DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Ellenállás a kegyelemmel szemben
Oresztész nem keresett föl terapeutát, önmagát gyógyította meg.
S ha létezett volna az ókori Görögországban szakavatott pszichoterapeuta,
akkor is magát kellett volna meggyógyítania. Mert,
mint említettem, a pszichoterápia csak eszköz. A beteg dönti el,
hogy felhasználja-e vagy sem, s ha igen, milyen mértékben és
céllal. Van, aki a terápia sikeres lefolytatásának érdekében legyőz
minden akadályt, megszerzi a pénzt, felülemelkedik pszichiáterekkel
megélt megelőző rossz tapasztalatain, ellenáll a rokonság
kedvezőtlen véleményének. Mások akkor sem fogadják el,
ha ezüsttálcán nyújtják feléjük, s ha mégis alávetik magukat a terápiának,
úgy vesznek részt benne, mint uszadékfa a folyó mozgásában,
semmit sem nyernek, függetlenül a terapeuta szakképzettségétől
és lelkesedésétől. Egy sikeres terápia végeztével úgy
érzem, meggyógyítottam a beteget, pedig valójában tudom, hogy
csak a katalizátor szerepét töltöttem be. Miután az emberek
előbb-utóbb meggyógyulnak, pszichoterápia segítségével vagy
anélkül, miért gyógyul meg mégis olyan kevés ember, s miért
van az, hogy sokan nem a gyógyulást választják? Ha a fejlődés
útja, bár nehéz, mégis mindenki előtt nyitva áll, miért csak kevesen
járják végig?
Erre utal Krisztus, amikor azt mondja: "Mert sokan vannak a
hivatalosok, de kevesen a választottak." Miért van így? A legtöbb
pszichiáter a jelenséget azzal magyarázza, hogy nem mindenki
egyformán beteg, s minél betegebb valaki, annál nehezebben
lehet meggyógyítani. Hozzáteszik, hogy a betegség súlyossága
egyenesen arányos a gyermekkori rossz élmények súlyosságával
és koraiságával. Úgy gondolják, hogy a pszichotikus betegek
128
azok közül kerülnek ki, akikkel szüleik életük első kilenc hónapjában
nagyon rosszul bántak; a kórnak ez a formája valamennyire
enyhíthető, de a teljes gyógyulás nem lehetséges. A személyiségzavarokkal
küzdő betegeknek csecsemőkorban még elég jól
ment a sora; ők kilenc hónapos és kétéves kor között élték át
traumatikus élményeiket. Nem annyira betegek, mint a pszichotikusak,
de még mindig éppen eléggé, s gyógyításuk roppant
nehéz. A neurotikus betegek kétéves koruk után szerezték be
traumáikat (de ezek az események rendszerint öt-hat éves kor
előtt kezdődtek), s így jóval kevésbé betegek, és gyógyításuk is
könnyebb.
Azt hiszem, ebben az osztályozásban sok igazság van, és hasznos
a pszichiátáriai gyakorlatban. Nem szabad túl könnyedén kritizálni.
Mindazonáltal nem tartalmazza a teljes igazságot. Nem szól
a késő gyermekkor és a kamaszkor lehetséges traumáiról. Okom
van feltételezni, hogy a rossz családi környezet ebben az életkorban
is okozhat neurózist, míg a jó környezet ebben a korban
még feloldhat korábban szerzett traumákat. Mi több, bár az imént
felvázolt besorolás statisztikailag érvényes, nem feltétlenül vonatkozik
az egyénre. Az egyik leggyorsabb és legsikeresebb esetem
egy súlyosan pszichotikus férfi volt, aki kilenc hónappal később
gyógyultan távozott a kezelésből. Ugyanakkor három évig szenvedtem
egy "csak" neurotikus asszonnyal, minden jelentősebb
eredmény nélkül.
A statisztika nem veszi figyelembe a beteg gyógyulásra való
hajlandóságát. Elképzelhető, hogy valaki nagyon beteg, de rendkívüli
módon akarja a gyógyulást, s ebben az esetben a gyógyulás
be is fog következni. Másvalaki pedig talán csak egészen kevéssé
beteg, de annyira hiányzik belőle a gyógyulás akarása, hogy
nem is fog meggyógyulni. Ezért azt hiszem, hogy a beteg akarata
lényeges összetevője a gyógyulásnak, de ezt a tényezőt a kurrens
pszichiátriai elméletek nem ismerik el.
Én elismerem létezését, de megértéséhez csak kevéssel tudok
hozzájárulni: a kérdés ismét a misztériumok közvetlen közelébe
vezet. Hamarosan kiviláglik, hogy a fejlődés akarása lényegében
245
azonos a szeretettel. Azt hiszem, hogy a fejlődés akarása nem
csupán a szülői szeretetnek tudható be, hanem a kegyelemnek is,
Isten szeretetének. Miért van az, hogy egyesek a szülői szeretet
hiányának ellenére is fejlődnek, a kegyelem jóvoltából, mások
pedig nem. Csak azt a választ adhatom, hogy egyesek elfogadják
a kegyelmet, mások nem. Krisztus mondását így fogalmaznám
át: Mindenkit fejlődésre szólít a kegyelem, de csak kevesen
hajlandók ezt meghallani.
Miért? Korábban megemlítettük, hogy a kegyelem ruház föl
minket a betegséggel szembeni ellenálló képességgel. Miért van
bennünk hasonló ellenálló képesség az egészséggel szemben is?
A választ már megadtuk: ez a lustaság, az eredendő bűn, az entrópia.
A kegyelem a fejlődés forrása, az entrópikus erő az ellenállás.
Megemlítettem, hogy milyen nehéz a fejlődés. Természetes,
hogy az ember meg akar hátrálni e nehézségek elől. Az entrópia,
illetve a lustaság problémájával már foglalkoztunk. Még
egy utolsó vonatkozást kell megvizsgálnunk: a hatalom kérdését.
Pszichiáterek és laikusok egyaránt tisztában vannak azokkal a
gyakran előforduló pszichológiai változásokkal s a nyomukban
járó problémákkal, amelyek valamilyen előléptetéssel vagy kinevezéssel
járnak együtt. A katonai pszichiáter azonban azzal is tisztában
van, hogy az "előléptetési neurózis" nem jelentkezik nagyobb
arányban, mint a civil életben. Sok tisztes nem akar altiszt
lenni, sok tiszthelyettes meg van elégedve azzal, hogy tiszthelyettes,
és több ízben is nemet mond, amikor fölajánlják neki, hogy
tisztiiskolába küldik.
Ugyanígy van a lelki életben is. A kegyelem szólítása már magában
előléptetés, nagyobb hatalom és felelősség. Tudatában lenni
a kegyelemnek, állandóan érezni Isten közelségét olyan mély
belső elégedettséget és békét szül, ami keveseknek osztályrésze.
Másfelől viszont ez a tudat roppant felelősséget is ró az ember-
re. Mert aki Isten közelében van, az kötelezettségének érzi azt is,
hogy Isten hatalmának és szeretetének cselekvő részese legyen.
A kegyelem egyben erőfeszítéssel teli életre szólít föl, amelyben
törődni kell a világgal, és minden módon szolgálni kell fejlődé
128
sét. A hívó szó a lelki gyermekségből szólít az érett felnőtt állapotába.
T. S. Eliot jól írja le ezt a Gyilkosság a székesegyházban
című drámájában, abban a jelenetben, amelyben Thomas Becket
karácsonyi prédikációját tartja:
De gondolkodjatok el egy kicsit ennek a "béke" szónak a jelentésén. Nem érzitek-
e furcsának, hogy az angyalok békét hirdettek, amikor a világot szüntelenül
háború meg a háború félelme sújtja? Úgy érzitek talán, hogy az angyali
hangok tévesek voltak, és hogy az ígéret csalódás és csalás volt?
És gondoljatok aira is, hogy a Mi Urunk maga miként szólt a békéről? Ezt
mondta az Ő tanítványainak: "Békességet hagyok néktek, az én békességemet
adom néktek.De hogy értette Ő a békét? Úgy-e, ahogy mi értjük: az angol királyságot
békességben a szomszédaival, a bárókat békességben a királlyal, a
gazdát, amint békés nyereségét számolja, tűzhelye tisztára takarítva, legjobb
bora az asztalon jó barátja előtt, felesége pedig a gyerekeknek dalol? Azok az
emberek, az Ő tanítványai, az ilyesmit nem ismerték: távoli utakra indultak,
túrni szárazon és tengeren, megismerni kínzatást, bebörtönöztetést, csalódást,
elszenvedni a vértanúhalált. Akkor hát hogyan értette a békét? Ha ezt kérditek,
emlékezzetek rá, hogy Ő mondta ezt is: "Én nem úgy adom néktek, amint a világ
adja." - így tehát békét adott az Ő tanítványainak, de a békét nem úgy,
amint a világ adja. *
így a kegyelem békéjével együtt jelentkezik a gyötrődő felelősség,
a kötelesség. Aligha meglepő, hogy sok őrmester nem vágyik
tiszti rangjelzésre. S aligha meglepő, hogy a legtöbb betegnek
kevéssé van ínyére az elme egészségének hatalma. Volt egy
betegem, egy fiatalasszony, akit súlyos depresszióval kezeltem.
Egy év után elég sokat értett környezete pszichopatológiájából, s
egy nap lelkesen számolt be arról, mennyi bölcsességgel és nyugalommal
rendezett egy családi problémát. "Ettől nagyon jól éreztem
magam" - mondta. "Szeretném, ha gyakrabban érezhetném
magamat ilyen jól." Azt válaszoltam, hogy ez lehetséges. Rámutatott,
hogy azért érezte magát ilyen jól, mert első ízben, hatalma
magasságából, átlátta, hogy családjának tagjai milyen bonyolult
módokon próbálják őt arra kényszeríteni, hogy megfeleljen a va
*T. S. Eliot: Versek. Gyilkosság a székesegyházban. Ford. Vas István. Bp., Európa
Könyvkiadó, 1966. 224.
247
lósággal sok közösséget nem vállaló követelményeiknek, s így
első ízben tudta a dolgot kézben tartani. Megmondtam neki, hogy
amennyiben ezt a tudatosságot az élet más területeire is kiterjeszti,
egyre gyakrabban fogja tudni a helyzeteket kézben tartani, s
így egyre gyakrabban fogja magát jól érezni. A félelem sejtésével
nézett rám. "De hiszen akkor folyton gondolkoznom kellene!" mondta.
Egyetértettem, hogy csak sok gondolkodás révén szerezheti
és tarthatja meg ezt a hatalmat, amely egyben megszabadítja
majd a depressziója mélyén rejtőző érzéstől, a gyengeség érzésétől.
Dühös lett. "De a fene egye meg, én nem akarok állandóan
gondolkozni" - kiabálta. "Természetesen akarok élni. Maga
pedig azt akarja, hogy valami istent faragjon belőlem!" Sajnos
nem sokkal később az asszony abbahagyta a kezelést, bár a teljes
gyógyulástól még igen messze járt. Megijedt azoktól a követelményektől,
amelyeket az egészséges elme támasztott volna.
Laikusoknak talán furcsán hangzik, de pszichiáterek jól tudják,
hogy a legtöbb beteg retteg az egészségtől. A pszichoterápia egyik
fő feladata megakadályozni - megnyugtatással, néha eréllyel -,
hogy a beteg azonmód elmeneküljön egészségétől, amint elérte.
Ennek a félelemnek az egyik oldala természetes, és önmagában
még nem is tekinthető egészségtelennek. Az ember fél attól, hogy
visszaél a hatalommal. Szent Ágoston írja: "Dilige et quod vis fac."
Azaz: "Légy igyekvő, s tedd, amit akarsz." Ha a beteg nem menekül
el a terápiából, végül megszabadul attól az érzéstől, hogy
védtelenül él egy kegyetlen világban, és ráébred, hogy mindent
megtehet, amit csak akar. Ez ijesztő lehetőség. Ha bármit megtehetek,
amit akarok, gondolja a beteg, mi gátol meg abban,
hogy hibát hibára halmozzak, hogy bűnöket kövessek el, amorálisan
viselkedjem, hogy visszaéljek szabadságommal és hatalmammal?
Elegendő-e az igyekvés és a szeretet, hogy irányítsanak
engem?
Máskor a beteg felfogja, hogy részesülhet a kegyelemben, de
erre méltatlannak tartja magát. Ez a félelem persze nagyon hasznos
a hatalommal való visszaélés megakadályozásában. Ezért nem
elvetendő, de nem szabad olyan méreteket öltenie, hogy meg
128
akadályozza a kegyelem befogadását. Vannak, akik évekig küzdenek
ezzel a félelemmel, mire el tudják fogadni önnön isteni
mivoltukat. A félelem lehet olyan nagy, hogy már neurózisnak
számít, s elképzelhető egy terápia középponti problémájaként is.
A legtöbb ember esetében a kegyelem visszautasításának nem
a hatalommal való esetleges visszaélés félelme az oka. Nem a
"tedd, amit akarsz" zavarja őket, hanem a "légy igyekvő". Legtöbbünk
egész életében olyan, mint a gyerekek vagy a kamaszok.
Úgy érezzük, hogy mint felnőtteknek kijár nekünk a szabadság
és a hatalom, de az önfegyelem és a felelősség már nincsen
ínyünkre. Szüleinket hibáztatjuk, a társadalmat vagy a sorsot, mint-
ha csak nem tudnánk meglenni hibáztatható felsőbb hatalom
nélkül. Félelmetes helyzet, amikor nincsen fölöttünk szükség
esetén hibáztatható hatalom. Már említettem, hogy a hatalom elviselhetetlenül
magányos volna, ha ugyanakkor nem töltené be
Isten közelsége. Sokan inkább megvannak Isten közelsége nélkül,
mint hogy a magányt el kelljen viselniük, mint hogy saját
kezükbe vegyék sorsuk irányítását. Az emberek általában békét
akarnak, de magány nélkül. Felnőtté akarnak válni anélkül, hogy
felnőnének.
Sokat beszéltünk a felnövekedés nehézségeiről. Néhányan bátran
és tétovázás nélkül, egyértelműen lépnek a felnőttkorba. Jóval
többen sohasem nőnek föl teljesen, mindig elriadnak a felnőttkor
felelősségétől. így van ez a lelki fejlődéssel is, amely elválaszthatatlan
a pszichológiai éréstől. Az entrópikus erő magyarázza
ezt a jelenséget. A kérdés tehát nem az, miért utasítják el
annyian a kegyelmet, inkább az, miért léteznek néhányan, akik
elfogadják. Mi különbözteti meg az egyik fajtát a másiktól? A válasz:
fogalmam sincs. Betegeim a legkülönbözőbb körülmények
között nőttek fel és élnek. Van, aki gazdag és művelt családban
nőtt föl; van, akit szerettek gyermekkorában, van, akit nem; van,
aki apró-cseprő problémával keres föl, van, aki súlyosan beteg.
Vannak köztük öregek is, fiatalok is. Van, aki hirtelen és könnyedén
ismeri föl és fogadja el a kegyelmet, van, aki körömszakadtáig
harcol ellene, s csak sokára, lassan fogadja el. Az évek so
249
rán egyre kevésbé válogatok a betegek között, egyre inkább mindenkit
alkalmasnak találok a terápiára. Elnézést kérek azoktól,
akiket tudatlanságomban nem vállaltam. Tapasztalatom megtanított
rá, hogy lehetetlen előre megállapítani, kinek az esetében
lesz sikeres a kezelés és kivel fog kudarcot vallani, kinek lesz
részben hasznára és ki nő föl a kegyelemhez csodálatos módon.
Maga Krisztus is beszél a kegyelem kiszámíthatatlanságáról, amikor
így szól Nikodémushoz: "A szél fú, ahová akar, és annak zúgását
hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van
mindenki, aki Lélektől született." Bármennyit tudjunk is a kegyelem
jelenségéről, végül újólag el kell ismernünk titokzatos természetét.