Önismeret, szabadság.

Az egészség csodája

Mily csodás egy! mily édes hang
Melytől elmúlt felőlem az átok
Elvesztem egykor, s megtaláltattam
Vak voltam, 5 már látok.
A kegy tanított engem félni
S oszlatta el féleimimet
Mily szépnek tűnt a kegy az órán
Mely meghozta hitemet.
Sok vészen, csapdán, kínon át
Mentett meg engemet
A kegy volt az, mi elkísért,
S célomhoz vezérli végemet.
S ha ezer éve ott vagyunk
A fényben, mely ragyog akár a nap
Még dicsérni hatalmas Urunk
Számolatlan áll a nap.*

Valamit akkor nevezünk csodálatosnak, amikor csodálkozásra késztet, amikor rendkívüli, amikor nem magyarázható "természeti törvények" által behatárolt ismereteinkkel. A következőkben azt fogom bebizonyítani, hogy a kegyelem mindennapi jelenség, és bizonyos fokig megmagyarázható. De nem magyarázható meg a természeti törvények rendszerében, melyben továbbra is csodás és csodálatos marad. A pszichiátriai gyakorlatnak vannak olyan vonatkozásai, amelyek engem, csakúgy, mint kollégáimat, újra meg újra csodálatra késztetnek. Az egyik az, hogy betegeink elmebeli egészségi állapota meglepően jó. Az orvostudomány más ágainak gyakorlói ha *John Newton (1725-1805): Amazing Grace 128 gyományosan azzal vádolják a pszichiátereket, hogy tudományuk tudománytalan, mert nem eléggé egzakt. Az igazság azonban az, hogy sokkal többet tudunk a neurózisokról, mint a szomatikus rendellenességek túlnyomó részéről. A pszichoanalízis lehetővé teszi, hogy a betegség etiológiáját olyan pontossággal derítsük föl, ami ritka az orvostudomány más területein. Kideríthetjük, hogy az adott beteg pontosan hol, mikor, miért és hogyan tett szert neurotikus tünetére. Hasonló pontossággal tudhatjuk azt is, hogy mikor, hol, miért és hogyan gyógyult ki a beteg neurózisából. Amit nem tudunk, az az, hogy a neurózis miért nem súlyosabb; enyhén neurotikus betegeink miért nem súlyosan neurotikusak, súlyosan neurotikus betegeink miért nem teljesen pszichotikusak. Szinte mindig azt találjuk, hogy a neurózist kiváltó traumának a dolgok normális menetében sokkal súlyosabb neurózist kellett volna produkálnia, mint amitől a beteg szenved. Fölkeresett egyszer egy harmincöt éves, sikeres üzletember. Neurotikus volt, de neurózisát csak enyhének nevezhetem. Törvénytelen gyerekként született. Kisgyerekként süketnéma anyja nevelte Chicago nyomornegyedében. Ötéves korában minden külön figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül állami gondozásba került, mondván, hogy ilyen anya nem képes nevelni gyermekét. Egymás után három nevelőszülő otthonában találkozott a szeretet teljes hiányával, és szenvedte el a hagyományos megaláztatásokat. Tizenöt éves korában részlegesen megbénult, az egyik agyi véredény veleszületett aneurizmája következtében. Tizenhat éves korában önálló életet kezdett. Aligha meglepő, hogy tizenhét éves korában különösen erőszakos bűncselekmény elkövetéséért börtönbe került; a börtönben nem részesült pszichiátriai kezelésben. Szabadlábra helyezését követően a hatóságok egy unalmas cégnél szervezték be raktárnoknak. Egyetlen pszichiáter sem látta volna a jövőjét rózsás színben. Három éven belül azonban a cég legfiatalabb osztályvezetője lett. Öt éven belül megnősült, elvette a cég egy másik magas állású alkalmazottját, később kivált a 197
cégből, saját üzletbe fogott, s viszonylag gazdag ember lett. Mikor pszichiáterhez fordult, már remek apa volt, önerejéből kiművelt ember, a közösség egyik elöljárója és tehetséges művész. Hogyan, mikor, hol és miért történt mindez? Az okozati összefüggések köznapi rendszerében nem találok rá magyarázatot. A kezelés során kigyógyult enyhe neurózisából. Sikerei egyszerűen érthetetlenek. Éppen azért hozakodtam elő ezzel a példával, mert a trauma nagysága éppoly szembetűnő, mint a férfi életkörülményeinek sikeres alakulása. A gyerekkori traumák általában nem ennyire egyszerűek, bár hasonlóképpen lehengerlőek. Ritka például az olyan beteg, aki nem egészségesebb szüleinél. Nagyon jól tudjuk, mitől lesznek az emberek idegbetegek. Azt nem értjük, hogyan sikerül ilyen mértékben megmenekülniük traumáik várható következményeitől. Pontosan tudjuk, hogy egyes emberek miért követnek el öngyilkosságot. Azt nem tudjuk, hogy mások, látszólag nem kevesebb okkal, miért nem követnek el öngyilkosságot. Csak annyit mondhatunk, hogy létezik valamiféle erő, egyfajta mechanizmus, amelynek működését nem értjük, s amely mégis, a legkedvezőtlenebb körülmények között is megvédi az elme egészségét. Bár a pszichés rendellenességek folyamata gyakran nem felel tethető meg a szomatikus rendellenességek folyamatának, ebben a tekintetben igen: a szomatikus betegségek esetében is többet tudunk a kiváltó okokról, mint amennyit az egészség okairól. Ha megkérdezünk egy belgyógyászt, mi okozza a bakteriális agyhár tyagyulladást, azt válaszolja, hogy természetesen a meningococ cus. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Mert ha a következő télen a faluban, ahol élek, minden lakó torkából baktériumtenyé szetet készítenék, tízből kilenc tenyészetben megjelenne az em lített kórokozó. Ennek ellenére a faluban sok-sok éve nem for dult elő agyhártyagyulladás, és valószínűtlen, hogy ezen a télen előfordulna. Mi folyik itt? A bakteriális agyhártyagyulladás vi szonylag ritka betegség, holott kórokozója nagyon gyakran jelen van a szervezetben. Az orvostudomány ezt a szervezet ellenálló 128 képességével magyarázza, amely megakadályozza, hogy ez a kórokozó és más kórokozók beférkőzzenek a testüregekbe. Ez kétségkívül igaz; a test védelmi rendszeréről elég sokat tudunk. Egy nagy kérdés azonban megválaszolatlan. Azok közül, akik ebben az évben meningitist kaptak, sokak ellenálló képessége tökéletlen volt, de legtöbbjük jó egészségnek örvendett, és az ellenálló képességük is működött. Egy bizonyos szinten állíthatjuk, hogy halálukat a meningococcus okozta, de ez a megállapítás csak felszínes értelemben lesz helytálló. Mélyebb értelemben nem tudjuk, hogy miért haltak meg. Legföljebb annyit mondhatunk, hogy az életüket általában védő erők valamiért nem működtek. Bár az ellenálló képességről általában a fertőző megbetegedések esetében beszélünk, minden szomatikus betegség esetében közrejátszik, de kevés fogalmunk van arról, hogy nem fertőző megbetegedések esetében hogyan működik. Az egyik betegnél fölléphet fekélyes gyomorhurut, életében egyszer és enyhe formában. A beteg fölgyógyul, és soha többet nem szenved ettől az általában pszichoszomatikusnak elfogadott betegségtől. Egy másik beteg viszont újra meg újra szenved a kórtól, egész életében. Egy harmadik beteg esetleg belehal a betegség első, heveny föllépésébe. A kór ugyanaz, az eredmény mégis más. Miért? Fogalmunk sincs. Csak annyit tudunk, hogy bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek bizonyos betegségeknek nehezebben állnak ellen, míg a legtöbb ember nem küzd ezekkel a kórokkal. Hogyan történik ez? Nem tudjuk. Efféle kérdéseket min- den betegség kapcsán föltehetünk, beleértve az olyan nagy gyakorisággal föllépő kórokat is, mint az infarktus, az agyvérzés, a rák, a fekély stb. Egyre többen hajlanak a feltevésre, hogy min- den betegség pszichoszomatikus természetű, hogy az elme valamilyen módon részt vesz az ellenálló képesség működésének szabályozásában. A csodálatos dolog azonban nem az, hogy az ellenálló képesség milyen módokon hibásodhat meg; a csodálatos az, hogy általában milyen jól működik. Nélküle elevenen falnának föl bennünket a baktériumok, eldugulnánk a zsíroktól és a vérrögöktől, föloldódnánk a savakban. A betegség és a halál je 199
lensége érthető, a csodálatos az, hogy viszonylag ritkán betegszünk meg és sokáig élünk. A szomatikus megbetegedések esetében tehát ugyanazt mondhatjuk el, amit az elme megbetegedései esetében már megállapítottunk: létezik valamilyen erő, amelynek mechanizmusát nem értjük teljesen, amely a legtöbb emberben éjt nappallá téve munkál, hogy még a legkedvezőtlenebb körülmények között is megóvja egészségét. A balesetek kérdése is érdekes. Sok orvos és a legtöbb pszichiáter ismeri a balesetre való hajlam jelenségét. Saját gyakorlatom több példája közül a legdrámaibb egy tizennégy éves fiú esete volt, akit meg kellett vizsgálnom, amikor javítóintézetbe került. Amikor a gyerek nyolcéves volt, anyja novemberben meghalt. Egy évvel később, novemberben, a gyerek leesett egy létráról, és eltörte a felsőkarját. A következő novemberben biciklijével bukott, betörte a koponyáját, és súlyos agyrázkódást szenvedett. Tizenegy éves korában, megint novemberben, kiesett a padlásablakon, eltörött a csípőcsontja. Egy évre rá gördeszkájáról esett le, és csuklócsontját törte el. Tizenhárom éves volt, amikor - novemberben - elütötte egy autó, eltörött a medencecsontja. Senki sem kételkedhetik benne, hogy a fiúnak volt némi hajlama a balesetekre. De hogyan történtek a szerencsétlenségek? A gyerek nem tudatosan törte össze magát minden alkalommal. Anyja halála fölött érzett gyásza sem volt már benne tudatos, azt mondta, hogy régen elfelejtette. Azt hiszem, az ellenálló képesség elvét kell alkalmaznunk a balesetekre is. Nem csak arról van szó, hogy az ellenállás bizonyos körülmények között meggyengülhet, hanem arról, hogy általában nagyon is jól működik. Kilencéves koromban egy téli napon hazafelé tartottam az is kolából. Az út havas volt, sötétedett. Megcsúsztam és elestem. Mire egy gyorsan közeledő autó lefékezett és megállt, a lökhárí tó pontosan a fejemnél volt, lábam és testem pedig az autó alatt. Kimásztam és rémülten hazarohantam, de semmi bajom nem tör tént. Ez a történet önmagában talán nem sokat jelent, azt lehet ne mondani rá, hogy szerencsém volt. De ha minden hasonló esetet szemügyre veszek, ha végiggondolom, hányszor történt 128 meg, hogy éppen nem ütött el egy autó, hogy éppen nem mentem neki egy másik autónak, vagy nem ütöttem el egy járókelőt, hogy a sötét úton éppen kikerültem egy kerékpárost, éppen nem síeltem neki egy fának, éppen nem estem ki egy ablakon, vagy a lendülő golfütő éppen csak a hajamat borzolta föl, és nem verte szét a koponyámat, azt kell kérdenem: mi ez? Mágikus életet élek talán? Ha az olvasó megvizsgálja saját életét, valószínűleg csodálatos véletlenek hasonló sorozatára lel. S azt is elismeri, hogy a balesetekkel szembeni ellenálló képessége nem tudatos elhatározás eredménye. Lehet, hogy sokan azt gondolják, mindez nem más, mint az életösztön megnyilvánulása. De az elnevezés még aligha magyarázat. Közönséges dolog-e az életösztön csak azért, mert ösztönnek nevezzük? Az ösztönök eredetét és mechanizmusát alig értjük. A balesetekről felhozott példák arra mutatnak, hogy többről van szó, mint egyszerű ösztönről, ami pedig maga is eléggé csodálatos jelenség. Az ösztönt olyasvalaminek képzeljük, ami az egyénen belül van, s így vagyunk az ellenálló képességgel is. De a balesetek elkerüléséhez már valamiféle együttműködésre van szükség az egyén és más egyének vagy az egyén és élettelen tárgyak között. Kilencéves koromban azért nem ütött el a kocsi, mert bennem volt életösztön, vagy azért, mert az autó vezetője rendelkezett ösztönös ellenálló képességgel, amely meggátolta, hogy megöljön? Talán létezik olyan ösztön is, amely nemcsak saját életünket, hanem más életét is megmenti. Magam nem tapasztaltam, de sok embert ismerek, aki látott olyan baleseteket, ahol a felismerhetetlenségig összetört autóból szinte sértetlenül mászott ki a vezetője. "Csoda, hogy megúszta" - mondják ilyenkor. Barátaim, akik ezeket a történeteket elmesélték, nem vallásos emberek, éppen azért csodálkoztak, mert nem látták a véletlen munkájának lehetőségét. "Ezt senki sem úszhatta meg" - mondták. Bár nem voltak vallásosak, és nem is igen gondoltak bele abba, hogy mit mondanak, ahogyan a tapasztaltakat feldolgozni igyekeztek, ilyen megjegyzéseket tettek: 201
"Úgy látszik, Isten szereti a részegeket." Vagy: "Úgy látszik, még nem volt itt az ideje, hogy meghaljon." Lehet, hogy az olvasó megelégszik azzal, hogy az efféle jelenségeket a véletlennel, a vakszerencsével vagy valami hasonlóval magyarázza, s tovább nem is érdekli a dolog. Ha mégis tovább vizsgálódik, belátja, hogy az ösztönelmélet nem teljesen kielégítő. Van-e az élettelen karosszériának olyan ösztöne, amely arra indíttatja, hogy a benne lévő emberi test körül, annak megsértése nélkül préselődjön össze? A kérdés abszurd. Ha feltételezzük, hogy ezeknek a jelenségeknek van valamilyen magyarázata, az is világos, hogy a hagyományos ösztönelmélet kevés. A szinkronitás elmélete talán hasznosabb. Mielőtt azonban áttérnénk a szinkronitás, azaz az egyidejűség elméletének vizsgálatára, vegyünk sorra néhány további példát az emberi elme tudatalattinak nevezett részének működéséből.