DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Hűség a valósághoz
Az igazsághoz való ragaszkodás a harmadik eszköze annak az
önfegyelemnek, amely szükséges a gondok megoldásával járó fájdalmak
elviseléséhez, amely nélkül életünk nem lehetne egészséges
és lelkünk nem fejlődhetne. Látszólag ez nyilvánvaló. Hiszen
az igazság azonos a valósággal. Ami hamis, az egyszersmind
valótlan is. Minél tisztábban látjuk a világ valóságát, annál
könnyebben birkózunk meg vele. Minél kevésbé látjuk tisztán a
világ valóságát - elménket minél inkább elhomályosítja a valótlanság,
a téves felfogás, az illúzió -, annál kevésbé leszünk képesek
a helyes döntésre és a helyes cselekvésre. Rálátásunk a valóságra
olyan, mint egy térkép, melynek segítségével igyekszünk
eligazodni az élet területén. Ha a térkép jó, rendszerint meg tudjuk
határozni helyzetünket, s ha tudjuk, hova kívánunk eljutni,
rendszerint azt is leolvashatjuk róla, mely útirány vezet el célunkhoz.
Ha a térkép rossz, többnyire eltévedünk.
Mindez nyilvánvaló, az emberek mégsem mindig látják be. Nem
látják be, mert a valósághoz vezető út nem könnyű. Először is,
az ember nem a térképpel együtt született, előbb meg kell rajzolni,
ez pedig erőfeszítést kíván. Minél nagyobb erőfeszítés megtételére
vagyunk hajlandók, annál nagyobb és pontosabb térképünk
lesz. Ám sokan nem hajlandók semmiféle erőfeszítésre. Mások
befejezik a rajzolást kamaszkoruk végére. Az ő térképük kicsi
marad és vázlatosba világról alkotott képük egyoldalú és félrevezető.
Életük delén az emberek rendszerint fölhagynak térképük
rajzolásával. Úgy érzik, térképük teljes, világnézetük helyes
(sőt: szent és sérthetetlen), és semmi szükségük nincsen újabb értesülésekre.
Mintha kifáradtak volna. Csak viszonylag kevés ember
elég szerencsés ahhoz, hogy élete végéig folytassa a valóság
titkainak feltérképezését, hogy a világ és az igazság megértését
újra és újra felülvizsgálja, térképét nagyobbítsa, vonalait finomítsa,
egy-egy vonalat újrarajzoljon.
A térképezés legnagyobb problémája nem az, hogy a semmiből
kell kezdeni, hanem az, hogy állandóan felül kell vizsgálni a
munkát. Maga a világ állandóan változik. Gleccserek vesznek,
gleccserek támadnak. Kultúrák hanyatlanak le, kultúrák virágoznak
föl. Túl kevés a technológia vagy túl sok a technológia. Nézőpontunk
is gyorsan és drámaian változik. Gyerekként erőtlenek
vagyunk, függő helyzetben élünk. A felnőttnek már nagy
hatalma lehet. Betegen vagy öregen ismét erőtlenné válhatunk,
ismét függő helyzetbe kerülhetünk. Ha gyerekünk van, akiről
gondoskodni kell, a világot másféle helynek látjuk, mint ha nincsen
gyerekünk. Ha csecsemőnk van, ismét másnak tűnik a világ,
mint amikor kamaszokat nevelünk. A szegénynek más a világ,
mint a gazdagnak. Naponta új színben tűnik föl a valóság. Ha az
új meg új értesüléseket mind figyelembe vesszük, állandóan fölül
kell vizsgálnunk térképünket, s néha jelentős változtatásokat
kell eszközölnünk. Mindez fájdalommal jár, gyakran nagy fájdalommal.
S ebben rejlik az emberiség gondjainak egyik lényeges
eredője.
Van úgy, hogy az ember hosszadalmas, gondos munkával
megrajzolta térképét a valóságról, melynek segítségével az életben
eligazodni remél, s hirtelen olyan értesülés birtokába jut, ami
miatt az egész térképet újra kell rajzolnia. A fájdalmas erőfeszítés
ijesztőnek, lesújtónak tetszhet. Ezért rendszerint - és tudat alatt nem
vesszük tudomásul az új értesülést. S ezt gyakran nem is
egyszerűen passzívan végezzük. Az új információt hamisnak,
veszélyesnek, eretneknek kiáltjuk ki, az ördög incselkedésének.
Valóságos keresztes háborút hirdethetünk meg ellene, és azt is
megpróbáljuk, hogy a világot próbáljuk hozzáidomítani saját nézőpontunkhoz.
Ahelyett, hogy újrarajzolnánk a térképet, az új információt
akarjuk elpusztítani. Sajnálatos, hogy az ember végeredményben
sokkal több energiát pazarolhat egy idejét múlta fölfogás
védelmére, mint amennyibe helyreigazítása került volna.