Önismeret, szabadság.

Az entrópia és az eredendő bűn

Ha ez a könyv a fejlődéssel foglalkozik, foglalkoznia kell az érem másik oldalával is: a fejlődés akadályaival. Végső soron csak egy akadály létezik: a lustaság. Ha ezt legyőzzük, minden más akadályt is legyőzünk. így ez a könyv a lustaságról is szól. A könyv első részében azt állítottuk, hogy a lustaság kísérlet a szükséges szenvedés elkerülésére, a könnyebb út választására. Amikor a szeretetről beszéltünk, megállapítottuk, hogy a szeretet hiánya nem más, mint az én kiterjesztésére való hajlandóság hiánya. A lustaság tehát a szeretet ellentéte. A lelki fejlődés, ahogyan ezt sokszor elmondtam, erőfeszítést igényel. Mindezek tudatában fölismerhetjük, hogy a lustaság nem más, mint az entrópikus erő megnyilvánulása az emberi életben. Sok évig nem értettem az eredendő bűn elképzelését, sőt visz szatetszőnek találtam. A nemiséget nem éreztem különösebben bűnösnek. Más vágyakat sem. Nemegyszer előfordult, hogy va lamilyen remek ételből többet ettem a kelleténél, s bár kétségkí vül elrontottam a gyomrom, bűntudatom nem volt. Láttam, hogy a világban van bűn: csalás, előítélet, kínzás, brutalitás. De nem lát tam be, miért gonoszak a csecsemők, s hogy a gyerekeken mi ért ül átok, amiért távoli elődeik megízlelték a tudás fájának gyü 128 224 mölcsét. Apránként azonban fölismertem, hogy a lustaság menynyire mindenütt jelen lévő. Betegeim kezelésében is a lustaság legyőzése bizonyult a legfőbb feladatnak. Magamban is fölismertem létezését. Ebben a tekintetben egy voltam az emberiséggel. S így hirtelen értelmet nyert a kígyó és az alma története. A történet megoldása abban rejlik, ami hiányzik. Tudjuk, hogy az "Úr... a hűvös alkonyatkor a kertben jár vala", s hogy nyíltan közlekedett az emberrel. Ha pedig így volt, Ádám és Éva miért nem fordult hozzá a kígyó mesterkedései után, s miért nem kérdezte: "Szeretnénk tudni, hogy miért nem ehetünk ebből a gyümölcsből. Jól érezzük itt magunkat, és nem akarjuk, hogy hálátlannak tarts minket, de ez a törvény értelmetlennek látszik, örülnénk, ha megmagyaráznád." Persze nem kérdezték meg. Ehelyett megszegték Isten törvényét, anélkül hogy értették volna. Hallgattak a kígyóra, anélkül hogy meghallgatták volna az Istent is, mielőtt cselekvésre szánják el magukat. Miért? A megkísértést miért követte rögtön a tett? Ez a hiányzó lépés a bűn lényege, a mérlegelés hiánya. Ádám és Éva nem mérlegelték egyaránt a kígyó és az Úr szavait. Isten és a kígyó vitája pedig a jó és a rossz ellentétét jelképezi. A bűn pedig a jó és a rossz mérlegelésének hiányából fakad. Az emberek csak a rossz tudására hagyatkozva döntenek, meg sem hallgatják a bennük lakó Istent, a jó tudását. Vagyis lusták. A mérlegelés, a belső vita erőfeszítést kívánna, időt és energiát. Ha komolyan vennénk ezt, ha valóban meghallgatnánk a bennünk lakó Istent, meghallanánk, hogy a nehezebb út választására ösztökél. Ez azonban küzdelemmel és szenvedéssel járna. Időnként mindenki meghátrál attól, hogy ezt a lépést megtegye. Mint Ádám és Éva, minden elődünk lusta volt. így az eredendő bűn létezik, és lustaságnak hívják. Nagyon is létezik. Mindenkiben fellelhető: csecsemőben, gyerekben, kamaszban, felnőttben, idős emberben - az okosban és a butában, az egészségesben és a betegben. Van, aki kevésbé lusta a másiknál, de valamennyire mindenki az, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire törekvő, energikus vagy bölcs.
Egyes olvasók talán azt mondják most maguknak: "De én nem vagyok lusta. Heti hatvan órát dolgozom, s bár fáradt vagyok, elviszem a feleségemet szórakozni, elviszem a gyerekeket az állatkertbe, segítek a házimunkában, megcsinálok mindent, amit kell. Néha úgy tetszik, mást sem csinálok, mint dolgozom és megint csak dolgozom." Együttérzek az ilyen olvasóval, de csak ismételni tudom, ha őszintén belegondol, rá fog lelni a lustaságra, amelynek sok olyan formája van, amelynek semmi köze a heti hatvanórás munka tényéhez. A lustaság egyik fő formája a félelem. Ádám és Éva példáját itt is felhasználhatjuk, s mondhatjuk azt is, hogy nem annyira a lustaság akadályozta meg az első emberpárt Isten indítékainak megismerésében, mint a félelem; féltek Istentől és Isten haragjától. A félelem nem mindig, de gyakran azonos a lustasággal. Az ember leggyakrabban a változástól fél, a megszokott rend elvesztésétől. Ezért minden újnak ellenáll, csak hogy ne kelljen változtatnia a valóságról alkotott képén. Ellenállása mögött félelem van, félelme mögött pedig lustaság. Nagyon valószínű tehát, hogy Ádám és Éva féltek nyíltan megkérdezni Istent, ezért választották settenkedő megoldásukat. A pszichoterapeuták jól tudják, hogy bár a beteg a kezeléstől változást remél, ugyanakkor rettenetesen fél a változástól és az azzal együtt járó munkától. Ennek tudható be, hogy tíz beteg közül kilenc félúton abbahagyja a terápiát, rendszerint nem is félúton, hanem a kezelés első néhány foglalkozása után vagy legalábbis az első hónapokban. A legvilágosabb példákat házaspárok szolgáltatják, akik azért keresik fel a pszichoterapeutát, mert fölismerték, hogy a házasságukkal baj van; vagy el kell válniuk, vagy rengeteg fájdalom és erőfeszítés árán teljesen újjá kell építeniük kapcsolatukat. Ezt rendszerint már akkor tudják, mielőtt fölkeresnék a terapeutát, s az első néhány foglalkozás csak megerősíti őket feltételezésükben. Egyedül nem akarnak élni, de ugyanilyen lehetetlennek érzik, hogy hónapokig, esetleg évekig küzdjenek a terápiában kapcsolatuk fejlődéséért. így aztán otthagyják a kezelést, olykor két-három, olykor tíz-húsz foglalkozás után. Rendszerint találnak valamilyen ürügyet: "Tévedtünk, ami 128 kor azt hittük, hogy megengedhetjük magunknak anyagilag." Olykor őszintén megmondják: "Tartok attól, ami a házasságommal történhet a terápia révén. Tudom, hogy ez gyávaság. Talán egy nap elég bátor leszek arra, hogy visszajöjjek." Mindenesetre úgy döntenek, hogy maradjon meg a status quo. A lelki fejlődés kezdeti szakaszában az emberek nincsenek tisztában saját lustaságukkal, bár időnként minden meggyőződés nélkül megjegyezhetik: "Persze, mint mindenki másnak, nekem is vannak lusta pillanataim." A lustaság, akár az ördög (és lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz), nem válogat, és mindenféle racionalizációval takargatja magát, amelyen az én fejlődni akaró része nem lát át, vagy túl gyenge legyőzéséhez. így ha azt javaslom, hogy új tudásra tegyen szert, ilyesféle válaszokat kapok: "Ezt a kérdést már sokan tanulmányozták, és még senkinek sem sikerült választ találnia rá." Vagy: "Ismertem valakit, aki ezzel foglalkozott: alkoholista lett, és végül megölte magát." Vagy: "Ehhez én már öreg vagyok." Vagy: "Maga azt akarja, hogy olyan legyek, mint maga, és a pszichiátereknek nem ez a feladatuk." Az ilyen válaszok alapjában véve mind a lustaság leplezését szolgálják. Nem is annyira a terapeuta előtt, mint inkább önmaguk előtt akarják leplezni. Mert a lustaság fölismerése és létezésének elismerése - legyőzésének kezdete. A lelki fejlődés egy előrehaladottabb állapotában az ember már tisztában van saját lustaságával, s ezt rendszerint a legkevésbé lusta ember tudja magáról leginkább. Saját fejlődési folyamatomban is látom, hogy amikor egy pillanatra felvillannak előttem a fejlődés újabb, lehetséges útjai, először öntudatlanul is elkerülöm őket. Csak később, amikor ennek tudatára ébredek, kényszerítem magam arra, hogy végigjárjam őket. Az entrópia elleni küzdelem örök. Mindannyiunknak van egy egészséges és egy beteg énünk. Függetlenül attól, hogy az ember mennyire neurotikus vagy pszichotikus, félelemmel telt és merev, az elmének van egy része, bármilyen kicsiny is, amely a fejlődésre törekszik, amely vonzódik az újhoz és az ismeretlenhez, s amelyik hajlandó dolgozni és vál 227
lalni a fejlődés minden kockázatát. S ugyanakkor, függetlenül attól, mennyire fejlett az ember, mindig van egy része, amelyik nem akar változást, nem akar erőfeszítést, ragaszkodik a régihez és a megszokotthoz, fél a változástól és az erőfeszítéstől, kényelemre vágyik bármi áron, még ha az ár a hatékonyság feladása, a stagnálás, a regresszió is. Van ember, akiben az egészséges rész szánalmasan kicsiny, a félelem és a lustaság valóságos kényuralma alatt szenvedve létezik. Mások roppant iramban fejlődnek, de nekik is állandóan résen kell lenniük a lustaság veszélyével szemben. Ebben a tekintetben egyenlőek az emberek. Mindenkiben két lény él, az egyik egészséges, a másik beteg - az élet ösztöne és a halál ösztöne, ha úgy tetszik. Minden ember az egész emberiséget példázza: mindegyikben van valami isteni, és mindegyikben megvan a lustaság eredendő bűne, az entrópia örök ereje, amely vissza, a méhbe, a mocsárba taszít, amelyből kifejlődtünk.