Önismeret, szabadság.

Marcia esete

Azért nem minden eset olyan, mint Kathyé. Sok másfajta, de ugyancsak gyakori és tipikus eset létezik. Marcia egyik első betegem volt, aki hosszú terápiás kezelésben részesült. Húszas éveiben járó, meglehetősen gazdag nő, aki azért keresett föl, mert általános kedvetlenségben szenvedett. Bár nem tudta megmondani, hogy pontosan mi baja van az élettel, megmagyarázhatatlan módon örömtelen életet élt. Úgy is nézett ki. Gazdag volt és iskolázott, mégis úgy nézett ki, mint egy öreg és rongyos bevándorló. A kezelés első évében kivétel nélkül minden alkalommal sötét színű ruhát viselt, kéket, barnát, szürkét vagy feketét, s ruhája mindig vagy kicsi volt, vagy nagy, és mindig egy hatalmas, rongyos, sötét szőnyeganyagból készült táskát hurcolt magával. Értelmiségi szülők egyetlen gyermeke volt, apja is, anyja is sikeres egyetemi tanár, s mindketten azt tartják, hogy a vallás "bárgyú kísértetmese". Lányukat kigúnyolták, amikor gyerekkorában a barátnőjével egyszer templomba ment. Amikor a terápia kezdetét vette, Marcia teljes mértékben egyetértett a szüleivel. A kezdet kezdetén kijelentette, némiképp harsányan és büszkén, hogy ateista, igazi ateista, aki abban hisz, hogy az emberiség sokkal szerencsésebb volna, ha megszabadulna Is- ten létezésének illúziójától. Érdekes módon, Marcia álmai telistele voltak vallásos jelképekkel, szobákba repülő madarakkal álmodott, csőrükben kéziratos tekercsek lógtak, egy régi nyelven írt szöveggel. Egyelőre nem hívtam fel erre a tényre Marcia figyelmét, sőt a két évig elhúzódó terápia során egyáltalán nem foglalkoztunk a vallás kérdéseivel. Elsősorban szüleihez fűződő viszonyával foglalkoztunk. Apja és anyja átlagon felül intelligens emberek voltak, anyagilag gondoskodtak róla, érzelmileg azonban roppant távol tartották magukat lányuktól, visszahúzódtak intellektuális elefántcsonttornyukba. Mindamellett még idejük sem volt rá, karrierjükkel kellett törődniük. Marcia pszichológiai értelemben árvaként nőtt föl kényelmes otthonában. Ezt azonban nem szívesen ismerte el. Ellenérzést váltott ki belőle, amikor föl 173
hoztam, hogy szülei nem törődtek vele gyerekkorában, s ugyancsak ellenérzést váltott ki belőle az a megjegyzésem, hogy úgy öltözik, mint egy árvagyerek. Ez az új divat, mondta, s nekem semmi jogom kritizálni. A kezelés során a javulás kínosan lassú volt, de drámai. A legfontosabb összetevő ismét az volt, hogy lassanként lépésről lépésre olyan közeli és meghitt kapcsolatot sikerüljön egymással kiépítenünk, amilyen szüleivel sohasem létezett. A második év elején Marcia egy reggel új táskával állított be. Nagyságban talán egyharmada volt régi táskájának, és rikító színekben pompázott. Ettől fogva minden hónapban valami új színnel gazdagodott ruhatára - élénk narancsszín, sárga, igen, világoskékek és zöldek - olyan volt, mint egy virág, amely lassan kibontja szirmait. Az utolsó előtti foglalkozáson, saját érzésein tűnődve ezt mondta: "Tudja, különös dolog ez, de nemcsak belül változtam meg, olyan, mintha a környezet is megváltozott volna. Bár még min- dig ugyanabban az öreg házban lakom, s nagyjából ugyanazt csinálom, az egész világot másnak látom és érzem. Meleg, biztonságos, izgalmas, és szeretet honol benne. Emlékszem, hogy azt mondtam egyszer, ateista vagyok. Most már nem vagyok ebben biztos. Pontosabban, nem hiszem, hogy ateista lennék. Most, hogy olyan jól érzem magam a világban, azt mondom magamnak, biztosan van Isten. Nem lehetne a világ ilyen jó Isten nélkül. Furcsa, de nem tudom jól szavakba önteni ezt az érzést. Úgy érzem, mintha része volnék valami nálamnál sokkal nagyobbnak, amit nem látok át, de tudom, hogy van, és jó érzés a részének lenni." Kathy életében a terápia előtt Isten foglalta el a középponti helyet, és a terápia végeztével lényegtelenné vált számára. Marcia esetében az ellenkezője történt. A terapeuta ugyanaz volt, a terápia is, mindkét esetben sikeres volt a kezelés, látszólag mégis ellentett eredménnyel zárult. Hogyan magyarázható meg ez a jelenség? Mielőtt megpróbálnám megmagyarázni, szűrjük le még egy esettanulmány tapasztalatait. Kathy esetében szükségesnek mutatkozott, hogy a terapeuta tevőlegesen lerombolja vallásmá 128 niáját. Marcia esetében nem volt szükség tevékeny beavatkozásra, a betegben gyógyulásával együtt, apródonként alakult ki egyfajta hit. Szükségessé válhat-e azonban valaha is, hogy a terapeuta aktívan szálljon szembe egy beteg ateizmusával vagy agnoszticizmusával, és tudatosan vezesse a beteget a vallás felé?