszélni, a férfi is. A nő nem jön ki a férfi barátaival, a
férfi rühelli a nő barátait. Szívük mélyén mindketten keserűen
felismerik, hogy nem egyek azzal, akit szeretnek, hogy a másiknak
továbbra is megvannak a saját vágyai, kívánságai, előítéletei
stb., amelyek különböznek az övéitől. Az én határai lassanként,
egyenként ismét megjelennek, végül a két én ismét elválik egymástól,
és a két ember szerelme véget ér. Ekkor kapcsolatuk
vagy véget ér, vagy megkezdődik a valódi szeretet kapcsolatának
kiépítése.
A "valódi" szó használatával azt akarom érzékeltetni, hogy
a szerelemben a szeretet érzete szubjektív és illuzórikus. A valódi
szeretet fogalmát később taglalom részletesen. Annyit azonban
már most megállapítok, hogy amikor egy pár szerelme véget
ér, és megkezdődhet a szeretet állapotának kiépítése, ezzel azt
is mondom, hogy a szeretetnek nem kell feltétlenül szerelemben
gyökereznie. Ha a szeretet imént adott meghatározását helytállónak
fogadjuk el, a szerelem nem igazi szeretet, a következő
okoknál fogva.
Valakibe beleszeretni nem akaratlagos cselekvés, nem tudatos
elhatározás kérdése. Mindegy, mennyire vágyik az ember tuda
tosan a szerelemre, az élmény elkerüli. Máskor váratlanul jön,
amikor egyáltalán nem kereste. Ugyanolyan valószínűséggel sze
retünk bele valakibe, aki nem illik hozzánk, mint hozzánk illő
partnerbe. Gyakran egyáltalán nem kedveljük szerelmünk tár
gyát, s ugyanakkor hiába próbálunk szerelmet érezni másvalaki
iránt, akit esetleg szeretünk, tisztelünk, s aki kiváló társ lenne. Ez
persze nem jelenti azt, hogy a szerelem érzése egyáltalán nem
befolyásolható tudatosan. Pszichiáterek gyakran szeretnek bele
betegükbe, amiként a betegek is gyakran szeretnek bele a pszi
chiáterbe, de kötelességtudatuk és szerepük általában lehetővé
teszi, hogy elejét vegyék énjük határai feladásának, és a beteget
nem tekintik érzelmük tárgyának. Az ezzel járó küzdelem és
71 101
szenvedés számottevő lehet, de az akaratnak csak az élmény ellenőrzésében
van szerepe, nem megteremtésében. Bizonyos fokig
elhatározásunk függvénye, hogy miképpen reagálunk a szelelem
élményére, az élmény megjelenése azonban akaratunktól
független.
A szerelemben az ember nem terjeszti ki énje határait, ellenkezőleg,
a határok átmenetileg összeomlanak. Az én kiterjesztése
erőfeszítést kíván, a szerelem nem. Lusta és fegyelmezetlen
emberek csakúgy érezhetnek szerelmet, mint szorgalmas és tetterős
egyéniségek. Amikor a szerelem véget ér, az ember rendszerint
meglehetősen kiábrándultnak érzi magát, de nem érzi kiterjedtebbnek.
Ám amikor a határokat kiterjesztjük, azok kiterjedt
állapotukban is maradnak. A valódi szeretet fejleszti a lelket,
a szerelem nem.
A szerelemnek nincsen sok köze a tudatos lelki fejlődéshez.
Ha a szerelemben van célunk, az nem más, mint a magányérzet
feloldása (és talán ennek biztosítása a házasság intézményével).
Célunk éppenséggel nem a lelki fejlődés. Tény, hogy a szerelem
állapotában az ember úgy érzi, eljutott azokba a lelki magasságokba,
ahonnan lehetetlen és fölösleges is továbblépni; nem érzi
szükségét a fejlődésnek, jól érzi magát ott, ahol van. A lélek
békét élvez. Szerelmünk tárgyának esetében sem látjuk szükségesnek
a lelki fejlődést, ellenkezőleg, mindenben tökéletesnek
tetszik. Minden hiba esetleges, jelentéktelen apróság, mely csak
tökélyét fokozza.
Ha a szerelem nem valódi szeretet, mi más, mint az én határainak
átmeneti és részleges feladása?4Nem tudom, mi más lehet.
l)e a jelenség szexuális jellege arra enged következtetni, hogy a
szerelem nem más, mint a párosodás genetikusan meghatározott
ösztönös része. Más szavakkal kifejezve: az én határainak időleges
feladása nem más, mint általános reakció a nemi vágyakra,
ami növeli a párosodás valószínűségét, így segítve elő a faj fennmaradását.
Cinikusabban úgy is fogalmazhatnék, hogy a szerelem
a gének szemfényvesztése, amivel az egyébként tisztánlátó
elmét a házasságba bolondítják. A trükk gyakran rosszul sül el,
például akkor, ha a nemi vágyak homoszexuális jellegűek, vagy
ha szülői beavatkozás, idegbetegség, összeférhetetlen, összeegyeztethetetlen
felelősségek vagy az érett önfegyelem elejét veszik a
.házasság kötelékének. Ugyanakkor az elme eme gyerekes egybeolvadásának
és omnipotenciájának illuzórikus és elkerülhetetlenül
átmeneti (mert ha nem volna átmeneti, nem is volna kivitelezhető)
regressziója nélkül mindazok, akik ma boldog vagy
boldogtalan házasságban élnek, őszinte rémülettel fordultak volna
el a házasság intézményétől.