Önismeret, szabadság.

A szeretet és a pszichoterápia

Nehezen idézem föl magamban azt a megértést és indíttatást, amellyel tizenöt évvel ezelőtt megkezdtem munkámat a pszichiátria területén. Bizonyos, hogy "segíteni" akartam az embereken. Az orvostudomány más ágai is lehetőséget kínáltak erre, de olyan technológiai segédeszközökkel, amelyekkel nem éreztem jól magam, és túlságosan mechanikus módon. Több élvezetet találtam abban, hogy beszélgessek az emberekkel, mint hogy kopogtassam és tapogassam őket, és az elme furcsaságai jobban érdekeltek, mint a test vagy a kórokozók furcsaságai. Fogalmam sem volt, hogy a pszichiáter hogyan segít az embereken. Azt képzeltem, hogy varázsigéket mormol, és varázslatos módszerekkel bogozza ki a lélek csomóit. Talán varázsló akartam lenni. Alig-alig sejtettem, hogy a pszichiátriának van valami köze az emberek lelki fejlődéséhez, s fogalmam sem volt arról, hogy a magam lelki fejlődéséhez is lehet köze. Pszichiátriai gyakorlatom első tíz hónapjában fekvőbetegekkel foglalkoztam, akiknek én jóval kevesebbet jelentettem, mint a gyógyszerelés, a sokkolás vagy a gondos ápolás, de megtanultam a közlekedés hagyományos varázsigéjét és technikáit. Ezután kezdtem el foglalkozni első ambuláns neurotikus betegemmel, Marciával. Hetente háromszor keresett föl. Nagy küzdelem volt. Nem volt hajlandó arról beszélni, amiről beszéltetni akartam, nem volt hajlandó úgy beszélni, ahogyan én szerettem volna, és néha egyáltalán nem volt hajlandó beszélni. Értékrendszerünk jelentős mértékben elütött. Kapcsolatunkban aztán én is, ő is engedett valamit. De a küzdelem folytatódott, minden varázsszavam ellenére, és Marcia semmi jelét nem adta a javulásnak. Ami azt illeti, a kezelés megkezdése után nem sokkal megváltoztatta szexuális viselkedését, válogatás nélkül mindenkivel lefeküdt, és hónapokig számtalan példáját mesélte el "rossz viselkedésének". Miután ez egy évig is eltartott, egy kezelés közepén megkérdezte tőlem: "Azt gondolja rólam, hogy egy rongy kis kurva vagyok, igaz?" "Úgy vélem, arra kíváncsi, hogy mit gondolok 139
magáról" - válaszoltam, hogy időt nyerjek. "Pontosan arra" mondta ő. Most mit tegyek? Milyen varázsigét használhatnék? Megkérdezhetném, hogy miért kérdezi. Vagy azt: Mit gondol, mi a véleményem? Azt is mondhatnám: "Nem az a fontos, hogy én mit gondolok, hanem az, hogy maga mit gondol magáról." De úgy éreztem, hogy mindezzel csak megkerülném a kérdést, s hogy egyévi kezelés után Marcia megérdemli, hogy őszintén válaszoljak. Erre azonban nem tanultam semmilyen varázsigét tanáraimtól, tanulmányaim során sohasem említették ezt a helyzetet, ami számomra nyilvánvalóan azt mutatta, hogy rendes pszichiáter nem is kerülhet ilyen helyzetbe. Mit tegyek? "Marcia - mondtam végül szívdobogva -, maga több mint egy éve jár hozzám, hetente három alkalommal. A dolgok nem mindig mentek simán. A kezelés javarészt reménytelen küzdelem volt, néha unalmas, néha idegesítő mindkettőnknek, néha dühítő. Mindennek ellenére maga hétről hétre, hónapról hónapra minden foglalkozáson megjelent, amit nem tett volna, ha nem akarna fejlődni, jobb állapotba kerülni. Nem tartok rongy kis kurvának valakit, aki ilyen keményen tud dolgozni javulása érdekében, sőt meglehetősen bámulom." Sok tucatnyi szeretője közül Marcia azonnal kiválasztott egyet, komoly kapcsolatba kezdett vele, s azóta remek házasságban élnek. Többé nem feküdt le fűvel-fával. Rögtön arról kezdett el beszélni, ami jó lenne. A reménytelen küzdelem érzete eltűnt a kezelésből, munkánk kellemes lett és folyamatos, Marcia rendkívüli ütemben fejlődött. Az, hogy fölfedtem előtte valódi véleményemet - bár úgy éreztem, ezt nem kellene megtennem nemhogy nem sértette, hanem hasznára vált, és nyilvánvalóan a fordulópont volt kapcsolatunkban. Mit jelent ez? Azt netán, hogy a pszichoterápia sikerének tit ka: közölni a beteggel, hogy jó véleménnyel vagyunk róla? Alig ha. Először is: a terápiában mindig őszintének kell lenni. Én va lóban kedveltem és bámultam Marciát. Másodszor: az a tény, hogy kedvelem és csodálom, azért volt számára jelentős, mert nagyon régen járt hozzám terápiás kezelésre, és ez idő során ten 128 gernyi tapasztalat is fölhalmozódott. Az az igazság, hogy e fordulópont lényegében nem is azzal volt összefüggésben, hogy én kedvelem és bámulom: kapcsolatunk természetével volt összefüggésben. Hasonlóan drámai fordulópontra került sor egy másik fiatal nő, Helen kezelésében. Már kilenc hónapja járt hozzám, hetente kétszer, minden komolyabb eredmény nélkül; még különösebb érzelmek sem fűztek hozzá. Ami azt illeti, nem is nagyon értettem még, ki is ő egyáltalán. Még sohasem fordult elő, hogy ennyi idő után még mindig ne lássam át a beteg és a betegség természetét. Teljesen megzavart, s nem egy éjszakát töltöttem ébren, mindhiába gondolkodván, hogy megértsem az esetet. Csak annyi volt világos, hogy Helen nem bízik bennem. Állandó panasza volt, hogy nem törődöm vele, csak a pénze érdekel. Kilenc hónap után is éppen erről beszélt egy foglalkozáson. "El se tudja képzelni, dr. Peck - mondta -, milyen hiábavaló érzés megpróbálni kommunikálni magával, amikor nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem érdeklem sem én, sem az érzelmeim." "Helen - válaszoltam -, ez a terápia mindkettőnknek elég hiábavaló. Nem tudom, mit fog gondolni, ha megmondom, hogy egy évtizede vagyok gyakorló terapeuta, de még ilyen nehéz és frusztráló esetem nem volt. Még sohasem volt olyan betegem, akivel ilyen hosszú idő alatt ilyen keveset haladtam volna. Talán igaza van, amikor azt hiszi, hogy nem én vagyok magának a megfelelő terapeuta. Nem tudom. Nem akarom félbehagyni a terápiát, de hiába gondolkodom éjjel-nappal, akkor sem tudom, mi nem sikerül a munkában." Helen elmosolyodott. "Akkor maga mégis törődik velem" - mondta. "Hogyan?" - kérdeztem. "Ha nem törődne velem, nem érezné ilyen hiábavalónak a dolgot" - mondta, mintha mindez nyilvánvaló volna. Helen már a következő foglalkozáson elkezdett olyan dolgokról beszélni, amelyekről megelőzően hallgatott vagy hazudott, s egy héten belül tisztán láttam a probléma gyökerét, föl tudtam állítani a diagnózist, és nagyjából azt is láttam, hogyan kell folytatni a terápiát. 141
Ebben az esetben is azért volt reakciómnak jelentősége Helen számára, mert megmutatta, hogy mennyire mélyen törődöm vele, s mert olyan hosszú időt töltöttünk együtt hiábavalónak látszó küzdelemben. Most már belátható, hogy mi a pszichoterápia hatékonyságának és sikerének lényegi összetevője. Nem a "feltétlen pozitív törődés", nem a varázsigék, a technika, a hozzáállás, hanem az emberi elkötelezettség és a küzdelem. A terapeuta hajlandósága, hogy énjét kiterjessze a beteg fejlődése elősegítésének érdekében, hogy valóban bekapcsolódjék a küzdelembe az érzelmek síkján, hogy hajlandó legyen küzdeni a beteggel és önmagával. Röviden: a sikeres és mély terápia lényegi összetevője a szeretet. Figyelemre méltó, sőt hihetetlen, hogy a pszichoterápia tengernyi szakirodalma mennyire figyelmen kívül hagyja a szeretet kérdését. Nyugaton ez a helyzet, Keleten nem. Egy hindu guru gyakran minden teketória nélkül bevallja, hogy erejének forrása a szeretet.* De még a témát leginkább megközelítő nyugati szakcikkek is csak odáig jutnak el a sikeres és a sikertelen terápia közötti különbséget elemezve, hogy megemlítik a "melegséget" és az "empátiát". Alapjában véve mintha zavarba jönnénk a szeretet hallatára. Ennek több oka is van. Az egyik a valódi szeretet és a romantikus szerelem összekeveredése, amely - más hasonló fogalomzavarokkal egyetemben, melyeket taglaltam ebben a részben - annyira jellemző kultúránkra. A másik ok az, hogy elfogultak vagyunk mindazzal szemben, ami racionális, megfogható és megmérhető, ami tudományos orvoslás. A nyugati pszichiátria az orvostudományokból fejlődött ki. Mivel pedig a szeretet nem racionális, nem megfogható és nem megmérhető, a tudományos analízisnek rossz alanya. Egy újabb ok a pszichoanalitikus hagyomány, melynek értelmében az analitikus távolságot tart; ezért a hagyományért nem annyira Freud, mint követői felelősek. Ugyanennek a hagyománynak megfelelően, ha a beteg bármiféle érzelmet táplál az analiti *Lásd Peter Brent: The God Men of India. New York, Quadrangle Books, 1972. 128 kus iránt, azt "transzferenciának" bélyegzik, s ha az analitikusban valamiféle érzelem ébredne betege iránt, azt rögtön bedugják az "ellentranszferencia" feliratú üvegcsébe, azzal a hallgatólagos megjegyzéssel, hogy az ilyen érzések abnormisak, inkább a probléma, mint a megoldás részei, s ezért kerülendők. Ez mind abszurdum. A transzferencia (az indulatátvitel), amint azt az előző részben említettük, a nem helyénvaló érzelmekre, felfogásra és reakcióra utal. Semmi abnormiá nincs abban, ha a beteg megszereti a terapeutát, amiért az hétről hétre, foglalkozásról foglalkozásra figyelmesen hallgatja, minden ítélkezés nélkül, aki valóban elfogadja a beteget, mégpedig úgy, ahogy valószínűleg még soha senki nem fogadta el, aki a legkisebb mértékben sem használja ki, és segít szenvedéseinek enyhítésében. Éppen ellenkezőleg: rendszerint az indulatátvitel lényege az, ami sok esetben megakadályozza a szeretettel teli kapcsolatot, s a kezelés abból áll, hogy a transzferencia feloldásával a beteg, talán életében először, egy valóban szeretettel teli kapcsolat tapasztalatát teheti magáévá. S hasonlóképpen, abban sincsen semmi abnormis, ha a terapeuta szeretetet érez a beteg iránt, aki aláveti magát a terápiának, együttműködik a kezelésben, hajlandó tanulni tőle, és a kapcsolatban sikeresen fejlődni kezd. Az intenzív pszichoterápia sok tekintetben hasonló az újraneveléshez. A jó terapeuta szeretet-érzése a beteg iránt nem kevésbé helyénvaló, mint amennyire helyénvaló, hogy a jó szülő szereti gyermekét. Ellenkezőleg: a terápia sikerének érdekében fontos, hogy a terapeuta szeresse betegét, s ha a terápia valóban sikerrel jár, az érzés kölcsönös lesz. Az elme megbetegedései elsősorban azért következnek be, mert a beteg ember gyermekkorában nem kapta meg azt a szeretetet, amelyet szüleitől elvárt, s ezért érése és lelki fejlődése kudarcot vallott. Nyilvánvalóan következik ebből, hogy a pszichoterápia sikeréhez a betegnek legalább részben meg kell kapnia azt a szeretetet, amelyet gyermekkorában nem kapott meg. Ha a terapeuta nem tudja őszintén szeretni betegét, a gyógyulás nem fog bekövetkezni. Mindegy, mennyire jól képzett és tapasztalt, ha nem szereti a beteget, a kezelés rendszerint kudarcra van ítélve. Ugyan 143
így: egy viszonylag képzetlen és tapasztalatlan terapeuta is elérhet kiváló eredményeket, ha képes a szeretetre. Mivel a szeretet és a szexualitás egymást határolják, helyes itt megemlíteni azt a témát, amely a sajtót annyira foglalkoztatja: a szexuális kapcsolatot terapeuta és beteg között. A pszichoterapeutikus kapcsolat közelsége és természete miatt elkerülhetetlen, hogy erős szexuális vonzódás alakuljon ki. A vonzódás beteljesítésének vágya óriási lehet. Gyanítom, hogy akik a szakmában boldogan dobják az első követ bűnbeesett kollégáikra, jómaguk nem sok szeretetet táplálnak betegeik iránt, s így nem is értik teljesen a probléma nagyságát. Mi több, ha valaha olyan esettel kerülnék szembe, amelyben alapos megfontolás után úgy vélném, hogy a beteg lelki fejlődését elősegítené, ha szexuális kapcsolatra lépnénk, nem haboznék meggyőződésemet valóra váltani. Tizenöt éves gyakorlatomban azonban eddig még nem kerültem szembe ilyen esettel, s nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen eset előfordulhatna. Először is azért nem, mert a jó terapeuta helyzete sokban hasonlít a jó szülő helyzetéhez, és a jó szülő nem szokott szexuális kapcsolatot létesíteni gyermekével, többrendbeli nyomós oknál fogva. A szülőnek az a dolga, hogy a gyerek hasznára legyen, nem az, hogy a gyereket használja föl saját céljaira. Ugyanígy, a terapeuta dolga, hogy betege javát szolgálja, s nem az, hogy a beteget fordítsa saját hasznára. A szülő feladata az, hogy önállóságra nevelje gyermekét, s a terapeuta feladata igen-igen hasonló. Nehéz elképzelni, hogy az a terapeuta, aki betegével szexuális kapcsolatban áll, mennyiben segíthetné elő a beteg önállóságát. Számos beteg, különösen a csábítóbbak, olyan szexuális vonzalmat érez szülei iránt, amely gátolja szabadságát és fejlődését. A teória és a kevés tapasztalati tény egyaránt arra mutat, hogy ilyen betegek esetében a szexuális kapcsolat a terapeuta és a beteg között inkább rögzíti, semmint feloldja a beteg éretlen vonzalmait. Még ha a kapcsolat nélkülözi is a nemi érintkezést, mindenképpen káros, ha a terapeuta beleszeret a betegbe, mert - mint láttuk - a szerelemnek része az én határainak feloldódása és az egyének közötti normális különbözés csökkenése. 128 144 Az a terapeuta, aki beleszeret a betegébe, aligha lehet objektív a beteg szükségleteivel kapcsolatban, s aligha képes azokat elválasztani saját kívánságaitól. A terapeuta éppen azért nem szeret bele betegébe, mert szereti. Miután a valódi szeretet elismeri tárgyának saját, külön létezését, a terapeuta is fölismeri, hogy betegének életútja szükségszerűen elkülönül a terapeuta életútjától. Vannak terapeuták, akik ebben olyan szigorúak, hogy betegükkel a kezelésen kívül soha, semmilyen körülmények között nem akarnak találkozni. Tisztelem ezt az álláspontot, de feleslegesen merevnek tartom. Gyakorlatomban előfordult eset, amikor a betegnek nem vált hasznára, hogy a kezelés befejezése után is találkoztunk, de számos olyan esetet tudnék említeni, amikor mindkét félnek kifejezetten hasznos volt, hogy fönntartottuk a társadalmi érintkezést. Ugyancsak szerencsésnek tartom magam, amiért több közeli barátomat is sikeresen analizáltam. Mindazonáltal csak gondos önvizsgálat és nagy óvatosság mellett szabad a terápia hivatalos befejezése után kapcsolatot tartani a volt beteggel, nehogy káros következményei legyenek. Eddig azt a gondolatot vizsgáltuk, melynek értelmében a sikeres pszichoterápia nem nélkülözheti a valódi szeretetet - a gondolat némiképpen eretnek hagyományos pszichoterápiái körökben. Az érme másik oldala sem kevésbé az: ha a jó pszichoterápia szeretettel teli, akkor vajon a szeretetnek is pszichoterapeutikusnak kell lennie? Aki valóban szereti házastársát, szüleit, gyerekeit, barátait, kezelheti-e őket? Válaszom: természetesen igen. Gyakran előfordul, hogy egy összejövetelen valaki így szól hozzám: "Dr. Peck, ön bizonyára nem találja könnyűnek, hogy elválassza magánéletét munkájától. Végül is az ember nem analizálhatja állandóan a saját családját meg a barátait, igaz?" A kérdezőt rendszerint nemigen érdekli a válasz, csak csevegni akar, de előfordul, hogy alkalmam nyílik kifejteni, miért van az, hogy meg sem kísérlem hivatásom és magánéletem kettéválasztását. Ha észreveszem, hogy feleségem, gyerekeim, szüleim, valamelyik barátom egy illúzió hatása alá került, súlyosan téved vagy felesleges akadállyal küzd, akkor rajtuk éppúgy kötelességem segíteni, mint
azokon a betegeimen, akik fizetnek, hogy segítsek rajtuk. Vagy megfosszam környezetemet szeretetemtől és bölcsességemtől pusztán azért, mert nem fizetnek? Aligha volna helyénvaló. Hogyan lehetnék akkor jó barát, szülő, gyermek, férj? Mi több, tőlük is elvárom, hogy hasonló helyzetben segítsenek rajtam. Gyerekeimtől sokat tanulok, bár bírálatuk némelykor talán túlságosan nyers és nem olyan meggondolt, mint egy felnőtté. Feleségemtől legalább annyit tanulok, mint amennyit ő tanul tőlem. Barátaimat nem nevezném barátaimnak, ha nem lennének hozzám őszinték, ha nem mondanák meg, amikor valamivel nem értenek egyet, tudásukkal és bölcsességükkel nem irányítanának életem útján. Segítségükkel vagy segítségük nélkül fejlődhetem-e gyorsabban? Minden, valóban szeretettel teli kapcsolat kölcsönös pszichoterápia. Nem mindig gondolkoztam így. Volt idő, amikor többre becsültem feleségem csodálatát, mint bírálatát, s legalább annyira igyekeztem függőségét erősíteni, mint őt magát. Férjként és apaként úgy láttam magam mint kenyéradót; felelősségem a kenyérkeresettel véget ért. Otthon kényelmet s nem kihívást akartam. Akkoriban egyetértettem volna azzal, hogy a pszichiáter részéről helytelen és veszélyes, ha környezetével is pszichiáterként viselkedik. Ebbéli véleményemet azonban legalább annyira motiválta a lustaság, mint a félelem, hogy rosszul használnám fel hivatásos képességeimet. Mert a pszichoterápia munka, akárcsak a szeretet, s természetesen könnyebb nyolc órát dolgozni, mint tizenhatot. Ugyancsak könnyebb egy olyan embert szeretni, aki eljön, hogy bölcsességemből megkapja a részét, fizet érte, s alkalmanként ötven percet vesz igénybe, mint azt, aki az ember figyelmét jogaként követeli, akinek követeléseit nem lehet korlátozni, aki nem úgy közelít hozzám, mint felsőbbrendű lényhez, és nem keresi alázattal a tudást. A család vagy a barátok pszichoterápiájához ugyanannyi erőfeszítés és önfegyelem kell, mint a rendelőben, de a körülmények kevésbé kedvezőek: valójában még több erőfeszítést és szeretetet igényel. Ezért remélem, hogy a pszichiáterkollégák ezeket a szavakat nem veszik ösztökélésnek, hogy 128 rohanjanak haza, és kezdjék el analizálni családjukat. Aki megmarad a fejlődés útján, annak egyre nő a képessége a szeretetre. Ugyanakkor persze mindig véges marad, s nyilvánvalóan helytelen lenne több terápiát vezetni, mint amennyit az ember szeretettel tud elvégezni, mert a pszichoterápia szeretet nélkül sikertelen és káros lesz. Aki napi hat órán át képes a szeretetre, elégedjen meg ennyivel, már ez is jóval több, mint az átlag; az út hosszú, s idő kell hozzá, hogy a szeretet képessége növekedjék. Hogy az ember állandóan szeressen s környezetében is terapeutaként viselkedjen: szép eszme, melyet nem lehet azonnal elérni, bár elérésére törekedni kell. Kifejtettem, hogy a laikus is jó eredményeket érhet el a pszichoterápia terén, ha kellő szeretet lakik benne, s valóban, a környezetünkben való terápiás viselkedés gondolata nem csupán hivatásos terapeutákra vonatkozik, hanem mindenkire. Néha a beteg megkérdi tőlem, mikor lesz vége a kezelésnek. Amire rendszerint így válaszolok: "Mikorra önből is jó terapeuta válik." Ez a válasz gyakran igen hasznos a csoportterápiában, ahol a betegek egymáson gyakorolják a pszichoterápiát, s a szerep rossz fölvállalására föl lehet hívni a figyelmüket. Sok betegnek nincsen ínyére ez a válasz, s van, aki meg is mondja: "Ez túl sok munka. Akkor minden viszonyulásomon állandóan gondolkoznom kellene. Ennyire keményen nem akarok dolgozni. Inkább jól érezném magam." A betegek gyakran hasonlóképpen reagálnak, amikor arról beszélek nekik, hogy az emberi kapcsolatok általában a tanulásra vagy a tanításra nyújtanak alkalmat, s elszalasztja az alkalmat az, aki nem akar sem tanulni, sem tanítani. A maga szempontjából a legtöbb betegnek igaza van, amikor azt mondja, hogy az életben nem akar ennyire keményen dolgozni, és nem akar ilyen magas célt elérni. Ezek a betegek, a terapeuta minden szakértelme és lelkesedése ellenére is, előbb fogják befejezettnek tekinteni kezelésüket, mintsem elérték volna lehetséges fejlődésük határát. Van, aki rövid, van, aki hosszabb utat tett meg, de az egész fejlődési út bejárását nem neki találták ki; túl nehéznek érzi. Csak egyszerű ember akar lenni, nem akar Istenné válni. 147