DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Menekülés a szabadságtól
A pszichiáter akkor állapít meg jellemzavart, amikor a beteg a
normálisnak nevezett szintnél jóval nagyobb mértékben próbálja
elhárítani magától a felelősséget. Időnként mindannyiunkkal
előfordul, hogy saját problémáinkért nem vagy nem szívesen vállaljuk
a felelősséget. Egy fölöttébb ravasz jellemhibámból Mac
Badgely gyógyított ki, harmincéves koromban. Mac főorvosa volt
annak a járóbeteg-ideggondozónak, ahol - több társammal egyetemben
- a pszichiátriai szakvizsgára készültem. Róta szerint osztottak
be minket a betegekhez. Talán fontosabbnak tartottam betegeimet
és tanulmányaimat, mint a többiek, mindenesetre azt tapasztaltam,
hogy sokkal több órám telik munkával. Társaim egy
beteggel hetente egyszer találkoztak, én kétszer vagy háromszor.
Láttam, ahogy fél ötkor sorra hazamennek, míg nekem nyolcig
vagy kilencig dolgom volt. Haragudtam rájuk. Egyre jobban haragudtam,
és egyre fáradtabb lettem, végül úgy éreztem, hogy
tenni kell valamit. Felkerestem Badgely doktort, és elmagyaráztam
a helyzetet. Levehetnének-e a rótáról, kérdeztem, hogy ne
kelljen új betegekkel foglalkoznom néhány hétig, amíg utolérem
magamat? Lehetséges volna ez? Vagy lát-e valamilyen más megoldást
a problémára? Mac figyelmesen hallgatott, és egyszer sem
szólt közbe. Amikor befejeztem, egy pillanatra csönd lett, aztán
Mac azt mondta, nagyon kedvesen és egyiittérzően: "Amint látom,
tényleg van egy problémád."
Úgy éreztem, megértésre találtam. "Köszönöm" - mondtam.
"Mit gondolsz, mit lehetne tenni?"
Mac így válaszolt: "Mondom, Scott, valóban van egy problémád."
Nem egészen ezt a választ vártam. "Igen - válaszoltam kissé
bosszúsan -, tudom, hogy van egy problémám! Ezért kerestelek
fel. Mit gondolsz, mit kéne tennem?"
Mac azt mondta: "Scott, azt hiszem, nem figyeltél rám. Értem,
hogy mit mondasz, és egyet is értek veled. Valóban van egy
problémád!"
"A fene egye meg - mondtam -, tudom, hogy van. Ezt anélkül
is tudtam, hogy idejöttem volna. A kérdés az, hogy mit kell tennem?"
"Scott - mondta Mac figyelj jól. Egyetértek, valóban van egy
problémád. Az idővel vagy gondban. A saját időddel, nem az én
időmmel. Nem az én gondom. A te gondod, a te időddel. Többet
nem mondok erről."
Sarkon fordultam és dühösen elhagytam Mac szobáját. Három
hónapig dühös voltam, és ez alatt az idő alatt gyűlöltem
Mac Badgelyt. Úgy éreztem, súlyos jellemhibája van, másképpen
hogyan is lehetne ilyen érzéketlen. Alázatosan fölkeresem egy
kis segítségért vagy tanácsért, és még annyi felelősséget sem vállal,
amennyi hivatali kötelessége volna mint az intézet irányítójának.
Három hónappal később azonban kezdtem úgy érezni, hogy
Macnek igaza volt, s nem ő, hanem én rendelkezem jellemhibával.
A saját időm a saját felelősségem. Én és csak én dönthetem
el, hogy miként akarom használni és beosztani az időmet. Ha
többet akarok dolgozni társaimnál, azt nekem kell eldöntenem,
és döntésem felelősségét is nekem kell vállalnom. Lehet, hogy
rosszulesik látnom, hogy társaim hamarabb mennek haza, vagy
rosszulesik hallgatnom, amikor a feleségem a fejemre olvassa,
hogy nem szentelek elég időt a családnak, de mindez saját, tudatos
döntésem következménye. Ha nem kívánom a következményeket
elviselni, szabadságomban áll, hogy kevesebbet dolgozzam
és másként osszam be az időmet. Nem a sors vagy az
igazgató utasított rá, hogy sokat dolgozzam; én döntöttem úgy,
hogy így osztom be az időmet. Végül továbbra is ugyanannyit
dolgoztam mint addig, de már nem éreztem haragot a többiek
iránt. Nem lett volna értelme haragot érezni azért, mert ők - szabad
akaratukból - más életformát választottak, mint én - ugyancsak
szabad akaratomból. Haragudni rájuk annyi lett volna, mint
haragudni magamra egy olyan döntésért, amellyel meg voltam
elégedve.
Magatartásunkért olykor azért nehéz vállalni a felelősséget, mert
nem akarjuk vállalni a következményeket. Azzal, hogy Badgely
doktorhoz fordultam, rá akartam hárítani a felelősséget saját időm
beosztásáért, el akartam kerülni mindama bosszúságot, amely
többletmunkámból fakadt, jóllehet ez a többletmunka természetes
következménye volt társaimnál fokozottabb hivatástudatomnak.
S közben még, tudat alatt, fölöttem gyakorolt hatalmát is növelni
akartam. Átadtam volna hatalmamat és szabadságomat. Lényegében
ezt mondtam neki: "Vegye át az irányításomat, legyen
a főnököm!" Valahányszor nem akarjuk fölvállalni felelősségün
ket, valamilyen más egyénre vagy intézményre próbáljuk ruházni.
Vagyis átadjuk saját hatalmunkat - a "sors"-nak, a "társadalom"nak,
a kormánynak, a vállalatnak vagy a főnökünknek. Ezért adta
Erich Fromm, találóan, a Menekülés a szabadságtól címet könyvének,
melyben a nácizmust és a totalitárius rendszert elemzi.
Van egy kiváló elméjű, bár kissé morózus ismerősöm, aki - ha
módot adok rá - vég nélkül és ékesszólóan beszél társadalmunk
elnyomó erőiről: a faji megkülönböztetésről, a nemi megkülönböztetésről,
a hadiiparról és a vidéki rendőrségről, a vidéki
rendőrökről, akik utaznak rá és társaira, pusztán azért, mert
hosszú hajat viselnek. Újra és újra megpróbáltam rávezetni, hogy
már nem gyerek. Míg gyerekek vagyunk, szüleink nagyon is
valódi hatalmat gyakorolnak fölöttünk. Tőlük függ jólétünk, teljesen
kényüktől-kedvüktől függünk. Ha hatalmaskodnak fölöttünk,
nem sokat tehetünk ellene. Felnőttként azonban, amennyiben
az ember teljesen egészséges, szinte bármit megtehet. Ez
persze nem jelenti azt, hogy választásunk időnként nem fájdalmas.
Gyakran két rossz közül kell a kevésbé rosszat választani,
de ekkor is rajtunk áll a döntés. Egyetértek ismerősömmel, a világban
valóban léteznek elnyomó erők. Nekünk azonban szabadságunkban
áll hozzáállásunkról dönteni. Ismerősöm úgy
döntött, hogy az országnak abban a részében él, ahol nem szeretik
a hosszú hajú "alakokat", s mégis hosszú hajat visel. Beköltözhetne
a városba, levágathatná a haját, vagy pályázhatna a
rendőrfőnök állására, de bármilyen ragyogóan értelmes ember,
nem él ezekkel a lehetőségekkel. Politikai hatalma hiányát siratja
ahelyett, hogy személyes hatalmának örülne. Szabadságszeretetéről
beszél s mindama rossz befolyásról, amely éri, de valójában
minden alkalommal lemond saját hatalmáról. Remélem, egy
napon nem neheztel majd az életre pusztán azért, mert nehéz választani.
Hilde Bruch A pszichoterápia tanulása című könyvében kijelenti,
hogy alapjában véve minden beteg ugyanazzal a panasszal
fordul pszichiáterhez, "egy közös problémával: a tehetetlenség
érzésével, annak a félelmével és belső meggyőződésével, hogy
nem tud az élet dolgaival megbirkózni s nem tudja őket megváltoztatni".
* Eme tehetetlenségérzet egyik eredője a betegek túlnyomó
többségében az a vágy, hogy a szabadságukkal járó fájdalmakat
részben vagy teljes egészében elkerüljék, azaz hogy
részben vagy teljes egészében kibújjanak az életben felmerülő
gondok iránt érzett felelősség alól. Tehetetlennek érzik magukat,
holott föladták hatalmukat. Ha meg akarnak gyógyulni, előbbutóbb
fel kell mérniük, hogy az élet nem más, mint személyes
döntések egyetlen, hosszú láncolata. Szabaddá válnak, amint ezt
megértik. S csak annyiban érzik magukat továbbra is az élet áldozatának,
amennyiben ezt az igazságot nem tudják elfogadni.